2020-08-08 10:43:39, Boldog névnapot László !
Kereés az oldalon

Véletlen álmok

Magyar Gina - 2018-07-31 10:00:00
Nem tabu
álmok fejlődés rádiós újságíró előre lépés merj nagyot álmodni önfejlesztés álmodozás megvalósítás

Most egy fura kísérletbe kezdek ezzel az írással, hiszen az előzőekhez hasonlóan most sincs sok okom a hejehujázásra az életemben, viszont már én magam is unom ezt az apátiát, úgyhogy elhatároztam, hogy akkor is pozitív dolgokkal próbálok előrukkolni, és igenis előszedem ezeket. Mert vannak, csak nagyon mélyen. Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy valószínűleg csak baromira elégedetlen vagyok az életemmel – azzal, amivel más határtalanul boldog lenne, de ez engem persze nem vígasztal – mert maximalista vagyok magammal és másokkal szemben is. 

Nézzük csak…Azt mindenképpen előremutató dologként tudom értékelni, hogy ebben az örökös elégedetlenségben az játszik szerepet, hogy számomra a haladás, a fejlődés, a jobbá válás az első. Sokáig törekedtem arra, hogy mindenközben ne tiporjak el másokat, hiszen úgy nem igazi siker a siker. No, ez nem mindig sikerül, mert általában a gyors, hatékony és jó megoldásokat keresem mindenben. Tényleg mindenben: a melóban, a családomban, a szerelemben (…ha lenne, na de mindegy is, hahaaaa)és bizony a barátaim is mind olyan emberek, akik a maguk területén valami eszméletlenül kiemelkedőt nyújtanak. Menő multis, menő értékesítő, menő médiareferens, szuper tévés, és még sorolhatnám őket. Ők meg persze tudom, hogy menő rádiósnak tudnak be engem, hát aztán vagy így van, vagy nem, nyilván én az előbbire törekszem.

Pozitív dolgokról írok, hát ilyen meló ez a rádiózás is. Igazából azért vagyok ebben a kiégett-féle életben néhány éve, mert az ezt megelőző időszakban megtörtént az, ami talán keveseknek adatik meg: megvalósítottam az álmaimat, nem is egyszer. Ez ugyebár marha jól néz ki még így leírva is, de igen, igaz is. 

Emlékszem rá, amikor 8-10-12 évesen néztem a Frei Dossziét a tévében és odáig voltam, átéltem a történeteket, imádtam Frei Tamás stílusát, mindent elhittem (miért ne tettem volna, ma sem kérdőjelezném meg…), csak úgy ittam a szavait, annyira jól csengtek, annyira kinyitotta a világot egy gyerek számára is. De sosem voltam rajongó típus, csak úgy magamban csodáltam, amit és ahogy tesz, amit látok és hallok tőle. És ilyenkor úgy elkezd motoszkálni az emberben a nem is tudom micsoda…először csak úgy végigsuhant az agyamon, hogy „na én ezt…áh…hagyjuk”, majd „húúú engem ez mennyire érdekelne”, aztán napról napra erősödik az érzés, az álmok, hogy bizony egyszer én is riporter akarok lenni. 

Aztán ezt jól eltároltam magamban, örömmel nyugtáztam, hogy legalább ezt már tudom. 

Vajon hány álmot bír el egy élet?

Nem sok idő telt el – még mindig 10-12 éves vagyok – jött a fukuokai vizes vb, amelyet minden körülmények között élőben követtem a tévében. Megláttam egy nekem új, egyébként tradicionális magyar sportágat, a vízilabdát. Jött a Frei Tamási érzés, beleszerettem, hiszen minden klappolt: víz, labda, csodás pasik, akiknek a személyisége igazán megfogott még gyerekként is. Elnézést kérek, de ennyi idősen is érzékelhető volt, hogy nem üres fejű focisták ők. 

Vége lett a vizes vb-nek és Egerben sétálva egy barátnőmmel, iskolatáskát kerestünk, lassan közeledett a suli. Betértünk egy sportszergyártó üzletébe, ahol az eladói pulthoz pillantva földbe gyökerezett a lábam, majd a tőlem megszokott szélsőség mentén szerintem a világ legidiótább viselkedését produkáltam, mert heves levegőkapkodás közepette felszaladtam a bolt emeletére egy szó nélkül, miközben a barátnőm sűrű elnézést kért a pultnál ülő Biros Pétertől, aki a tőle megszokott nyugodtságával vette tudomásul, hogy elmebetegek jelentek meg az üzletben. 

Életemben először – gondolván, hogy nem lesz több ilyen alkalom – autogramot kértem és persze továbbra is hülyén viselkedtem, de arra jó volt a találkozás, hogy bebiztosította egy álom majdani beteljesülését. 

2018_0716203220_www.tvn.hu_a88c6911b350a3dbae056acda14fff21.jpg

Az eleje döcögős volt…

…elkezdtünk úszni járni ezzel a barátnőmmel, gondoltam először tanuljuk meg rendesen a mesterséget. Ez nagyon jól ment, egészen addig, amíg edzésen meg nem döntöttük a korosztályos országos csúcsot mellen, mi ketten, külön-külön. Iszonyúan hajtott minket az akarás, de nagyon nehéz volt az elején és számos egészségügyi problémával is meg kellett küzdenem. Egy testi sajátosságnak köszönhetően túlságosan üreges az arcom, túl jó az átjárhatóság az orromon keresztül az arcüregembe, így egy idő után folyamatosan arcüreggyulladással küzdöttem az ott felgyülemlő víz miatt. Kimaradtam az edzésekből, végül anyukám úgy döntött elég, nem lehetek mindig beteg. Eltelt egy év, de nem adtam fel, újra megpróbáltam. Ezúttal már nem csak az úszást: jelentkeztem vízilabdázni. Csakúgy, bementem az utcáról a legendás egri Bárány Uszodába és azt mondtam: jöttem vízilabdázni. Tudtam, hogy ez még durvább lesz, de nem érdekelt. Akkor már gimnázium mellett, bejárósként, vállaltam a suli utáni mindennapos edzést, az este 10-kor való hazaérést, majd a reggeli fél 6-os kelést. 

Kezdetben – erőnlét híján – két hétre volt elég ez a kraft, kidőltem, nem bírtam felkelni, de ezúttal nem adtam fel. És megcsináltam. Fél év múlva az egri felnőtt csapatban vízilabdáztam tiniként. Olyan erő, izom, akarás volt akkor bennem, amivel a világot legyőztem volna, ha azt akartam volna. Évekig játszottam, de a realista énem megmaradt. Egy álom tehát beteljesült és nekem ez elég volt. Az álmomban nem szerepelt, hogy válogatott játékos legyek, az a világ már nem tetszett…így is kaptam, kaptunk eleget: szétszakított fürdődresszek, mély karom nyomok, monoklik, de akkor nem számított. Viszont többet nem akartam, hiába tartottak tehetségesnek. 

Dafke: a következő álom

Erről akkor már meg is feledkeztem, hiszen sportoló voltam...viszont jött az érettségi, a pályaválasztás, és nekem persze mi menne valaha is simán: az érettségi időszakát megfejeltem egy hatalmas szakítással, amikor életem akkor már második nagy szerelmét elvesztettem, így aztán elég durva hónapok voltak. Ezzel a szerelmemmel megbeszéltük, hogy mindketten az egri – akkor még – főiskolára jelentkezünk továbbtanulni, hogy együtt maradhassunk, ám a fiú – édesanyja tanácsára – bejelölte a Miskolci Egyetemet is. Dacból felütöttem tehát a felvételi tájékoztatót – szigorúan csukott szemmel – ráböktem egy oldalra, és azt mondtam: na én meg akkor ide jelentkezem. Az oldalon az állt: Budapesti Kommunikációs Főiskola – Intézményi kommunikátor. Füüüüfffhhhh, fogalmam sem volt, hogy mi ez, nem baj, jó lesz.

Néhány hét elteltével jött az értesítő: oda vettek fel, költözhetek Pestre. (Közben a kapcsolatnak vége lett a fiúval, de őt annak ellenére sem vették fel sehova akkor, hogy az anyukája kb. miniszterelnöknek szánta, jelzem azóta sem lett belőle l…f..sz sem.) Teljesen kétségbe voltam esve, ugyanakkor vágytam is az újra. Pár hóppal előtte abbahagytam a vízilabdát, az imádott edzőm halála után nem maradt több motiváció bennem.

Ezt követően két évig éltem Pesten, közben megéltem az előtte csupán 4 éve működő főiskola gyarapodását, névváltoztatását: Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola lett (azóta már Metropolitan Egyetem), kaptunk szép új körépületet, hiperszuper, modern volt minden, imádtam oda járni, csak Pestet utáltam (és a mai napig). Igazolja mindezt az, hogy az intézményi kommunikátor szak után további 3 évre maradtam, kommunikáció és médiatudomány szakon, ahol aztán természetesen az elektronikus sajtó szakirányt választottam. De még ezt megelőzően IKO alatt kellett teljesíteni a nyári szakmai gyakorlatot, amikor az akkori 101.9 Rádió 1-hez kerültem ide Egerbe, fogalmam nem volt, hogy milyen és hány rádió van a városban, nekem volt olyan, hogy Danubius és kész, az volt a rádió. 

A szakmai gyakorlatom 3 hét lett volna akkor 2006-ban, de pont ezekben a napokban már 12 éve annak, hogy a másik álmom is valóra vált. Véletlenül (Ugye emlékeztek a felvételi dacra?)…Riporter lettem, embereket faggató vérfarkas…na jó nem, de ha kell…

2018_0716202905_23130844_10210437467558084_5484824771114582327_n.jpg

Szóval a diplomaszerzés évei alatt már végig dolgoztam, így a tanulmányaimat levelezőn végeztem. Kicsit skizofrén helyzet volt, mert előbb dolgoztam azt, amit utána kis késéssel az iskolában tanultam, de legalább jó előre tudtam a dolgokat. Ettől függetlenül a világ egyik legjobb iskolája a METU, csodás oktatókkal, hihetetlen eszközparkkal, elképesztő tudást adtak. 

Tehát 12 éve ebben…Most új álmot keresek, illetve már van, csak egyelőre túl nagy falat, de talán egy véletlen..talán a szerencse majd ismét mellém szegődik, vagy a felvételi tájékoztató…

 

MG

 

U.i: S, hogy milyen szépeket produkál az élet, azóta már újságíróként, rádiósként sokszor volt szerencsém beszélgetni Biros Péterrel. 

 

loading...


Szólj hozzá Te is!