2024-03-28 19:15:38, Boldog névnapot Gedeon,Johanna !
Kereés az oldalon

Katarzisok és kilátások

Markó Ágnes - 2017-05-27 10:00:00
Pszicho
katarzis kilátás változás hozzáállás optimizmus kérdések fejlődés fordulópont kitartás félelmek felülkerekedés célmegvalósítás élettapasztalat tanulság motiváció

Nagy pillanatok az életben…
Az első szó, ami eszembe jut:
katarzisok.


Nekem ezek voltak nagy, meghatározó pillanatok mindig is az életemben.
Amik fogták az egészet, a szemléletemmel együtt, és pörgettek, csavartak rajta egyet,
majd hirtelen minden borult, átrendeződött, és 180 fokos fordulatot vett.

Amikor egy darabig úgy tűnt, hogy egy adott időszakot egyhangú, már-már gyanús biztonságban
és kiszámíthatóságban élhettem le, akkor „egyszer csak” mindig történt valami,
ami fenekestül felforgatta a világomat.

Sokszor nehéz beismerni, de valójában jönnie is kellett, hogy megtörje azt, ami már többé nem volt folytatható.
Hiszek abban, hogy mindennek megvan, és el is jön az ideje.
Amondó vagyok, hogy szerintem konkrét törvényszerűségek uralják az életünket,
amik mindent behálóznak, mindenhol körülvesznek.
Kikerülhetetlenek.
Még akkor is, ha nem egyből nyújtják be a számlát, nem egyből látjuk a következményeket.
A gond és a tehetetlenség, kétségbeesés pedig akkor adódnak,
ha még nem ismertük ki ezt a terepet, és az adott „játékszabályokat”.

Idővel mindig eljön a paradigmaváltások ideje.
Mint említettem, ezek akkor történnek, amikor már végképp nem élhető tovább az a menetrend,
ami az addigi működésünket diktálta.
Valami hiba volt a rendszerünkben, amitől nem funkcionált már jól, ezért újítanunk, változtatnunk kellett rajta.
Így megy ez. Jobb esetben megtanuljuk a kellő életleckéket,
és a későbbiekben már okosabban, érettebben folytatjuk.

Részemről, azt sem tartom kizártak, hogy amennyiben sokáig nem találtam kihívást, fejlődési lehetőséget,
akkor kreáltam magamnak egyet, mert elég hamar meguntam azt az állapotot, ami már régóta stagnált.
Nem szeretem leragadva érezni magam.
Valahol belül már úgy éreztem, „ideje szintet lépni”.
Persze, megesett, hogy ez a vállalás túl nagy falatnak tűnt elsőre,
és mégis csak jobb lett volna még egy kicsit eltotyogni ugyanazon a megszokott szinten.
Az legalább biztonságos, ugyebár. Ez az a bizonyos konformista hozzáállás...
Ami manapság eléggé elhalványult bennem.

Az új, „kihíváskereső” attitűdöm azonban csak mostanában kezdett egyre tudatosabbá válni.
Eddig pusztán a véletlen műve volt, hogy ilyesmire adtam a fejemet,
és higgyétek el, legszívesebb inkább elkerültem volna ezeket!
Hogy én elhagyjam a megbízható, kiszámítható kis csigaházamat, arról régen szó sem eshetett!
Egy ideig mindig visszatértem a „biztonsági játékos” életstratégiához,
és elkerültem mindent, ami a komfortzónámon kívül esett.

Aztán bizony észrevettem, hogy így képtelenség fejlődni, mert basszus,
mégis csak a félelmeimen túl van az, amire vágyom!
És, ha mindig visszavonulót fújok, akkor bizony, az álmaim beteljesülése elől is elbújok.
Sőt, az útjukba állok!
Tehát, tetszik, nem tetszik, muszáj fejest ugrani a látszólag ijesztő dolgokba.
Máskülönben nézhetjük, ahogy az álmaink kifolynak a kezeink közül.

A félelemről amúgy is az a tapasztalatom, hogy legtöbbször csak téves előítéletből származott,
és végül meg se történt, amitől úgy tartottam.
Vagy épp azért féltem, mert el akartam kerülni a fájdalmat, esetleg a szégyent.
Az efféle félelemérzet igen erős tud lenni. Ezeket az érzéseket nagyon nem szeretjük, igaz?
Ezért inkább, ahol tudjuk, ott kivédjük, bele se megyünk sok mindenbe. Kerülgetjük a forró kását.
Viszont, nem élhet az ember egész életében burokban.
Megbeszéltem magammal, hogy nem lehet mindig „nebántsvirágot” játszani.

Amit én megtanultam egy életre, hogy minden fejlődés, változás fájdalommal jár.
Elkerülhetetlen.
Mint, ahogy a kezdeti kisebb-nagyobb bénázások is.
De tegyük fel a kérdést, amikor a szégyen akadályoz minket valamiben:
„És akkor mi van? Mi van, ha elrontom? Mi van, ha beégek?”
A legrosszabb, ami történhet, valójában az is elviselhető. Ami ma még tök ciki, holnapra elfelejtik.
Történik elég sok más is.
És eljön az az idő, hogy már te magad is csak nevetve emlegeted fel,
hogy „Milyen béna voltam kezdetben… de hát, az akkor volt!”

Én úgy érzem, nekem sok kijutott az olyan szituációból, mikor úgyszólván bohócot csináltam magamból,
de így visszatekintve, tökéletesen ki vagyok ezekkel békülve. Elnézem magamnak.
Ami azt illeti, legalább szórakoztató voltam. Nem volt sivár, egyhangú az életem, hanem változatos, vidám.

Sok ilyen helyzet után megtanultam nevetni magamon.
Rájöttem, hogy minden, amiről azt hittem, hogy túlélhetetlenül ciki,
azt mégis túléltem, és nem is volt olyan nagy ügy.
Itt vagyok! Haladok tovább.
Úgyhogy, ennyi a lényeg.
Tudni kell megbocsájtani magunknak a saját tökéletlenségünket, és gyengédebben ítélkezni önmagunk felett,
elfogadóbbá válni önmagunkkal szemben, mert ez tesz a többiekkel szemben is elfogadóbbá,
és kiegyensúlyozottabb lelki állapotúvá.

Amúgy is, mind szeretjük a derűt, a nevetést. Nevesd ki magad, aztán próbálkozz újra!
Nem kell semmit se túl komolyan venni.
Senki sem úgy születik, hogy profi valamiben, mindenki megjárja a fejlődés lépcsőfokait.
Mindenkivel megesik, hogy legelőször csinál valamit, amiről még halványlila gőze sincs.
Jobb megpróbálni, és elbukni, mint meg se próbálni.
Csak az válhat jobbá, aki legalább próbálkozik, és vállalja a rizikókat is.
Bénázni nem halálciki, hanem vicces, és elég valószínű, hogy mindenkivel megesik élete során.
Nyugtázni kell magunkban, hogy „jelenleg itt tartok, ezen a szinten”,
amit érdemes megtoldani azzal a hittel, hogy „idővel úgyis jobb leszek”.
Csak gyakorolni kell!

A másik tényező, amit gyakran el akarunk kerülni a kudarctól való félelem során, az a fájdalom.
Ahogy feljebb már említettem: Minden fejlődés, változás fájdalommal jár.
Mint mikor edzésnél elkezdenek égni a karjaid. Nem azért ég, mert nem bírod tovább.
Hanem, mert elindult benned valami változás, formálódsz, alakulsz.
Mintha egy gyurmát alakítanál kemény munkával.
Rajtad múlik, hogy nyomod-e tovább, vagy feladod.
A fájdalom legtöbbször nem tönkretenni akar, hanem csak egy lecsiszolt gyémánttá tenni,
segíteni kristálytisztán látni a dolgokat, és egy kifinomultabban érzékelő lénnyé válni.

Ezeket alaposan átgondolva, most már legtöbbször inkább elébe megyek a „hatalmas, elrettentő” életleckéknek,
mint aki teljesen készen áll a befogadásukra. Még akkor is, ha úgy érzem, nem állok készen.
Bízok abban, hogy amikor ott leszek helyben, akkor tudni fogom a megfelelő időben, hogy mit kell tenni.
Mert tudjátok mit? Nincs is olyan, hogy „készen állni”!
Nincs olyan, hogy „Na, most mindent prímán elrendeztem, előkészítettem a terepet”,
mert ahhoz egyszerre túl sokfajta felelősséget ró ránk az élet,
hogy azt higgyük, hogy teljesen felkészültek vagyunk.
Úgyis mindig közbejön valami új és váratlan tényező.
Mivel a találékonyságunk folyton tesztelés alatt van.
Az élet egy játék, dobja a lehetőségeket, mint egy dobókockát, és rajtunk áll, hogy hogyan reagáljuk le.
Választhatunk úgy is, hogy kimaradunk egy körből, de mindennek meglesz a következménye.
Mit jelent készen lenni? Mégis mikor állsz készen?
Ha majd „ezt és ezt” már mind elrendezted?
Ez csak a felelősség hárítása, a döntés későbbre való halasztása,
ami egyben a lelkesedés legnagyobb gyilkosa is.

Ha el akarunk érni valamit, ahhoz azonnali lépések kellenek,
vagy legalább is egy akcióterv készítése, hogy mindez aláfűtsön a céljainknak.
Ha nem rajzolódik ki egy konkrét terv, és mindig későbbre hagyjuk a döntést,
akkor azon kaphatjuk magunkat, hogy a végén már nem is akarjuk annyira megvalósítani a célt.
Ha célba akarunk érni, akkor mindig meg kell ragadni az „itt és most”-ot a cselekvéshez.
Mindig készen állsz rá. A tettrekészség a lényeg.
A többi válasz pedig megérkezik a megfelelő időben.
Csak jelen kell lenni, figyelni kell, teljes odaadással az eseményeket.
Legalább is, én már így hiszem.

Ami pedig a félelmeket illeti:
Ha közelebb megyek, egész picire össze tudnak zsugorodni.
Olyan szinten, hogy arcon nevetem őket, hogy „Most komolyan ettől féltem? Ne már!”
Abszurd, hogy mennyire ki tudja borítani magát az ember, ha nincs hite se önmagában,
sem pedig egy pozitív végkifejletben.
Viszont, ahhoz, hogy hite legyen, ahhoz előbb kell sikerélmény,
azt meg csak úgy lehet szerezni, ha megyünk, megyünk, és mindig próbálkozunk!

Kitartás a jelszó!

Régebben, mikor még nem voltam eléggé nyitott ezekre a nézetekre, és én is meglehetősen hitetlen voltam,
akkor egy-egy változás alapjaiban megrengette az életemet.
Azóta persze sok „földrengés” után is feltűnt, hogy „nocsak, még mindig életben vagyok”,
és magabiztosabban veszem a hullámokat. Hiszek abban, hogy meg tudok birkózni velük.
Fontos azonban az is, hogy levonjuk magunkban a megfelelő konzekvenciákat,
hogy a jövőben elkerülhessük azt, hogy ugyanabba a hibába essünk.

Mindig az a típus voltam, aki igyekezett ugyanúgy élni a hétköznapjait a „megborulás” után is,
és tenni a dolgát a felszínen, mintha mi sem történt volna,
mindeközben magamban hordoztam minden áldott nap az adott problémakört.
Emésztgettem. Dolgoztam vele.
Minden nap más szempontból körbejártam, kiveséztem, írtam róla magamnak elemzést.
Felismeréseket, belátásokat.
Egészen addig, amíg azt nem éreztem, hogy teljesen felfogtam,
hogy mi miért történt és mit kell megtanulnom ebből az esetből.
Aztán esetleg fel is adtam magamnak a leckét, hogy mostantól mit kell másképp tenni.

Ez a „mindent bevallok magamnak” elég hosszú és tartalmas folyamat tud lenni.
Ilyenkor kendőzetlenül őszintének kell lennie magával az embernek.
Nincs mese, meg szépítgetés, meg magyarázkodás.
Be kell ismerni a hiányosságainkat, csak így lehet fejlődni.
Ennek a folyamatnak a végigjárását egyébként szívből javaslom mindenkinek,
mert segít jobban rálátni arra, hogy kik vagyunk, miben kell fejlődnünk, ezáltal pedig előrébb jutni az életben.

Egy-egy igen felkavaró élettapasztalat után érdemes írni egy „leltárt” a következőkről:

1. Milyen hiányosságom lehetett a probléma kialakulásának az oka?

2. Hogyan segíthetek ezen? Jelenleg milyen eszközök állnak rendelkezésemre?

3. Hol kereshetek új lehetőségeket, eszközöket a boldoguláshoz, fejlődéshez; kihez, mihez forduljak?

4. Hogyan jellemezném az érzelmi állapotomat? Így akarom magam érezni?
Amennyiben nem a válasz, akkor milyen érzelmi állapotban szeretnék lenni,
és mit vagyok hajlandó megtenni érte?
Más szóval: mit szándékozunk tenni annak érdekében, hogy javuljon a helyzet?

5. Mitől érzem jól magam, úgy általában?

6. Van-e olyan új dolog, amit ha kipróbálnék, akkor a jelenlegi állapotomnál többnek,
erősebbnek, értékesebbnek érezném magam?

Amint látjuk, az önismeret itt és minden más esetben is kulcsfontosságú.
Ezen kérdések részletes megválaszolása segíthet eloszlatni a kilátástalanság zord felhőit.
Továbbá, fontos tudatosítani magukban, hogy a jelen helyzet, mindig csak egy átmeneti állapot,
hiszen egy nagy-nagy alakulási folyamat részesei vagyunk.
Mint minden más, ez a helyzet is tovább fog állni.
Nekünk azt kell megragadni, arra kell figyelni, hogy mit ad számunkra egy nehéz helyzet.
Hogyan válhatok többé általa?
Milyen rejtett képességeim, adottságaim kerültek felszínre?

Eleinte nehéz tud lenni bármilyen lépésre is rászánni magunkat,
viszont ha hagyjuk, hogy lehúzzon az önsajnálat, az hosszútávon nem vezet sehová.
Az igazság az, hogy minden katarzis magában hordozza egy hatalmas előrelépés,
egy szuper ugrás lehetőségét is, ha hajlandóak vagyunk túllépni önmagunkon, felemelkedni.
Sőt, olyan lelki erőt, olyan értékeket fedezhetünk fel magunkban, amelyeken elég valószínű,
hogy még mi magunk is meglepődünk!
Hát még a környezetünk!

2017_0527172314_bed-1850893_19202.jpg

Persze, valljuk be, minden egyes felbukkanó katarzist először gyűlölünk,
és amúgy is „Miért pont én?!”…
Ha kicsit jobban megvizsgáljuk a kérdést, akkor viszont talán az is tisztává válik előttünk,
hogy mire kellett volna jobban odafigyelnünk ahhoz, hogy ne „pont velünk” essen meg a dolog.

A kitartás mellett tehát, a figyelem a másik kulcsfontosságú tényező! Mindig.

Figyelni kell az apró döntések meghozatalakor is.
Meg kell figyelni, hogy mik az élettörvények jellemzői, és bizonyos tettek milyen következményekkel járnak.
Fontos mérlegelni, hogy hosszútávon mi éri meg jobban.
Ugyanis, sok apró elhibázott döntés egy nagy baklövést és teljes dekadenciát eredményezhet.

Viszont, ha sikeresen felülkerekedtünk az adott katartikus helyzeten, akkor legvégül csak az elégedettség marad.
Amit viszont gyakran elmulasztunk, mégis rendkívül fontosnak tartom,
azaz, hogy megveregessük a saját vállunkat:
„Milyen erős voltam, végül ezt is megoldottam!”
Ilyenkor mindenki megérdemli ezt a gesztust másoktól, de önmagától is!

Valójában hálásak is lehetünk az olyan dolgokért, amik próbára tesznek,
hiszen ha ezek nem történnének meg velünk,
akkor csak egy helyben toporognának, esetleg visszafejlődnénk,
a folytonos előrelépési lehetőségek hiányától.
Persze, ahhoz már igazán tapasztalt „katarzis-megélőnek” kell lenni,
hogy az ember már elsőre se pánikot érezzen egy ilyen esetnél,
hanem tárt karokkal fogadja az adott kihívást, a leckéivel együtt.
De ha egyszer képesek voltunk megoldani egy felbukkanó helyzetet,
akkor igenis többször is képesek vagyunk rá!
Az a fő, hogy napi szinten tápláljuk az önmagunkba, saját lelki erőnkbe fektetett hitet.

Ezeket tudom javasolni, amik legfőképp segíthetnek megbirkózni
egy adott élethelyzetben felmerülő változás nehézségeivel.

Mert a katarzisoknál igenis vannak kilátások, van remény, és van felemelkedés!


loading...


Szólj hozzá Te is!