2021-10-24 05:06:46, Boldog névnapot Salamon !
Kereés az oldalon

52 év dalban, szövegben

Radnai Dániel - 2017-07-03 10:00:00
KönyvajánlóMűvészet
Bródy János beat szöveg zene dalszöveg Illés Koncz Zsuzsa pop politika

Idén júniusban jelent meg – egy hosszasabb késői, ámde rendkívül termékeny alkotói periódus lezárásaként mintegy – Bródy János összes eddigi (azaz 1965 és 2017 között írt) dalszövegeinek gyűjteménye, az "52 év dalszövegei".

A Park Könyvkiadó gondozásában sajtó alá rendezett, majd’ hétszáz oldal terjedelmű, több mint ötszáz dalszöveget tartalmazó, s lényegében ötven év munkáját szimbolizáló kiadvány már címében is kérdéseket vet föl. Mi végre pont az 52. „munkaévben” vált oly kardinálissá egy ilyen igényes gyűjtemény kiadása? Bár sem Rényi András hosszú előszava, sem a szerkesztői fülszöveg (Mentler Krisztina) nem ad választ erre a kérdésre, a Bródy-életművet jól ismerők számára tudható, hogy az 52 éves intervallumnál Bródy első, 1965-ben született dalszövegeit (a legendás Illés-számok: Oh, mondd; Az utcán stb.) vették alapul, mint kezdő kilométerkő, s a jelent, mint (természetesen ideiglenes) lezárást. Hiába, a matematika kínzó egyértelműsége, az egyszerű olvasót zavarja ez a kurta, sehogy sem kerek szám. Természetesen akkor lehetett volna tökéletes a pátosz, ha a kötet 2015-ben lát napvilágot, s akkor stílszerűen az „50 év dalszövegei” címet kaphatta volna, de Bródy – hála az égnek! – még 2016-ban is érzett magában annyi alkotóerőt, hogy elkészítse a 2012-es Az Illés szekerén album és a 2015-ös Beatünnep-koncertek után a Ráadást is. Még ekkor, 2016-ban is „kerek” lett volna az ünnep, hiszen az új dalokkal együtt – tekintve, hogy az 1946-os születésű Bródy tavaly ünnepe 70. születésnapját – a könyv megjelenhetett volna a „70 év dalszövegei” címen, ám a sorsáramlatok (vagy különböző üzleti megfontolások) másképp akarták.

Mindazonáltal a fenti naiv számmisztikai fejtegetésnek alapjában véve semmi értelme, mivel az olyan volumenű, hatalmas munkabírású szerzőknél, mint Bródy, sosem beszélhetünk eszmei végpontról – ahogy a mindenkori Illés sem tudott elégszer és véglegesen elbúcsúzni a közönségtől… Szinte lelki szemeim előtt látom, hogy míg ezeket a sorokat írom erről a nagy, összegző, tekintélyt parancsoló kötetről, addig Bródy műhelyében már a pillanat tört része alatt születnek az újabb dalok − felkérésre, vagy csupán kósza ihletből – újabb függelékekkel bővítve a sajtó alól frissen kikerült, félig még meleg gyűjteményt. Fájdalom, de mint minden igazi legendáról, Bródy János életművéről is csak poszthumusz készülhet igazi „Összes” kiadás, melyre – mindannyian ezt reméljük – még jó soká kell várni.

Emellett a létösszegzés érzetéhez azt muszáj hozzátenni, hogy korántsem ez Bródy első (vagy mondjuk első jelentősebb) olyan kötete, melyben dalszövegei kerültek verseskönyv formájában kiadásra. Mivel az Illés-együttes már a tagok éltében legendává, kultusz tárgyává vált, az Illés (és később a Fonográf) legismertebb dalai már a 70-es évektől hozzáférhetőek voltak különböző kottás-dalos füzetekben, s ugyanez igaz a későbbi színpadi művek (Kőműves Kelemen; István, a király Fehér Anna stb.) szövegkönyveire is. Bródy a 70-es évek végétől, a jól ismert művelődési házas, „egyszálgitáros” fellépések nyomán, valamint az 1980-tól megjelenő szólólemezei (Hungarian blues, 1980; Ne szólj szám, 1984; Hang nélkül, 1989 stb.) révén vált a szó klasszikus értelmében önálló szerző-előadóvá („authorrá”), így ekkoriban indult meg dalszövegeinek kiadása is. Elsőként 1983-ban jelent meg a Jelbeszéd c. válogatás (egy évben az azonos című, 1973-ban betiltott Koncz Zsuzsa lemez újrakiadásával); majd 1986 és 1989 között a „Bródy János majdnem minden szövege” című sorozat kis sárga füzetkéi. A rendszerváltást követően, közvetlenül abban az időben, mikor is megíródott Vámos Miklós tollából az első Bródy-életrajz (Vámos Miklós: Ha én Bródy volnék…, 1994) az Ab Ovo Kiadónál is megjelent egy korabeli „összes” (Az utca másik oldalán. Dalszövegek 1965-1994), illetve később néhány válogatás is (Amikor én még kissrác voltam. Bródy János gyerekdal szövegei, 1998; Balladák és életképek, 2003). A második Bródy-monográfia (Gréczy Zsolt – Retkes Attila: Bródy, 2003) újabb ösztönzés lehetett egy értelmetlenül hosszú című újabb „összes” kiadására (Filléres emlékeim Földvár felé félúton, avagy Kockázatok és mellékhatások Az utca másik oldalán, 2003), kicsivel később pedig immár „versként is olvasható” alcímmel jelentek meg Bródy újabb válogatott szövegei a Scolar gondozásában, kiadatlan felvételeket tartalmazó CD-melléklettel (Ne várd a Májust, 2010).

2017_0626214117_1986_brodyszovegek.preview.jpg           

A Bródy János majdnem minden szövege c. sorozat füzetei (1986-89)

   

2017_0626214117_covers_164436.jpg

Az első igazi "Összes" kiadás 1994-ből

 

A fenti hevenyészett válogatás persze nemcsak azt volt hivatott érzékeltetni, hogy Bródynak korántsem ez az első „összes művei” jellegű kiadása. A felsorolásból kitűnik, hogy míg más, hasonlóan elismert és nagy tehetségű magyar szövegírók többnyire egyszer próbálkoznak egy-egy nagyobb részletes gyűjtemény kiadásával (ld. Horváth Attila: Jég dupla Whiskyvel, 1997; Sztevanovity Dusán: Csak szöveg, 2007) addig Bródy esetében már a ’90-es években megjelent a különböző tematikus válogatások igénye, s az összegző „nagy mű” végső határa természetszerűleg kitolódott.  

Jelen kiadvány legnagyobb érdeme is abban keresendő leginkább – az újabb létösszegzésen kívül persze −, hogy ebben a míves, minden igényt kielégítő formában (betűrendes címmutatóval, s gondolatébresztő szerzői címzéses tartalomjegyzékkel) egyben látható az a szerteágazó életmű, amit Bródy János neve tart össze. Végiglapozva a könyvet összeállnak a Bródy-ouvre tematikus irányai: a tetemes mennyiségű Illés/Fonográf-dal, párhuzamosan a Koncz Zsuzsa-albumok szövegeivel, a szintén régi időkre visszamenő gyermekdalok világa (Halász Judit és mások nevével fémjelezve), a színpadi művek kiterjedt korpusza, s persze az önálló Bródy filléres emlékei, töprengései, a „bús férfi panaszaival”. S ha azt hinnénk, hogy „csupán” ennyi Bródy: a beatkorszak ismert sztárjainak (Szörényi, Koncz, Tolcsvay, Zorán, Omega, Kovács Kati stb.) legsokoldalúbb dalnoka, csalódnunk kell, hiszen Bródy  mindig is képes volt a megújulásra, így – pláne az utóbbi évek termésében – számos kevéssé ismert név is megjelenik a szövegek előadójaként (pl. Margaret Island zenekar, Ivan&theParazol).

Az eddigiekben már úgyis kiléptem a hagyományos könyvismertetés kereteiből, így ide kívánkozik néhány élménybeszámolószerű szubjektív benyomás is a kötettel kapcsolatban. Rényi András hosszas, ámbátor mívesen megírt előszava nem akármilyen prológusa egy ilyen hatalmas életműnek, s ennek megfelelően minden Bródyval kapcsolatos közhelyet felsorol az Illés-dalok rendszerellenességétől kezdve, a ’73 utáni dalok „jelbeszédén” át, egészen a szövegek zenéhez, dalhoz kötöttségéig – melyekkel mind egyet is tudok érteni. Azonban, mint a legtöbben, akik a ’régi idők régi dalait’ méltatják, az előszó szerzője hitet tesz amellett, hogy Bródy János szövegei – nem kizárólag, de erőteljesen a kortárs politikai kontextusra vonatkoztatva – ugyanolyan „élők”, mint voltak ’68-ban, ’83-ban vagy ’94-ben. Azon túl, hogy mint a Szörény–Bródy életmű feltétlen rajongójának és kellő ismerőjének főként a ’90 utáni szövegek (Koncz Zsuzsa kevéssé ismert albumai, valamint a Bródy önálló lemezi) okoztak számomra több meglepetést, s újdonsült felfedezést, a legutóbbi évek Bródyjával már nem tudok tökéletesen azonosulni. Azon túl, hogy az Illés szekerén (2012) és a Ráadás (2016) albumok jelentős elismerést vívtak ki, s az idősbödő mester fiatal muzsikusok által meg- és újrahangszerelt dalai nem kevés zenei izgalmat rejtegetnek, a szövegek (ha tetszik: versek) szerzője már nemigen tudott megújulni. Az a sokat idézett kesernyés, ámde megengedő irónia, a néhol elidegenítő, hol pedig túlontúl líraiba csapó (ál)nosztalgia, s mindennek a szinte családias (formailag is egyszerű) személyessége, mely a Bródy-albumok varázslatos világát megadta az utóbbi időben túlzottan direkt politizálássá, könnyen feloldható jelképek mögé bújtatott sablonos üzenetekké és az áthallás esetlegességét színlelő, ám valójában végletekig szájbarágós, didaktikus allegóriákká vált. 

 

2017_0626214117_illes-szekeren.jpg

A mára platinalemezzé vált Az illés szekerén (2012)...

 

2017_0626214117_raadas.jpg

...és az aranylemezes Ráadás (2016)

Korántsem arról van szó, hogy egészen egyszerűen a rendszerváltás óta megváltozott a Bródy-féle „protest song”-ok modalitása, s „hiába már a jelbeszéd” (ahogy ő maga énekli A királylány balladája c. újabb szerzeményében), mivel a hőn áhított demokrácia világában mindenki azt mond, amit akar, s meglátásom szerint nem is arról, hogy Bródy kifogyott volna az ihletből. Inkább úgy tűnik nekem, mintha Bródy – kényszerűen fenntartva a párbeszédet megváltozott és heterogénebbé vált közönségével – szociális, társadalmi érzékenységét idomította a kortárs magyar valóság és politikai légkör kisszerűségéhez, közhelyességéhez, önismétléséhez. Amennyire nagy volumenű társadalmi mozgások, konfliktusok (pl. ’56, ’68, ifjúsági mozgalom stb.) körüli burkolt állásfoglalás kódolódott az Illés-művek, majd Bródy egyéni dalszövegeibe, legalább annyira prózaiak, alakosak, szánni valóak azok a politikai csatározások, amelyek témát szolgáltattak Bródy legújabb szerzeményeihez, méghozzá meglehetősen nagy arányban.

Nem mintha a jelenkori Magyarország égető problémái nem lennének fontosak és nem kellene kimondatniuk, de a magamfajta Bródy-rajongót szomorúsággal tölti el, hogy az az ember, aki ’68-ban le merte írni a papírra, hogy „ne várd a májust”, vagy, hogy „nem lennék játéka mindenféle szélnek”, ma  a 2010-es években ilyen címekkel jelentkezik: „Birkaország”, „Gyere édes jöjj és korrumpálj”, „A zeti zászló”, s végül megnyugtat minket azzal a tanulsággal, hogy „Ezek ugyanazok”. Míg a 2012-es Illés szekerén és a 2013-as Tündérország c. Koncz Zsuzsa album csak nyomokban tartalmazta ezt a fajta beszédmódot, addig, a 2016-os Vadvilágnak és a Ráadás dalainak ez képezi a fősodrát. Őt magát parafrazálva: ’a témák újak, de a módszerek ugyanazok’. Továbbra sem arról van szó, hogy Bródynak „már nem megy annyira” (milyen kényelmes, kispolgárias magyarázat lenne…), sokkal inkább arról, hogy azok a − nevezzük így – poétikai módok, amelyekkel Bródy dolgozik (ál-tanmesék, parabolák mint műfaji kódok, s az állandó jelképek használata stb.) már kevésbé írják le érzékletesen és korszerűen azokat a folyamatokat, amik körülvesznek bennünket. Korunk elhasznált, fröccsöntött és fogantatásuk pillanatában hazug jelölői (a nemzeti zászlótól a focipályáig) egy megfontolt bölcs ember dalaiban nem érik el a céljukat, s inkább nevetséges hatást keltenek, mint valódi kritikát gyakorolnának. Bródy nem vesztette el verselő tehetségét és nem is ’lett hűtlen önmagához’, hiszen a mai napig szólalnak meg sosem hallott, ám örökbecsű dallamok öreg húrjain (ld. példaként: Édes életünk, Te itt leszel majd mellettem, Felföldiné estélye) – de az idő már elszállt felette.

Az új idők újabb és újabb megszólalási (és befogadási) formákat követelnek, s a már rendelkezésre álló régi sémák egyre kevésbé felelnek meg mint az önkifejezés közegei, ha nem esnek át bizonyos megújulási folyamatokon. Épp ebből adódóan – s legyen ez az 52 év dalszövegei c. kötet tanulsága is egyben – napjainkban az olyan nagy, már-már búcsúzó legendák, mint Bródy János, sokkal inkább tudnak önmaguk újrafelfedezése útján maradandót alkotni, semmint a kortárs viszonyokra reflektálva. Ha lehet valamilyen célja ennek az írásnak, akkor hassék ösztönzően azok számára, akik Bródyban végre nem a beatkorszak és a Kádár-rendszer hű „krónikását” akarják látni, hanem az egyént, a személyiséget, csendes töprengéseivel, termékeny egyedüllétével, gondolataival.

(Bródy János: 52 év dalszövegei, Park Könyvkiadó, 2017. 672 p.)

loading...


Szólj hozzá Te is!