(szapphói vers)
Partra sem szállok, s nem ülök hajóban,
Nincs tutaj sem, senki ki felkarolna,
Hogy nevet rám, s fel- ledobál Poszeidón,
Lent a habokban.
Sok vidék közt jártam a nagyvilágban,
Lent a Styx várt, s voltam Elysiumban,
Szép helyekkel rég tele már az elmém,
S látnivalóval.
Nem vagyok már fűtve az éji lázzal,
Vágy se hajt már hegyre, s a messzi tájra,
Partra vágyom, s földre, s a kis szigetre,
Szép kikötővel.
Fuldokolván, nyögve a kék habokban,
Társam is látom, kit e kornak átka,
Vízbe dob, s kínozza a gaz Tritón is,
Nagy szigonyával.
Mert e Rossz Kor szellemet öldökölve,
Műanyaggal tömködi most a torkod.
Így lesújt hát rögtön az értelemre,
S hallgat a Múzsa.
Jaj de rossz látnom buta tombolását.
S oly sok ember szenved a széphiánytól,
Csak keres, mégsem lel a tartalomra,
Lelke üres rég.
Rút Üresség, fojtogató a tenger,
Adj nekünk partot, mi a kis reményünk!
Bölcsnek is jusson kicsi éltető még!
Hagyd a reményt meg!
További cikkek
