2020-09-19 02:16:41, Boldog névnapot Vilhelmina !
Kereés az oldalon

Legalább ezt megszültem

Németh Klaudia - 2020-08-01 10:00:00
Elv/érzek
szerelem kapcsolat meddőség házasság sikertelenség vetélés lombik anyaság szerető feleség karrier magány válás elhidegülés

Csendben ülök az erkélyen. Egy citrommal és jéggel kevert gin hűsíti csak ezt a nyári forróságot a testemben. Áll a levegő. Ezt az egyet utálom a nyárban, amikor meg lehet fulladni esténként. Az aszfalt forró gőze még itt az elsőn is elviselhetetlenül arcba csap és a fák levelei sem akarják betölteni ezt a kínos csendet legalább egy halk szellő susogásával. Megfulladok. Csak az kérdés a gőzölgő fülledt nyár vagy az érzések fojtanak meg hamarabb. Tegnap hagytál el. Éjszaka a haverokkal való iszogatás után hazajöttél és közölted, hogy nem megy tovább. A zuhany alól kimászva, csurom vizesen, egy törölközőbe tekerve, tágra nyílt szemekkel álltam és egy szó nélkül néztem, hogy a nagy sporttáskádba dobáltad minden cuccodat, amit megtaláltál hirtelen. 

A többit tartsd meg! - vágtad oda olyan hanyagul mint, ahogy a fehér táskát a válladra hajítottad. Láttam, hogy kicsit meg is rogysz a csomag alatt. Hirtelen el is képzeltem, hogy csak a lelkiismeret roppant meg egyetlen pillanatra. Azt hittem részeg vagy, mostanság nem lepett volna meg ez sem annyira. De egyszer sem hibáztattalak. Semmiért sem hibáztattalak, soha!

Órákon át vártam vissza jössz-e. Először utánad indultam, végül egy éjjel-nappali dohányboltban találtam magam, ahol kértem egy szürke Dunhillt és egy vihargyújtót, mindegy milyent. Évek óta nem gyújtottam rá, mert nem egészséges, meg mert soha nem akartam, hogy egy hamutállal csókolózz. Utáltad a cigit, talán azt se tudtad, hogy előtted mennyit, de mennyit elszívtam én. Az éjszaka közepén ott álltam hát egyedül egy doboz cigivel és tele kérdésekkel.  Nem volt mit tenni, elmentem haza. Az éjszaka csendje és az erkély lett az otthonom. A lábamat az dohányzó asztalra pakoltam. Dohányzó asztal. Először volt értelme így hívni. Feltéptem a fóliát a dobozon, kivettem egy cigit és meggyújtottam. A tüdőmet majd kiköptem, de nem adtam fel. Addig szívtam még képes nem lettem jó mélyen tüdőre szívni, hogy a légcsövem minden pontját elárassza az a kaparó érzés, amit csak egy örök bagós érthet meg. 

Ezek az érzések maradtak csak vajon? A kaparó légcső és a maró üresség? Nem tudtam sírni. Sírni túlságosan könnyű lett volna. Engem az epe keserű íze emésztett legbelül, amiért nem gyűlölhettelek téged úgy, ahogy éreztem, hogy kellene. Az éjszaka maradékát hánykolódva töltöttem. Éberkóma. Talán csak ennyi voltam én tegnap este. 

7 éve vagyunk együtt. Furán és lassan indult, majd vad elsöprő szerelem lett a miénk. A borsó meg a héja, mondanák a közhelyeket dobáló ismerősök. Jól kiegészítettük egymást. A két karrierista, mindig dolgozó ember, aki semmi másra nem vágyik, mint arra, hogy a másik karjában találjon megnyugvást egy hosszú hét után. Mindegy volt mennyit voltunk munka miatt külön, mi sosem veszekedtünk. Én értettelek és te is. Az előtted eltöltött sok évnyi magány megtanított becsülni és odaadónak lenni egy bizonyos szintig, és ez a szint neked épp elég volt. Nem lettem tipikus háziasszony, de csodás szerető és otthon voltam az utolsókig neked.

7 éve vagyunk együtt. Vagyis voltunk azt hiszem. Idén leszel 39, én pedig 33. Nem kevés ez már. Talán pont azért érzem, hogy bár kapuzárási pánik lenne, ami miatt menekülsz, vagy egy másik nő, egy szerető. Bár azt érezném én rontottam el, nem vettem észre, hogy elhidegülsz tőlem. Bár gyűlölhetnélek egy kicsit, mert itt hagysz a szarban egyedül, ezzel a rohadt büdös cigarettával, ami lassan elfogy, pedig tegnap vettem. De egyik sem lenne igaz. Velem együtt 4 küzdelmes évet dobsz el 3 tökéletessel szemben. Velem együtt eldobod az elhalt reményt, a lehetetlen vágyat. Istenemre esküszöm pedig, olyan mintha csak tegnap lett volna, hogy megszületett a döntés: Szülők akarunk lenni.

Emlékszem azt hittük a haverok egy frankó piálós sütögetésre hívnak minket. Ehelyett kész babazsúr volt az egész. A rengeteg csöpp gyerek ott szaladgált és sikítozott és akkor először azt éreztem nem idegesítenek. Kinyitottam a lelkemben egy olyan kaput, ami éveken át volt hét lakattal őrizve. Lekuporodtam egy szőkefürtű kisfiú mellé és játszottam vele. Hangosan nevettünk, amikor a homokozóban eltemetett lábát kitúrta, ezzel alulról feltörve a homokvárat, amit építettünk. A kislányok a lábamon csüngtek felváltva, újdonság voltam nekik és mind engem akart. Hintáztunk, a csúszdán kaptam el őket és azzal a lendülettel a levegő repítettem mindet egymás után. Mondókákat mondtak és négykézláb a fűben játszottunk lovacskásat. Észre sem vettem, hogy csendben figyelsz, a sörödet szürcsölve. Nem beszélgettél te senkivel, csak csendben felvázoltad magadban a jövőnket. Rád néztem, és te rám. Szavak nélküli szövetség volt, amit ott kötöttünk. Kimondatlanul is tudtuk, hogy készenállunk: Szülők leszünk. 

A délután estébe fordult, a sok gyerek aludni tért, mi pedig hazamentünk. Azt az éjszakát, ha nem lenne erkölcstelen a hátamra varratnám. Szerelem, hevesség, nedvek, fülledt pára, halk nyögések és remegés lenne a belém vésett festményen. Ha az igazi szerelmet vászonra vinnék, az az este lenne a szimbóluma. Mindent elsöpört. Minden előtte született félelmet kilihegett a testem és csak akartam. Vadul és fékezhetetlenül akartam, hogy megfoganjon ő, azaz aprócska gyermek, ami általad és általam születik majd a Földre. Egy éjszakára nem létezett se a múlt, se a jövő. Csapongó és elmélkedő személyiségem azon az egy estén létezett csupán csak a jelenben. 

A másnap józanító volt. Hamarabb keltem. Meztelen hevertünk az ágyon, a ruhák szanaszét. Feküdtem és a lábam közé fontam a takarómat. A beáramló fény a redőnyön át mindent csíkosra festett, a hasamat is. Csíkok. Csíkos has. Terhességi csíkok. Mindezen eszmefuttatások arra ösztökéltek, hogy biztonságot nyújtó sűrű hajadból a kezemet a vak reményre tegyem, a hasamra. Óvatosan, mintha csak porcelán lenne minden sejtem simogatni kezdtem. Mennyi gondolat áramlott át bennem. Vajon ott van, vajon megfogant, vajon tényleg sikerülhet? De bárhogy is próbáltam védeni ezt a pillanatot, az elmémbe beszivárgott a keserű valóság. Mire felébredtél én összekuporodva a kanapén ültem és sírtam. Sírtam mindazért a gyászért, amit sosem emésztettem. Sírtam mindazért az eddig meg nem élt kétségbeesésért, amit évekkel ezelőtt mélyen eltemettem. Sírtam reményért és félelemtől. Jól kezelted volna? Nem. Sosem kezelted jól, csak olyan férfiasan. 

Sosem beszéltünk róla igazán. Valahogy sosem foglalkoztatott téged a tény, amit a kapcsolatunk elején felvázoltam. Te a monológjaimnak csak azt a részét hallottad, hogy „lehet”. Sosem azt, hogy kicsi az esélye annak, hogy lehet gyerekem, már annak is kicsit az esélye, hogy megfogan, nemhogy kihordjam. Te pedig mindig csak legyintettél, mert a mai orvostudomány már mindent megold, meg amúgy is a te spermád aztán mindent legyőz és a legalattomosabb betegségen is áthatol. Ha mégis gáz lenne még ott a lombik, mit nekünk, adják azt a kiscsészét és hagy szóljon. Mindez a duma pedig egészen addig nem is tűnt szörnyen arrogánsnak, még meg nem hoztuk azzal a grillezéssel és vad éjszakával fűszerezett napon a döntést, hogy szülők akarunk lenni. 

Minden megváltozott. Az átbeszélgetett hétvégék hirtelen koptak ki az életünkből és a helyére költözött a „Na, megjött?” „Vettél tesztet?” „Érzel valami változást?” típusú kommunikáció. Hirtelen a Te és Én egy projektté vált az életünkben, ami néhány hét alatt felemésztett mindent. Eleinte próbáltuk elhitetni egymással és magunkkal is, hogy nem sietünk, nem kapkodunk. Most lettem 30, a legszebb időszak és mennyi, de mennyi időnk van. De akarva-akaratlanul is bekebelezett minket az egész. A legnagyobb félelmeim küszöbén kellett táncot járva színlelnem, hogy boldog vagyok. A hónapok már nem elsején kezdődtek, hanem ciklusokban mértük. A szexuális életünk nem spontán volt, hanem időponthoz kötött. Minden hónapban, amikor megjött én kiborultam, zokogtam még te a falat verted dühödben. Egy év után mikor eljutottunk arra a szintre, hogy együtt sírtunk majd egymással üvöltöttünk eldöntöttük, hogy orvoshoz fordulunk. Először vizsgálatok. Mintha nem tudnám mi bajom. Majd hormonok, fúvatás. Istenemre mondom senkinek se kívánom! Végül pedig a második éven és egy vetélésen is túl a lombik. Ha valamit, valaha megfogadtam, hogy nem teszem meg az ez a hat betű volt. Lombik. 

Emlékszem a procedúrák elején nehezen választottunk orvost. Egyikünk sem volt bizalmas és a legjobbat akartuk. Aki jó szaki, jó a referencia és nincs az ország másik felében. Még így is órákat ingáztam a nőgyógyász, a munkahelyem és az életem között. Minden egyes utazás kiölt belőlem egy darabot. Te rengeteget dolgoztál vidéken. Hajtottad a pénzt, azt a rengeteg pénzt, amit ebbe az egészbe beleöltünk. Utazás, magán orvos, gyógyszerek, utazás, orvos, injekciók, tesztek, kenőpénz, mégtöbb utazás, mégtöbb injekció és mégtöbb sikertelenség. Sokszor nem gondoltam rád ekkoriban, mikor dolgoztál. Azt éreztem magam maradtam a harccal. Minden injekciónál zokogtam, minden sikertelen lombik után teljesen összeomlottam. A harmadik vetélés után jött a pszichológus. Nem bírtam tovább. Azt éreztem, ha még egyszer így kihasználtatom a testem belebolondulok. Feladtam. Azt hiszem én feladtam. Sok éven át temettem magamban az anyaság gondolatát és úgy éreztem az elmúlt három év tökéletesen igazolta, hogy volt értelme ezt cselekednem. Volt értelme nem remélni, mert akkor nem fájt ennyire. Meg sem próbálni sokkal könnyebb volt, mint szép lassan belehalni az érzésbe, hogy a remény az, ami örökre elvesz tőlünk mindent.

Persze te is beletörtél. Újra jöttek a kimaradt éjszakák, a sörös esték a haverokkal. Talán 8 hónapja volt az első, amikor azt éreztem itt a vége. Részegen, poshadt szájszaggal beleröfögtél az arcomba a legszebb álmomból felébresztve, hogy „Kívánlak!”. DejaVú! Ezt már egyszer átéltem. Évekig voltam egyedül, hogy feldolgozzam azt a kapcsolatot és amit azzal az emberrel megéltem. Ez volt a másik, amitől menekültem. Alkesz férj nem kell, alkesz apa pláne nem! Szar apából már jutott elég a világnak! Nekem szerető férj kell! Az a férfi, akibe a legelején beleszerettem. Persze nem lett szex. Helyette büdösen, alsógatyában elvágtad magad az ágyon és pukkadtál, mint egy kamasz gyerek. 

Én elmondtam, hogy elég. Nincs több kezelés, nincs több lombik és időpontra szex sem. Feladom. Ha nem akarsz hallani örökbefogadásról, akkor ennyi. Akkor nem tudok többet nyújtani magamnál és a szeretetemnél, de én vissza akarom kapni a férjemet és a régi életemet. Nem ezt az összetört, sikertelen, idegbeteg életet, amit élünk. Amiben nincs más csak pénzhajhászás, tű, véraláfutások, sörszag és magány. Te pedig úgy horkoltál, mint egy kibaszott medve. Utáltalak, mert tudsz aludni. Utáltalak, amiért azt éreztetted egyik pillanatba, hogy megroppansz a teher alatt, a másikban meg békésen horkangatsz, mint ha minden rendben lenne.

Végül feladtuk. Én feladtam, hogy valaha szülő leszek, elvégre te elmondtad, hogy ha gyerek, akkor a te véred. Te pedig feladtad a házasságunkat. Napról-napra távolodtál méginkább. A munkáid hetesekből kettők lettek, ha itthon voltál, akkor meg a kocsmában a haverokkal. Minden létező sok évvel ezelőtti félelmem töltötte be a jelenlegi életemet. Sikertelenség, kudarc, a selejt érzése. Rossz nő, rossz feleség és nem anya. Ez voltam én.  Még nem tegnap hazajöttél és az utolsó jót is elvitted az életemből. Azt, hogy te voltál nekem. 

Itt ülök, a felmelegedett ginemmel, amiben már pont úgy nincs semmi, mint bennünk. Elmúlt. Így tett tönkre mindent a tény, hogy nem volt elég, amit együtt teremteni tudtunk: egy boldog, sikeres házasság. Az ember önmaga személyiségénél fogva minduntalan többre vágyik. Ha nincs társ, az kell. Ha nincs ház, akkor az. Ha szeret kérjen meg, ha eljegyzett vegyen el. Nagy esküvő legyen, hét országra szóló. Rezgő, bazsarózsa és csipke mindenhol. Jó zenészek, hangos buli, gigászi nászút. Ha mindez megvan gyerek kell, vagy karrier. Végül már mind a kettő. Ha pedig mindez adott, jönnek újabb álmok. Nyaralások végeláthatatlanul, gyerek iskoláztatás és vigye többre, mint az anyja és az apja. Legyen diploma, jó feleség és az élet körforgása szépen lassan körbeér. Az örök elégedetlenséget adjuk tovább újra és újra. 

Nekünk mindenünk megvolt, „csak” a gyerek hiányzott. Persze pont ezt „csaknak” nevezni elég nagy baromság. Elvégre ez volt a vár egyetlen eleme, ami miatt minden összedőlt. A szeretet tehát nem minden. Van, ami a legnagyobb erőt is felülírja jobb esetben. Ez a szülőség iránti vágy, a család érzése. Nálunk pedig mindez így volt és ezért nem gyűlölhetlek. Nagyot kortyolok tehát a ginbe és megnézem az SMS-t végre, amit válaszoltál arra, hogy „ Miért?” . Bár tudtam, hogy hülye kérdés, de nő vagyok. Tudnom kell, mindig csak válaszokra vágyok. Hát íme: 

„Apa akarok lenni. Én gyereket akarok!” 

Hát ennyi, hogy az istenbe foglak majd tudni ezért gyűlölni? Azért az egyért, ami kezdetektől belénk kódolt és én nem adhattam meg neked. Menj! Légy apa!. Én meg lemegyek egy doboz cigiért.

 

loading...


Szólj hozzá Te is!