2020-09-19 21:18:32, Boldog névnapot Vilhelmina !
Kereés az oldalon

A várva várt csoda

Pálfy Zsuzsanna - 2019-12-07 10:00:00
Elv/érzek
Szülés baba szoptatás csoda sírás

Szeptember végén, egy szombati napon, végre eljött a várva várt nap. Megszületett a kisfiam! Erős, egészséges baba, és nem mellesleg én is jól vagyok és egészségügyileg is minden rendben.

Már előző nap délután elkezdődött valami, amikor a szülésfelkészítő órán voltunk. Iszonyatosan fájt a derekam, de folyamatosan, nem akart szűnni a fájdalom. A méhem környékén csak néha-néha belenyilallt a fájdalom. Elmondtam ezeket a szülésznőnek, aki tartotta az órát, és ő halál nyugodtan közölte, hogy nemsokára szülni fogok, de még nyugodtan maradjak az óra végéig, mert még messze van azért az a szülés, még csak elkezdődött a folyamat. Így hát maradtam a maradék négy órára, utána elmentünk a férjemmel pizzázni, mert hát ugye kell az energia. Este még tudtunk aludni kábé négy órát, aztán éjszaka olyan 01:30 körül felébredtem és onnantól már nem aludtam. Éjjeli kettőtől kezdtem nézni az órámat, hát 5 perces fájásaim voltak, de egyáltalán nem volt vészes, a férjemet fel sem keltettem még akkor. Aztán egy óra múlva, még mindig voltak összehúzódások, gondoltam, most már felébresztem. Háromtól úgy fél ötig elszórakoztattuk egymást, zenét hallgattunk, sétálgattam, erősödtek a fájások, de még mindig nem volt borzasztó, gondoltam is magamban, hogy Ó ez menni fog nekem, nem lesz gond! Később egy ilyen rózsaszínes valamit vettem észre amikor elmentem wc-re, így inkább elindultunk a kórházba.

Még ekkor sem volt nagy gond, ment minden a maga útján: adategyeztetés, NST, beöntés, ilyenek. Aztán amikor a tusolóban voltam, iszonyat hangokat hallottam a távolból. Konkrétan egy torkaszakadtából üvöltő szülő nő hangját hallottam, hát engem azonnal elfogott a pánik, félelem, rettegés. Azt gondoltam magamban, hogy nincs az az Isten, hogy én ezt végig csináljam, ha ez ilyen. Én ugyan nem szülök, ez a gyerek bent marad. Azon gondolkodtam, hogy szökjek meg, hogy ne vegyék észre. De onnantól már nem volt más út csak a szülőszoba. Egyébként mázlim volt, mert pont az a doki ügyelt bent, akit megkértem, hogy vezesse le a szülést, és az a szülésznő, akiről csupa jókat hallottam, és valóban nagyon kedves és segítőkész volt.

Szóval ott vajúdok, már a férjemmel a szülőszobán, a burokrepesztés után, amikor közlik, hogy a baba széklete volt látható a magzatvízben, úgyhogy muszáj adniuk Oxitocint, mert fel kell gyorsítani a szülést. Na hát mondanom sem kell onnantól már igencsak éreztem azokat a fájásokat, amiket korábban lazán átvészeltem.

Meg kell említsem, hogy a férjem jelenléte nagyon-nagyon nagy segítség volt. Nélküle nem is tudom, hogy csináltam volna végig. Simogatott, masszírozott, mondta hogyan lélegezzek, próbálta elterelni a figyelmemet, és nyomta belém a szőlőcukrokat.

Tehát a fájdalom, ami akkor már szavakkal leírhatatlanul gigantikus volt, annyira kimerített, hogy már a levegőt sem úgy vettem, ahogy kellett, és sírva könyörögtem, hogy császározzanak meg. De a dokim halál nyugalommal mondja, hogy azt már nem lehet, mert már tolni kéne, vagyis lassan tényleg megszületik a baba.

Úgyhogy toltam, ahogy csak bírtam. A férjem mondta utána, hogy nem is érti honnan szedtem erőt ehhez a művelethez, hihetetlenül büszke volt rám. Ráadásul akkor már ő nem nagyon tudott segíteni és csak azt látta, hogy szenvedek és ez borzasztó volt neki, még a könnye is kicsordult.  (Megjegyezném, hogy a kéjgáz, semmit nem használt, legalábbis nekem nem).

Na de a horror után, délután 13:48 perckor jött az, ami elfeledtetett mindent………a kisfiam. Amikor megláttam, és utána, amikor rám rakták a meztelen kis testét, az szintén egy leírhatatlan csoda volt. Boldogság volt a köbön. Mindenkinek megköszöntem mindent és bocsánatot is kértem, ha hisztiztem.

A kórházban privát szobában voltunk kettesben a picivel, ami számomra nagyon jó volt, legközelebb is remélem lesz ilyen szerencsém és saját szobám lesz. Bár a férjemnek azt mondtam, a következő babát inkább fogadjuk örökbe ???? ????

Mindenki nagyon kedves volt és segítőkész végig, szóval csak jókat tudok mondani a kórházi ellátásról. Természetesen mindezek mellett már nagyon otthon akartam lenni.  Négy nappal később úgy is lett, és azóta itthon vagyunk a babával. Minden rendben, szépen gyarapodik, van rendesen tejem (még a fagyóban is), lassan meglesznek az első oltások. Ráadásul a barátnőim babái is megszülettek, úgyhogy lehet bandázni később.

Azt azért be kell vallanom, hogy az első hét az kemény volt, hiszen egy teljesen új helyzetbe kerültem, nem tudtam/tudom mit és hogyan és miért. Sírtam is párszor, de aztán megbeszéltem magammal, hogy azzal nem oldódik meg semmi és a baba sem fog megnyugodni. A tehetetlenség a legrosszabb, amikor nem tudod miért sír a gyereked, hiszen a pocak tele, a pelus tiszta, ringattad is, szóval akkor most mi van? Sajnos a frontok és a hasfájás ellen nincs gyógyír, vagyis a hasfájás ellen azért van, nekünk sokat segített a Biogaia, ajánlom minden anyukának. Az örök aggódás ellen, viszont igazán nincs gyógyír. Semmi sem jó, az sem, ha állandóan fent van és sír, az sem, ha egész nap alszik, az sem, ha csuklik, szóval mindig van min parázni, de talán ez természetes, főleg első gyereknél.

A szoptatás szintén egy nehéz téma. Mondták is a szülésfelkészítő órán, hogy nem a szülés lesz a legnagyobb gondunk, hanem a szoptatás. Hát valóban nem egyszerű, főleg a legelején. Nekem volt egy nagy csomóm a hónaljamban, a járulékos mirigyem begyulladt, alig bírtam felemelni a kezemet, aztán elkezdtem fejni, masszírozni, borogatni, meg ugye a pici is kiszívta magának, amit kellett, így szerencsére elmúlt. Viszont ez az jelentette, hogy minden szopizás után fejni kellett, ami nagyon kimerített és kikészített, mert nem állt semmiből a napom csak szoptatásból és fejésből, mire végeztem, kezdődött előröl, és ez így ment egész álló nap. Azt hiszem kicsit depis voltam emiatt a monotonitás miatt, de hamar túljutottam rajta, mert hát mantráztam magamban, hogy ez a pici és az én érdekem. Mostanra már nincs ezzel sem sok tenni való, a csomó elmúlt, nem kell annyit fejnem, annyi tej van, amennyi kell a fiamnak. Ma már inkább az köt le leginkább, hogyan szórakoztassam a babámat, mert már nagyon érdeklődik. Ezt nem panaszként írom, jó látni, ahogy fejlődik, és az én türelmem is nagyobb általa, ami szintén fejlődés, csak az én részemről.

A másik, pedig az éhség. Na az még nagyobb, mint a terhesség alatt. Állandóan farkaséhes vagyok, valóban meg tudnék enni egy egész lovat. A hangulatingadozásról nem is beszélve, hogy ilyenkor még durvább, mint állapotosan. Szóval Uraim, kössék fel a gatyájukat, mert a terhesség után mindezek nemhogy megszűnnek, inkább megtriplázódnak.  Kitartást mindenkinek!

Olvastam egyik nap, hogy egy veszteség/vetélés után, ha nem sokkal utána megfogan a következő baby, azokat szivárványbabáknak hívják, merthogy vihar után jön a szivárvány. Ami azt jelenti, hogy a mi kis csodababánk igazán különleges lesz majd felnőttkorában is, legalábbis ezt írták abban a cikkben. Ez vagy igaz vagy nem, mindenesetre számomra és a férjem számára is ez egy megkérdőjelezhetetlen tény marad.

További jó babavárást/babázást mindenkinek, akire vonatkozik.

loading...


Szólj hozzá Te is!