"Az El Camino? Az az, amelyik Spanyolországban van, nem? Hogy ott ilyen sátorban fogtok aludni? Milyen hosszú is? Egyedül mész? Én nem bírnám ki! Hogy ott ilyen ... túracsoportok vonulnak, vagy hogy van? Még nincs is túracipőd? Bármikor lehet indulni? Épp a neved napján kezditek? Én is de elmennék!"
Ha megkérnél, hogy meséljek róla, egy egészen elkülönítve tárolt, másféle kis dobozkát kéne leakasztanom emlékeim szekreterjéből, hogy kipakoljam belőlük komótosan a negatívokat és elő tudjam hívni a képeket, amik Ott és Akkor készültek. Belemerülni a dobozka tartalmába - nekem mindig felkavarja gondolatfoszlányaim hullámát. Emlékszem, vittem naplót. Teljesen biztos voltam benne a tökéletes logisztikát igénylő bepakolásnál, hogy a súlyokon ha muszáj is spórolni, nem a napló pár grammján kell, hogy múljon a hátizsákom nyomta teher. Persze túlpakoltam, nehezebb volt, mint kellene lennie és nehezebb volt, mint hinnéd, már rögtön a legelső nap is. Ettől megijedsz, de azért hangosan természetesen nem mered kimondani. Csak gondolkozol, hol rontottál el konkrétan mindent de mindent, hogyan lehetne ettől is nehezebb az élet, hogyan lehetne ettől is kínzóbb és súlyosabb, vagyis na... valójában nem is az élet csak az a szörnyeteg hátizsák. Ügyes lifehack feladni a felesleges holmikat Correos-szal, mert tényleg általában túlpakol az ember. A napló persze maradt és figyelt tovább. Ahogy én is. Nem kell a Caminohoz annyi minden ám. Igazából csak te.
Az első három nap a belerázódásról szól. Ja nem, nem úgy. Az Út szokik meg téged, nem te az utat. Megszokja a ritmusod, figyeli a légzésed a Puente la Reina előtti emelkedőn, hallgatja a szuszogásod. Várja, mikor bírsz felkelni reggel és mikor indulsz el Vele. Ívet rajzol beléd. A napsugár, ami reggel még cirógatva melegíti fáradt izmaid, délután kettőre lángnyelvvé változik és csak azt kíméli a forróság, aki beért már aznapi céljába és hűs árnyékban várja az esti zarándok menüt. Különben isteni vacsorákat szolgálnak fel, mondjuk tény ami tény, ugyanabból a négyféle menüből lehet választani minden egyes faluban, heteken keresztül, de végülis nem luxizni megy az ember lánya zarándokútra, kérem szépen! Meg a vacsora végeztével van vörösbor. Az meg vérképző, ugye.
Szóval így telik az első egynehány nap, próbálgatjátok egymást, te meg az Út. Azután, azt gondolom meglepően hamar, valóban eggyé váltok. Már nem az izmaid feszülését érzed, hanem a ritmust, már nem az egyenetlen talaj próbálja kiölni az összes ideget a talpadból, hanem igazán a lendület visz, szinte gurulsz, már nem a forróságot, vagy épp a reggeli csípős hideget, hanem a hűs tisztaságot érzed a bőrödön. Vagy épp a lelkeden?
Felhőtlenül zakatolsz. Hiszel a csodákban. Egyik alkalommal, egy nagyobb emelkedőnél és persze délben, már nem is vizet kívántam, az nem lett volna elég. Zamatos, édes, hideg gyümölcsöt akartam az életem árán is, barackot, vagy dinnyét, mindegy. És alighogy ezt a kívánságomat megfogalmaztam magamban és egy sóhajjal hoztam az Univerzum tudtára, hogy az óhaj íme kész, az emelkedő tetején feltűnt egy stand. Teli hűtött gyümölcsökkel! Másik alkalommal úgy éreztem, a csend megszünteti a valóságot és direkt engem kínoz, súllyá válik és a lábaimra akaszkodik, zenére volt szükségem, melódiára, csak hogy ne a gondolataim üvöltsenek velem. A következő kanyarban egy harmonikás nő üldögélt az árnyékban és muzsikált. Hát, hiszel a csodákban.
Aztán elérkezik a mágikus hetedik nap. Több zarándoktársam is megerősítette, hogy szinte szabályszerűen az első hét végére olyan izomcsoportjaid kezdik el őrülten morzézni neked, hogy hagyd abba, bármit is csinálsz, elég legyen ebből az agymenésből, minden mindenféle menésből, amiknek létezéséről azelőtt nem is biztos, hogy tudtál. Nekem speciel a csípőm fájt, így fele akkora sebességgel, dupla akkora nehézséggel tudtam csak lecsavarni a napi huszonötöt. Aztán ízlelgetni kezded a szavak jelentését … mindent tudok a lábammal csinálni, csak lépni nem. Csak tovább lépni nem. Csak nem tudok tovább lépni! És ekkor osztom ki a köszöntő kártyákat minden kedves Olvasónak, köszöntelek teljes elmúlt huszonöt évemben. Mert én bizony nem tudtam tovább lépni.
Hát, ezért hívott a Camino. Tudniillik az indulás előtt bárki kérdezte, miért megyek, igazán nem tudtam. Csak mennem kellett. Hívott. „Vallásos vagyok? Túrázó? Mit várok tőle? Menni fog? Muszáj!?”
Hívott.
Feleltem.
Ott értettem meg, hogy csak azt adta, amire szükségem volt, nem mást. Felfedezed, hogy valóban mennyi mindenre képes az emberi test. Az utolsó utáni pillanatban is egyszerűen csak még egyet lépsz. Túléled. Megtanulsz figyelni magadra. Olyan egyszerű dolgokra (is) gondolok, mint a „Mit egyek ma?” eget rengető kérdése, mert megtanulod észrevenni, hogy mit kíván igazán a szervezeted az optimális működéshez és azt eszed, nem mást. Meg olyan nehezebben emészthető dolgokra is gondolok, mint azok az emlékek, amik azelőtt soha máskor nem törtek a felszínre, csak ott az Úton és teljesen átkereteznek téged, aki vagy, nem mást. Nincs más választásod, csak a jelenben lenni. Meg a múltban. Meg a jövőben. Olyan édes szövögetni a terveket, hogy mit csinálsz, ha haza érsz, mit fogsz mesélni, „Jaj csak ezt a sztorit ne felejtsem el!”, de az emlékeid is minduntalan kopogtatnak, hogy foglalkozz velük. Hogy emlékezz rájuk. Hogy emlékezz magadra.
Számítottam rá, hogy lesz mélypont. Az a bizonyos, amikor összeesem menet közben, magzatpózban sírok a poros út közepén, hogy márpedig innen engem csak csörlővel fel, egyenesen haza! De nem volt. Ez egy felfelé ívelő karrier lett. Minden fájdalmával, hideggel, széllel, forrósággal, szomjúsággal, éhséggel együtt (tudom minden napi dolgok, ott és akkor embertelenek). Végig meneteltem az addigi életemen és csak gomolygott, gomolygott, foszladozott, kerülgetett, rám tört, leszállt és végül szerteoszlott. A legnagyobb teher, amit eddig cipeltem az volt, hogy minden terhet cipeltem, amit csak lehetett. A legnagyobb terhem az volt, hogy képtelen voltam elengedni. Foggal - körömmel ragaszkodtam emberekhez, helyzetekhez, mérgekhez és édes emlékekhez. Emlékeztek, említettem, hogy a csomag felesleges részét elküldtük postán egy későbbi állomásra? Nos, én a való életben semmi feleslegeset nem küldtem tovább Correos-szal. Semmilyen terhet nem tettem le. És aztán elérkezett a pont egy viszonylag szeles napon, amikor is az Út két szélén egészen úgy, mint egy parki sétányon, nyárfák sorakoztak. Ha nyárfák voltak egyáltalán. És én csak pislogtam kettőt, nagy levegőt vettem, beszívtam, kifújtam és elfogytak a gondolataim. Szó szerint. Csönd lett. Kifújta a szél a gondolataim talán. És valahol út közben leperegtek a terheim. És csak álltam és néztem bambán, hogy „Ennyi?”.
Ennyi.
Miután hazatértem és mesélgettem, volt valaki, aki végtelenül kedvesen hallgatott és hallgatott … aztán ha újra felmerült a téma, kérdezett és csak hallgatott tovább … aztán azt mondta nekem, hogy „Tudod Zsófika, akármikor megkérdezték tőled, hogy na milyen volt, sosem válaszoltad azt, hogy JÓ” és gyermekien mosolyra húzta száját. Valóban. Ha megkérnél, hogy meséljek róla, egy egészen elkülönítve tárolt, másféle kis dobozkát kéne leakasztanom emlékeim szekreterjéből, hogy kipakoljam belőlük komótosan a negatívokat és elő tudjam hívni a képeket, amik Ott és Akkor készültek. Ezek pedig nem „jók” vagy „rosszak”. Hanem Teljesek. Igaziak. Az enyémek. És szabaddá tettek.
További cikkek
