Mi ragyog a gömbön, az adventi koszorún, a fényfüzéreken túl? Van egyáltalán valami? Pislog még a tűlevelek között az a régi melegség és hála, ami egykor izgatott kisgyermek módjára ugrálta körbe az ünnepet? Szeretném azt mondani, hogy igen. Szeretném azt HINNI, hogy igen.
Ha kifelé nézek, nehéz a dolgom. Sőt! Ember feletti erőt kíván ellenállni, a rohanásnak, ajándékvadászatnak, akciólesésnek, adventi posztolásoknak…Az igazság az, hogy engem is beszippant, mert olyan erős az örvény. Ott kavargok a tömény, fogyasztói habzsoló-halmozás materializálódott sűrűjében és együtt lélegzem a lüktető tombolással. Szép karácsonyt AKAROK én is! Egy pillanat! Miért AKAROM? Egyáltalán, mit AKAROK? És mitől szép valójában? Meg tudja ezt határozni valaki? Bárki? A válasz az, hogy akárki. De ahhoz belülről kell vizsgálódni. Véresen, nyúzva-kínlódva le kell tenni az egót. Elengedni a csillámot, a csúcsdíszt, a fatalpat. Becsukni az ajtókat, hogy kint rekedjen a hipnotikus zaj. Csöndben maradni és várni. Ez szinte lehetetlen feladat. A némaságot kínként éljük meg manapság. És talán azért is ennyire nehéz, mert nincs inspiráció. Régen a természet segített minket. A fehér tájtakaró és tél húzott magával: békés pihenés a felszínen, munka a mélyben…ez volt kint és mi észrevétlenül azonosultunk vele. Most pedig egy porcukorhintésnyi hóért a fél karunkat adnánk, főleg karácsony este…hiszen úgy varázsos…úgy igazi. Úgy tudnánk rácsatlakozni.
De nem a természet dolga, hogy megtanulja a MI leckénket. Segíthet és terelhet, ám nem tapasztalhat helyettünk. Más súlycsoport vagyunk…Talán valahol mélyen tudjuk, hogy szükségtelen ennyi máz és pompa, mégis valahogy kényelmes ilyen díszletben játszani. De mondok valamit…a díszlettel nincs is baj…szükséges, hiszen ebben a dimenzióban, valóságban létezünk. A darabokba kellene sokkal mélyebbről jövő, tisztább színészi játékot tenni. Magunk miatt…egymás miatt.
Sajnos kevés az a gondolat, ami ne lenne elcsépelt a karácsonyi időszakban. Mert klisékké változtattuk őket. Az ajándékozást, az adakozást, a készülődést. De a szabad akaratnak megvan az a csodálatos képessége, amiről olyan gyakran megfeledkezünk: bármikor lehetőséget ad a változtatásra. Persze az ritkán könnyű…sőt! Egyenesen nehéz feladat. Viszont ez a fejlődés anyaméhe. Szóval legyen idén „új karácsony”. Álljunk meg a rohanásban és figyeljünk arra, ami valóban igaz számunkra. Engedjük meg azt a luxust, hogy belső békére hangolódva készülődünk. Hagyjuk, hogy valóban beszivárogjon a lelkünkbe az ünnep. Őrizzük meg a szívünket melengető apró kis hagyományokat, de dobjuk ki az elvárások nyomásaiból kinőtt, frusztráló álszabályokat.
Csak így tud valódi szeretettel, szívből jönni mindaz, amit adni szeretnénk. Igazából pedig ez a „Boldog karácsony’” elveszett jelentése….viszont soha nincs késő kincskeresésre indulni! A legjobb pedig, hogy bárkit magunkkal vihetünk az expedícióra…
További cikkek
