Tudom, hogy már nem aktuális, mivel Karácsony már elmúlt, de úgy érzem okulásként érdemes ezt a szösszenetet megosztanom veletek.
Frankfurtban élek immáron két és fél éve, de idő – vagy kedvhiány, illetve a tömegnyomor nemkívánatossága végett nemigen kínálkozott alkalom, hogy az esti, ünnepi fények pompájában megnézzem a frankfurti Weihnachtsmarktot.
Épp december második hetében jártunk és én már nagyon vártam az Ünnepeket. Kollégiumi szobámból kiszabadulva – mivel sajnos saját konyhával nem rendelkezem – alig vártam, hogy végre kulináris sokkot kapjak. Persze a szó pozitív értelmére gondoltam, de erről később.
Éppen ezért meg is beszéltem egyik osztálytársammal és újdonsült barátnémmal, aki Nepálból érkezett, hogy elmegyünk az Adventi Vásárba, s ott körülnézünk, forralt bort szürcsölgetünk és mint mindig haszontalan, ajándékoknak mondott tárgyakra – úgysmint az 1156-dik világító gömb vagy havas tájat ábrázoló teamécses – költjük a pénzünket. Akkor még nem is sejtettem, hogy a kiadások haszontalan formáinak egész tárháza létezik.
Ugyanis nézelődés közben hirtelen fény gyúlt a sötétben. A karácsonyi izzók, égők tarka tömkelege fényesebben kezdett ragyogni, mint egyébként tették volt. Megláttam egy lángosost.
Mint kiderült később, több is volt a környéken. Fogalmazzunk úgy, az ELSŐ lángost áruló bódét. Összefutott a nyál a számban. Hazai ízek. Olajban sült lángos, közepén apró lyukakkal, amelyek széle roppan a fogaim között. Fokhagyma, tejföl és sajt. Micsoda öröm. S már mentem is nagy vidáman, a nepáli csaj kíséretében, – aki nem értette, mi végre lát engem ily boldognak – a pult felé. Ott köszönök. Az eladó leányzó kedves, barátságos. Enyhén barna bőre és ébenfekete, hosszú, göndör haja van. Elhatároztam, hogy megkóstolom a magyar konyha eme hétköznapi műremekét, növelve az este élvezeti értékét és egyben gyarapítva kilóim számát.
Felbátorodva megkérdezem németül: Sind Sie Ungarisch?
Mire a válasz magabiztosan: Ja. S hozzá kissé bárgyún elmosolyodik.
Magyarul kérdezek tovább: Melyik városból jött?
Válasz: Ich spreche nicht Ungarisch.
Mondja ezt úgy, hogy nem néz a szemembe, s az utolsó szót nagyothalló készülékkel lehet csak megérteni.
No, itt már gyanakodnom kellett volna. Előttem egy nő éppen csak kézhez kapta lángosát, s én következtem. A leány nyújtja a tésztát kör alakúra, s az olajba teszi. Túl korán fordítja meg és sajnos a másik oldala is nyers. Világos, vaj színe enyhén kétségbeesett kifejezésbe rajzolja homlokom redőit. Megkérdi, mit kérek rá. Hagyományos feltétet választok: fokhagyma és tejföl. Nos, fokhagyma alatt őladysége - bárhonnan is jött – fokhagymával ízesített olajat értett, amivel négyszer kente meg a tésztát, majd szintén olajjal kevert, mondhatni krémleves állagú, őrölt piros paprikát tartalmazó tejföl került a nyers tetőre, elfedve a csöpögő olajat. Kaptam hozzá a lángostól tíz másodperc alatt olajjal átitatott szalvétát is.
Mondanom sem kell, a kukában landolt. Pénzvisszafizetés és köszönöm, inkább nem kérem természetesen nincs. S mindezt 4 euróért, amelyet gondosan, még a mű elkészülte előtt elkért a Mester. Igen. A Mester. Mert ugye, az efféle szakmához érteni kell. Tanulságot többet is levonhattam, de legfőképpen azt a tanulópénzt, amit éhségem kiadásra ösztökélt. Kár volt.
További cikkek
