2021-12-02 03:50:29, Boldog névnapot Melinda,Vivienn !
Kereés az oldalon

Szabadságban elveszett ember

Lipták Márk - 2020-03-16 10:00:00
Beszéljünk másról
Szabadság Vándor Keresés Élet

 

2020_0229111805_letoltes.jpg

 

Szabadságban elveszett ember

 

„ Az ember saját magát nem gondolhatja másnak,

csak szabadnak. „

-Tatiosz: A bölcsesség ábécéje-

 

Max az utolsó pénzét számolta; pár ötven centes és egy darab egy dolláros, ez volt minden anyagi vagyona. Felnézett a kirakat üvegére és éhes szemekkel bámulta a kínálatot; bagett, chips, Cola, virsli és még sok egyszerű élelmiszer, ami számára elérhetetlen volt most. Nagyot sóhajtott, figyelte a vásárlókat, akik megpakolt zacskókkal távoztak a pénztártól, bár örömükben kissé aggodalmat éreztek, hiszen hiába az étel maguknak vagy a családjuknak, a pénz, ami a boldogság és a szomorúság ördög angyala, vagy úgyszólván élet és halál, egy lépéssel közelebb kerültek a halálhoz azáltal, hogy vásároltak.

 

Max elmosolyodott, ám bánatában, mintsem örömében. Azt a kevéske kis pénzt szorongatta a markában, és tudta, hogy ő már az élet szélén álldogált és a halál tengerébe esett majdnem. Csak pár lépés, pár nap vagy talán egy-két hét, de akár a ma éjjel.

 

Kifelé menet egy vásárló szemügyre vette a hajléktalan idegent. Túlsúlyos, néger nő volt, aki a kezében vagy öt zacskót szorongatott és reszketett, el ne ejtsen. Nem szólt semmit egy darabig, Max érezte a sajnálatot sugalló szempárakat magán, de nem mert szólni, reménykedett. Reménykedett, amiben minden Vándor reménykedhet. Magát sosem hívta hajléktalannak, inkább Vándornak. Hiszen volt neki otthona, (persze anyagi otthona is volt) itt a Föld nevű bolygón lakott; néha egy lukban, egy híd alatt vagy a tiszta ég alatt. Vándor volt, aki kereste a szabadságot. Egy ember.

- Hé, iszol? - kérdezte a nő.

- Már elég régóta nem- Max hangja rekedt volt, és erőtlen. Félt az emberekhez szólni.

- Akkor itt van ez!

A néger nő két csomagolt sajtos hamburgert dobott a hajléktalan idegenhez. Max váratlan módon gyors ügyességgel elkapta az ételt. Maga is meglepődött, tátott szájjal meredt a nőre, aki segített neki.

- Valami sportoló voltál? - a nő kacagott- Szívesen. Ha esetleg szeretnél többet, gyere a város nyugati oldalán található Szociális Otthonba, mindig van hely egy embernek.

A néger nő sarkon fordult és elsétált.

Max szorongatta a két hamburgert, és hálát adott, hogy még melegek, így feltudta melegíteni a kezeit egy kis időre. Közeledett a hideg, a tél, ami az Öröm Ünnepe volt, bár egy Vándornak a Halál Ünnepe lett, aki retteg. És fázott.

 

Max szakadt fekete farmer nadrágja eléggé kifakult, a három póló lyukas, úgy, mint a két pulóver, amit tegnap kukázott, amikor ideért ebbe a kisvárosba. A hatalmas barna, földig érő bőr kabátja már a vándorlása kezdete óta megvolt, ez volt a védjegye, mondhattuk úgyis. A fekete sapkáján a Foo Figthers betűi kopottan hirdették a zenekart. A lábán már megviselt, lyukas Nike cipőt hordott, amit még a nyáron kukázott egy másik államban. Szakállas arca szúrt és ragadt. Hosszú őszes haja gyenge, zsíros volt. És úgy általában bűzlött. Hetek óta nem tudott mosakodni, bár egy Vándor nem akadt ki már ilyen dolgokon, csak a társadalmi normás emberek ítélték el. Mindig. Bármerre járt.

 

Kereste a szabadságot. Íróként más volt a feladata. És Vándorként folytatta útját tovább. Vajon mi jöhet? Mi lesz a következő lépés? A Halál az igazi szabadság? Az élet pedig egy börtön?

 

Elindult. Az emberek elkerülték, a gyerekek megrémültek tőle. A kisváros munkából haza igyekvő emberei már kissé elfogytak, végeztek a napi vásárlással, a túlórával, a külön iskolai tanórákkal és siettek a saját kis börtön házukba. Max pedig kénytelen volt a szabadság házában aludni, a természett adta ég alatt, persze ha akadt volna egy híd valahol, jobban örült volna. Érezte, ahogy napról-napra egyre hűvösebb lett, és a ruhája túlságosan “szabados” volt ehhez a télhez immár.

Az aprók csörögtek a kabátja zsebében, a két hamburgert a kezeiben fogta, nem merte elengedni, félt, hogy elhagyja vagy elveszik. Más Vándorok is voltak, akik kegyetlenekké váltak a szabadság keresésben. Alkoholisták, drogosok, erőszakolók, pedofilok, és még ki tudja mik. Ám a bandák sem voltak jobbak, fiatal tinik, faj gyűlölők, meg harcos bandák, akik a Vándorokat előszeretettel ölték meg, vagy verték véresre. Max megdöbbent, hogyan is élte túl őket, hiszen egy párral találkozott már. Amúgy már lassan két éve, hogy Vándor vált belőle, és beleőrült a szabadságba. Íróként lett földi Próféta, vagyis a tudatos képzete ezt mondta, de a tudatalatti inkább egy lecsúszott emberként mondogatta. Íróként elkezdett gazdag lenni, házat venni, feleséget találni, gyereket csinálni...majd valahogy ezt a börtön életet felbontotta az ital és a drog, a hazugság, a magány...

Max megtörölte a könnyeit. Régóta sírt, talán nem is emlékszik az utolsó alkalomra. Most mégis a könnyei folytak a koszos, szakállas arcán.

A hó lassacskán, kicsi pehelyként szállt le az égből. Ekkor Max egy kis hidat pillantott meg a sötétben, távol járt márt a kisvárostól. Az utolsó házakat már nem is látta, ha hátra nézett, előre nézve pedig egy földes út vitte tovább az utazót, valahova, amit nem tudott. Az út bal oldalán termő földek terültek el, ez a terület látta el a kisvárost és a környékbeli településeket pékáruval. Az út jobb oldalán már egy szabad mező feküdt, ami egy nagyobb erdőbe vezetett. Egy keskeny folyó húzott át a mezőn ki tudja hová is.

Max ledőlt a híd alján, azon a kis, keskeny parton, előtte a folyócska tette a dolgát. A hószállingózás nem maradtabba, sőt mintha sűrűsödött volna. Max nem tudta már eldönteni, az éhsége és a könnyei elvették a pillanatnyi józan megítélését az életről, a börtönről, a szabadságról vagy az időjárásról.

Kicsomagolta a hamburgert és amint beleharapott a buciba érezte a sajt és a marha húspogácsa kellemes ízének egybe olvadását, úgy érezte magát hirtelen, mint egy rockstar.

- Nem is olyan rossz ez Mark Kajálda, vagy ahogy itteni emberektől hallottam az MK- motyogta maga elé Max, közben mohón, elégedetten és félelemmel ette az ételt.

A második hamburgert is kicsomagolta. Előtte azonban a folyóhoz térdelt, kezéből tölcsért formált, majd a folyóban vizet gyűjtött és megitta azt. Ezután tovább evett. Érezte, hogy hidegebb lesz ma is, és a hószállingózás nem fog elállni. Rájött az idők folyamán, hogy nem kell neki időjárás jelentés, hiszen ő most már a legelsőként tudja mikor milyen az idő.

Fáradt volt, de keveset aludt. A szabadság nem az alvásról szól, ha átalszod a szabad életet, akkor nem marad semmi. Max emiatt sem aludt, és az is közre játszott, hogy félt. A többi Vándortól, a fiatal bandáktól, az harcos bandáktól, az állaktól és a hidegtől.

Végzett. Megette az aznapi reggelijét, ebédjét, vacsoráját. Ha nem lesz holnap lesz ilyen szerencsés, akkor a megmaradt vagyonából kénytelen venni valamit, hogy ne haljon éhen. Dúdolgatni kezdett váratlanul; a Burnin’ Alive refrénjének dallamát fütyölte, és elég jól, gyerekkora óta énekelt, kisebb bulikban fellépett, mégis az írást választotta, nem érezte magát olyan tehetséges énekesnek, és az is hozzá tartozott, hogy az íráshoz csak egyedül kell, így osztozni nem kellett, míg egy zenekar több emberből állt.

 

Max elfeküdt a kis, földes parton, mellette a folyó halkan tette a dolgát. Begombolta magán a kabátot, de tudta nem oldotta meg a problémát. Érezte, hogy újból beteg lesz, és szüksége lenne gyógyszerekre.

Íróként mindig volt pénze. Nem voltak anyagi gondjai, ha a felesége valamit akart megvette, ha pedig a gyerek akart bármit, egyből megvette. Minden problémát megoldott a pénzzel. Mindent. A börtön életben mindenre a megoldás volt a pénz. Teljesen megfeledkezett arról, hogy a szabadságban milyen az élet.

Íróként a börtön életben élt, Vándorként a szabad életben élt. Feláldozta a lelkét, hogy íróként a legsikeresebb legyen, mégis eldobta magától az életet, a pénzt és családját. Minden este megkérdezi magától, hogy megérte? Hogy a szabadság tényleg az a valami, amikor Max Taylor lehet, az az ember, akinek valójában lennie kell. A családja California-ba költözött, a felesége azonnal beadta a válópert, amikor elmondta neki, hogy elad mindent, és soha többé nem ír könyvet. A felesége megverte, összepakolt, a bíróságon elvette a szerzői jogokból származó pénzt, gyerektartás révén. A fiát két éve nem látta, nem is írt neki levelet. Sem üzit, sem mail-t mert már telefonja sem volt. Mindent eldobott, családja pedig őt dobta el Egyedül a nagy világ ellen, a szabadságot kereste. Egy szégyenfolt volt; családja szemében, íróként egy hazug és a szabadságban egy eltévedt vándorló. Az ital és a drog enyhítette a hazug és ábránd életét, a börtönbe bezárt Max valami Taylor-t.

Tudta az igazságot; a felesége a pénzét szerette, a gyerek nem az övé volt. Ahogy híres író lett, az árulás, hazugság és gyilkosság. Egy tehetséges ember kéziratát lopta el, és ölte meg az illetőt, majd a saját nevén kiadta a könyvet. Egy csapásra híres és gazdag lett, viszont kénytelen volt megtanulni az író technikáját, stílusát és gondolatát, bár könnyűnek bizonyult, hiszen forradalmi volt a szakmában. Még maga Stephen King is megdícsérte a munkáját és köszöntötte az írók világában, mert megérdemelt helye volt.

Max összerándult a hazugságtól, annak a tehetséges embernek kellett volna az egyik leghíresebb íróvá válni, gazdaggá lenni és magától King-től ezt az elismerést kapnia. És ámbár hiába tanulta meg azt a stílust, nem ő az, és soha nem lehet senki olyan jó, mint maga az író volt. Az idegen, névtelen, tehetséges és a feltörekvésre váró Mark...már nem is emlékezett a teljes nevére.

Szomorúság és utálat töltötte meg a lelkét, egy embert ölt, megfosztott a világtól egy olyan valakit, aki jobbá tehette volna a világot, akinek egy üzenete volt, és ő sose tudta teljesen, igazin átadni. Az ő üzenete a pénz volt, a börtön élet szeretete, a kéj és a magány.

Eladta a lelkét. Az ördögnek; vérrel fizette meg a gazdagságát.

 

 

 

A hó sűrűn és hatalmas pelyhekben szakadt, az idő éjfél körül járt. A vidéken sötét és csend honolt. A kisváros aludt, a természet lassan dolgozott, de nyugalommal és irigylésre méltó alázattal. Max nem tudta néha eldönteni, hogy a természet az a börtön vagy a szabadság része.

Hiába kereste immár két éve a szabadságot, nem találta vagy nem értette meg. A legutolsó válasza a Halál volt; amikor az ember az egyetlen módon menekül meg a börtönből... ha halállal.

Talán most is a börtönben élt, és csak vakon látta a szabadságot? Hiszen a pénz, az élet és halál angyala megöli ugyanúgy őt, mint bárki mást. A hideg beteggé teszi és a gyógyulás a börtönben található, hát így hogyan lehet szabadság?

Max felült. Vacogott, a hó belepte a kilógó lábát. A táj a sűrű hó szakadásban hamar fehér színt öltött. Fájdalmasan fehér színt, azt a megnyugvó és szabad színt, ami másnak öröm, másnak pedig a halál.

Max felállt, alig bírt mozogni. A hideg átjárta a testét, hallotta egyre gyorsuló pulzusát felállását. Amíg ver a szíve, mint az állat, addig nem lehet baj, mormolta magában a Vándor. Percek alatt hóemberré vált; a hideg és fehér halál belepte.

- ... és a hideg és fehér halál belepte testét. Arra döbbent rá, hogy az életben öröm nélkül nincs bánat, börtön nélkül nincs szabadság, halál nélkül élet...

Max a legelső könyvből idézett, abból a kéziratból, amit vérrel vett el. Amiért eladta a lelkét. Amiért elárulta a világot. A könyv címe: Az első hajók az életen.

Ez a könyv arról szólt, hogy volt egy kisvárosi halász férfi, aki egyedül nevelte lányát. A férfi felesége egy nagy viharban vesztette életét, amikor nászútjukat töltötték. A kislány pár hónapja született meg, még az esküvő előtt, az igazság szerint nem tervezett gyerek volt, mivel csak szerelmeskedtek, de hogy mit akartak valójában egymástól azt még nem tudták. Az élet mégis közbe szólt. A kislány, ahogy nőtt látta az apját az alkoholba fordulni. A gyámügy elakarta vinni a kislányt, de a férfi nem engedte, hiszen, ha nem is tudta kimutatni a teljes szeretetét, akkor is a lánya volt, és nem utolsó sorban, ha a kislány arcára nézett, meglátta a szerelme arcát és ez az emlék bármi fájó volt, mégis megnyugvást adott a maradék életében. A gyámügy harcolt, hogy elvegye gyermeket, és előnyükre vált, hogy a férfi ivott.

Így kénytelen volt, leszokni az italról, nyitott egy üzletet, a kislányát jobb iskolába járatta, és minden kívánságát leste. Tudta a férfi is, és szomorú és ijesztő, de a gyerekét ezen idő alatt kezdte megszeretni, úgy kilenc évvel később, addig pedig csak egy dobozként, valamiként kezelte, és kihasználta az arcát.

A férfi és a kislány kapcsolata a legtökéletesebben alakul, amikor is egy nagy vihar közeledett a kisváros felé, és a férfi egyetlen hajóját elviszi a vihar. A kislány próbálja visszatartani az apját, de ő hajthatatlan, hiszen ez az a hajó, amin a szerelme életét vesztette. Pár év után a baleset után megtalálták a hajó megmaradt roncsát, és így újjá építette.

A férfi, mint mondani sem kell, meghal. A kislány a gyámügyhöz kerül.

- Tudom a vége szomorú volt- motyogta Max a fehérségnek- De, ahogy leírta a szereplőket és az érzéseket, az valami...egyedi...valami különleges. Mintha, ha a betűk dallamokká változnának át, ahogy olvassuk.

Max megindult. Íme, ő, aki a Szabadságban Elveszett. A szabadságot keresve eltévedt az úton, és rájött egyhelyben topogott már egy jó ideje. Eldöntötte visszamegy a kisvárosba, és megkeresi azt az Otthont. Tudta jól, veszélyes helyek, ha csak egy picit is ellankadt a figyelme, azonnal kirabolták, volt, hogy megkéselték.

- Nem maradt más esélyem- Max könnyei ráfagytak az arcára, a szakállára- Eltévedtem. Nem tudom hol vagyok.

Max nem lepődött meg már azon, hogy magában beszélt, elég régóta szokássá vált. A sűrű hótakaró alól, megpillantotta a házak körvonalait, a kéményekből felszálló fütöt. Egyszerre volt fekete és fehér ez az éjszaka, az Öröm Ünnepe vagy Halál Ünnepe első, igaz napja, hát megérkezett.

Hajnal kettő volt mire odaért; egy hatalmas tábla hirdette a Szociális Otthont. Szerencsére megvilágították, így Max megtalálta. Csoszogott, végtagjait nem érezte, a hideg átölelte a lelkét és testét, a Vándor legnagyobb ellensége. Kopogott a bejárati ajtón. Várt. Mi mást csinálhatott volna. Egész életében várt szinte, egyszer a börtönben várt a szabadságra, amióta pedig keresi azt, a célra várt.

Vajon kevés vagyok önmagamnak? Max riadtan hátra hőkölt Talán a szabadság nem hallja meg a hangom? Egy magam maradtam, és nincs visszaút?

Az ajtó kinyílt. A kövér, néger nő pillantotta őt. Nagyot nyelt.

- Jó estét...- Max nem is hallotta saját hangját- Említette, hogy egy embernek mindig van egy hely...

- Kérem...jöjjön azonnal!

Többen megjelentek az ajtónál, így együttes erővel vitték az orvosiba. Egy ügyeletes doktor megvizsgálta, de először levetkőztette a néger nő, majd új, tiszta ruhákat adott a férfira. Max félig ébren-félig halva figyelte az eseményeket maga körül.

- Börtön...szabadulni akarok...

- Ne beszéljen, uram. Elég szarul van. Tudja, hogy minél hamarabb meg kell műteni magát.

- Szabad...vagyok...én szabad...

- Magának rosszindulatú agydaganata van, és erősen tbc-s és egyéb kisebb-nagyobb baja is van, de szerintem felesleges most felsorolnom.

A doktor fiatal volt, fénylett a kopasz feje a fehéren izzó lámpáktól, és egy-két izzadság csepp folyt le az arcára.

- Szabad...vagyok...

- Maga beteg. Megyünk be a kórházba, a kedves új barátnője magával lesz, ne féljen.

Max a néger nőre pillantott. Látta, hogy reménnyel teli mosollyal nézte őt. Max előtt a fehérség oszlani kezdett, és meglátott valamit...valamit, amit régóta keresett.

- Susan vagyok, és maga mellett leszek, ígérem- mondta a néger nő- Lassan itt a mentőautó.

Max egész teste fájt, reszketett, nem kapott levegőt, de a legrosszabb a fejfájás lehetett. Nem is mondható annak a fejfájásnak, amihez az ember hozzászokott. Ezt Max nem is tudta leírni, ez valahogyan úgy fájt, mintha már úgy van vele az ember, hogy a halál a legrosszabb dolog ezek után.

- Ideje mennünk- a doktor felállt- Megjött az autó.

Max meglátott valamit, igen tudta és érezte. A szabadságot látta meg a nő arcában. Az a remény...az az elmondhatatlan remény, a belülről jövő végtelen hit, ami az élethez köt, és a haláltól fél. Egy ismeretlen ember mellette maradt, és önzetlenül segít, feltétel nélkül, egy olyan fajta szeretettel, amihez talán gyerekkorában volt utoljára része...az is csak anyjától, mielőtt eldobta őt, arra hivatkozva hogy nem tudja nevelni, közben az új pasija utálta a gyerekeket. És ez a nő, mégis ezt teszi, feltétel nélkül szereti és önzetlenül segít.

- Maga az Angyal? - kérdezte Max, miközben kisegítették a mentősök az autóhoz- Susan, maga az Angyal?

A néger nő szemtelenül elmosolyodott.

A szabadság szóval...a remény...

És a hit, hogy megtalálja a szabadságot, az végig maga volt a szabadság. Mindvégig szabad volt. Amint eldobta a börtönt, a régi életét, szabad volt. Amint reménykedett valamiben, vagy valakiben szabad volt.

Max mérhetetlen röhögésbe kezdett. Szinte rohamszerűen rángatózott, szeme kidülledt és a füllében egy kántálást hallott...Why'd you have to go and let it die...Let It Die...Let It Die...

A hó sűrűn hullt, Max rohama megtörte a fekete és fehérség csendjét és nyugalmát. Többen lefogták, és egy mentős elővett egy injekciót. A néger nő torka szakadtából üvöltött, valami olyasmit, hogy vért hányt. Minden fehér lett újra.

Max szabad volt. Végig kereste, pedig mióta szabad volt.

Szabadon remélt. Szabadon hitt. Szabadon szerethetett. Szabadon gyűlölhetett. Szabadon írhatott. Szabadon beszélhet. Szabadon élhet.

...Let It Die...

Szabadon élt, és mindvégig szabad volt.

...Let It Die...

A kórházban feküdt. Egy nő fogta a kezét. Nagyot fújt. Szabadon tehette.

loading...


Szólj hozzá Te is!