2021-10-24 06:08:02, Boldog névnapot Salamon !
Kereés az oldalon

Vámos Miklós: Hattyúk dala (2016) 2. rész

Radnai Dániel - 2017-03-22 10:00:00
KönyvajánlóMűvészet
irodalom Hattyúk dala Vámos Miklós regény rege történelem

A „Bevezetés Vámos Miklós írásművészetébe” c. kurzus meglehetősen szellős, elnagyolt és vállaltan szubjektív fejezeteinek áttekintése után már beszélhetünk a regényről magáról. A Hattyúk dala az utolsó (vagy első) fejezet romantikus kézjegyzete alapján 2012 és 2016 között készült, tehát négy-öt hosszú esztendő megfeszített munkája van benne, amit igazolnak a Vámos Miklóssal készített korábbi interjúk, az Európa Könyvkiadó oldalán található hosszú-hosszú felhasznált irodalmak listája (http://www.europakiado.hu/Content/Media/hattyuk_dala_irodalomjegyzek.pdf), valamint maga a mű terjedelme is.

A könyv − köszönhetően a könyvesboltok kirakatait hónapok óta elárasztó jellegzetes borító-plakátoknak és a szerzői brand-nek − jól fogyott: hamar több áruház toplistájára fel is került, azonban érdemi kritikai reflexió nélkül jelent meg. Ez is. (E sorok írója hosszas keresés után talált két, azaz kettő darab cikket, melyek valóban az olvasmányélményekre hagyatkozva beszélnek a könyvről, jóllehet főként kimerülnek annak ismertetésében.)

Eltekintve a magyar irodalmi tudat kényelmességétől, valóban nehéz erről a könyvről értekező jelleggel írni. Talán maga Vámos az írás fázisában túl sok mindent villantott fel a regényről: idő előtt elmondta, hogy újból nyakig merül a századokban, ezredekben mérhető magyar történelemben; megtudtuk, hogy a „cselekmény” visszafelé halad az időben (micsoda posztmodernség); sőt a címet is előre ismerhette a közönség. Ezt követte a bősz plakátkampány, s aki a nyomdából frissen az áruházak polcaira került ropogós kötetet a kezébe is vette (mint jómagam), még több ígérettel találta szembe magát.

Mindenekelőtt, hogy a „Nekifutás”-sal együtt 33 számozott fejezetet mindegyikéhez rendelt Vámos egy-egy irodalmi forrást (posztmodern-faktor 2#), s ha bele is lapoztunk, láthattuk, ezek a művek dőlt idézetek formájában meg is jelennek a szövegben (3#). Mindezt megerősíti a fülszöveg hat darab sarkos, jellegadó állítása és rövid kifejtése is, melyek tulajdonképpen elegendőnek bizonyulnak a könyv elolvasása nélküli felszínes ismertetéshez. Ezt elkerülendő – mivel előttem már sokan éltek vele – a következőkben megismétlem ugyan a borító kedvcsinálónak szánt állításait a Hattyúk daláról, de nem újramondom vagy részletezem őket, hanem ezek alapján igyekszem saját olvasási élményeimet, meglátásaimat felszínre hozni, melynek eredménye lehet (lesz is!) megerősítés és cáfolat egyaránt. Jöjjenek tehát az ígéretek:

 

                                                                                               2017_0311105700_20170311_103256HÁTSÓ.jpg

 

„Ez egy oda-vissza regény”  

Ez kétségen felül áll: az olvasó hamar, a második fejezet után észreveheti, hogy az idő visszafelé halad, így cselekmény iránya, némileg megnehezítve az olvasó dolgát, megkettőződik ez által. Az egyes részek (tulajdonképpen nem különálló elbeszélések/novellák, hanem harminckét különböző regény egy-egy fejezete) története halad előre, a jövő felé, míg az olvasó „cselekménye”, a mágikus „Hattyús kézirat”, a manuscriptum keresése pedig a múlt mélyére hatol. És igen: valóban olvasható visszafelé is a mű: talán a két meta-elbeszélés irányának egyezése le tudná győzni a szöveg ballról jobbra haladása és hátulról előre törő olvasása közti paradoxont.  Egy biztos: noha érdekes vállalkozás lenne visszafelé elolvasni (egyszer lehet, hogy én is rászánom magam), de a bűvös kézirat eredetéhez, rejtélyéhez nem kerülnénk közelebb. A könyv kronológiájának megvariálása mindazonáltal kellően hatásos, hogy a felszínes olvasó immár „posztmodern” törekvésként könyvelje el Vámos új művét. Azonban, ha átverekedtük magunkat mind a harminckét fejezeten, látnunk kell, csak a kézirat felkutatása mozgatta mindezt, a szöveg – hiába az Odüsszeiától a Háború és békéig, a Kalevalától a Zabhegyezőig terjedő hivatkozott irodalom – Vámos a 19. század idézéstechnikájára hagyatkozva (narratív alapon) mozgatja az elmúlt három évezred kulturális örökségét, nem próbál (vagy e sorok írója számára kevéssé láthatóan próbál) a nyelv mélyébe szövődő intertextusokat kiépíteni. Kijelenthetjük tehát, Vámos Miklós még mindig nem posztmodern, azzal a kitétellel, hogy ezt speciel sosem ígérte az olvasóknak (több interjújában is elhangzik, hogy „túl öreg realista” már ahhoz, hogy posztmodern legyen).     

„Ez az idő regénye”

Valóban, kézzel fogható benne a haladás és fejlődés, mind előre, mind hátra. Ebből adódóan az Apák könyvében is már tapasztalható nyelvi alakulás fontos része a regénynek: a fejezetek idomulni látszanak a megjelenített korhoz. Ennek ellenére – legalábbis ekkora terjedelemben – ez inkább kárára válik a műnek. Az egymást követő kis történetek nem íródhattak a kor valódi nyelvén (akkor egy idő után, úgy az 1500-as évektől) nem is értenénk. Így az író kénytelen-kelletlen a megidézett korok bizonyos (helyesírásilag is híven közölt) szavait vegyíti csupán egy indokolatlan archaizálással, mely sajnálatosan mindent kiöl Vámos korábbi szárnyalóan olvasmányos elbeszélő tehetségéből. A szöveges megvalósítás tehát, megterhelve az egyes részek változatos narrátori nézőpontjaival és a rabigaként ránehezedő pécsi helytörténeti elbeszélés („városunk”) korlátaival, talán a legnagyobb negatív pontja a regénynek.

„Ez egy történelmi regény”

A szó 19. századi műfajtani értelmében nem, de valóban időről időre megjelennek benne történeti szereplők (pl. Janus, Anonymus, Szent István stb.), benne foglaltatik egy nép és egy földdarab históriája, kétezer éves magánya, melynek összekötője a bűvös kézirat. Ugyanakkor, mint már fentebb is jeleztem, a fejezetek heterogén jellege: a néhol személyes tudatfolyamot, más helyütt mindentudó elbeszélőt, s van, hogy hagyományos emlékiratot megjelenítő narráció nem tudja egyneművé, koherens alkotássá formálni a könyvet. A harminckét fejezet (nyelvi okokból) se nem lehet az adott korszak egy-egy fikcionált írásos lenyomata, se nem annak egy mai szerző általi, modern nyelven megkonstruált megvalósulása – leginkább a kettő között tanyázik. S amellett is, hogy a legelső pillanatokban sincs kétség a felől, hogy a kézirat rejtélye nem lesz megfejtve, a bűvös manuscriptum eredetének olvasói rekonstrukciója rendkívül nehéz feladat: lényegében a narráció mindent megtesz, hogy ez nehéz legyen. Filológus legyen a talpán, aki félre tudja tenni az epizódszereplőkkel való azonosulást, hogy (tollat, cédulákat meg miegymást ragadva) végigkövesse a Hattyús szöveg sorsát a jelenből a távoli múltba (vagy fordítva).

„Ez egy hittel és Istenekkel foglalkozó regény”

Talán ez a fülszöveg leghelyénvalóbb állítása – így nincs is róla sok mondanivalóm. Ismeretterjesztő szempontból a műnek ez a legnagyobb értéke; majdnem valamennyi fejezet belső története tematizál, megidéz egyfajta világnézetet, vallást, s ezek – vélhetően a könyv születését övező elméleti pallérozódásnak köszönhetően – kellően árnyalt kifejtést kapnak. Katolikus, zsidó, muzulmán – mind-mind felbukkannak a szövegekben, nem is beszélve a történelem előtti korok százféle lokális „pogány” vallásairól, s ezek csaknem mindegyike szereplőt is kapott: hétköznapian, nem a szent, sokkal inkább a világi élet szemszögéből, számunkra is befogadható módon ábrázolva.     

„Ez talán nem is egy regény, hanem rege”

Ez a mondat gondolkodtatott el leginkább a könyv elolvasása előtt, s ez mozgatta az érdeklődésemet az időben lépésről lépésre visszafelé haladó történet olvasásakor is. Ugyanis maga az állítás, s az ezt követő magyarázat: „amolyan eposzféle prózában […], [a] fejezetek nem a hagyományos módon kapcsolódnak egymáshoz”, nem igazolható, ha az egész könyvre tekintettel gondoljuk el. Igen: a kötet fejezetei nem a hagyományos, „klasszikus” regényformának megfelelően, narratív cselekményen keresztül kapcsolódnak egymáshoz, hanem metonimikus (érintkezésen alapuló) kapcsolat révén, egy kézirat és egy terület (Pécs) némileg közös történetén átívelő módon. S pont ez a kíméletlen tárgyszerű kapcsolat, inkább a krónika kifejezésével leírható tudáshalmaz nem tudott hasonlatossá válni sokáig (majdnem az olvasás befejeztéig) számomra az epika legősibb, s leginkább szimbolikus, metaforikus, mitizáló műfajaival: a többféle kategóriát megengedő regével és a komoly kritériumokat támasztó eposszal.

A harminckét darab külön kis történetben sokféle parabola, példázat, élettörténet, eszme és mítosz (a vége felé egyfajta epizódként a Csodaszarvas regéje is) megjelenik, de ezek összessége egy katalógust ad ki, nem egyetlen mitikus narratívát, amelybe beleíródik egész népek sorsa. Így, mivel szétszórt, fragmentált egyedi történeteket tapasztaltam a koncentrált, egy irányba mutató egyetemesség helyett, sokáig csalódott voltam. Vártam a mítoszt, mely majd egységbe foglalhatja az egész könyvet, talán kezembe nyújtva a Hattyús kézirat rejtélyének kulcsát is. De ez sokáig váratott magára.

Talán amiatt, hogy erősen hittem benne: nem érhet véget a Hattyúk dala ilyen mértékű monotonitásban, egyetlen ötletet 450 oldalra nyújtva, vagy csak egyszerűen így rendeltetett, de kicsivel a könyv befejezése előtt megérkezett a mítosz, amit kerestem. Már a kötet 2/3-ánál feltűnt, hogy a történetek jelentős része foglalkozik a nőiséggel általában, sok-sok női főszereplő tölti meg a különálló fejezeteket, s ezeknek a történelem által elfeledett nőknek a jelen számára egyébként láthatatlan világtapasztalata talán a könyv egyik legizgalmasabb komponense. Sokáig nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, de a gyanúm nőttön-nőtt, s mikor az utolsó fejezet, elérkezvén a teremtés kezdetéhez (megidézve az Ószövetség szent szövegét), gyakorlatilag egy nőközpontú Isten-felfogásba és világmagyarázatba torkollott, mindent megértettem. A névtelen, történelem mögötti / alatti nőalakok, az idő harcait elszenvedő anyák, lányok és nagyanyák folytonos, ismétlődő leigázását írja újra a fejezetek legnagyobb része: az efölött érzett, krónikusan belénk ivódott, öröklődő fájdalom maga a hattyúk dalának, a halál pillanatában elfújt, egyben utolsó és leggyönyörűbb dallamnak a mítosza. Ez a számomra későn megtestesülő tanulság, hogy Vámosnak sikerült mítoszt írnia a történelem képlékeny folyamába, s ezt még, átverekedve magát a próza homokján, el is tudta juttatni az olvasóhoz: hatalmas irodalmi teljesítmény.        

„Ez talán nem is egy…”

Nem állítom, hogy a fenti értelmezés a Hattyúk dalának minden motívumára választ ad, de számomra felemelően hatott a felismerése. Emellett viszont, mivel a könyv nem egyetlen történet foglalata, hanem minimum harminckét különálló történet sok-sok regénye, mindez engem is arra sarkall, hogy – utánaeredve a hivatalos és bővített irodalomlistának – mindet, azaz mindegyik kor regényét megismerjem, miképpen én is erre sarkallom olvasóimat. Egy ilyen kiadós írói (és olvasói) munka után csak a szerző fülszövegét megidézve zárhatom soraimat:  „Ez talán nem is egy, hanem valamiképp több [...]. Így hát többszörösen üdv az olvasónak” – és Vámos Miklósnak is.

(U. i.: a Hattyúk dala elolvasásának néhol fárasztó, néhol izgalmas, de mindenképpen katartikus élményéért rengeteg hálával tartozom a szerzőnek, melyet a lent látható, saját polcomról készített fotóval mint olvasói kedveskedéssel próbálok törleszteni. Megnyugtatok minden Vámos-rajongót: ez csak töredékes része a családi gyűjteménynek, az életmű további részei édesapám – akitől egyébként a Hattyúk dalát ajándékba kaptam − polcán találhatóak, kevésbé szikár rendben, de nagy becsben.)

 

                                                       2017_0311105719_20170311_102100JÓ.jpg

A cikk első részét ide kattintva olvashatod el.

loading...


Szólj hozzá Te is!