2021-10-24 04:58:28, Boldog névnapot Salamon !
Kereés az oldalon

Vámos Miklós: Hattyúk dala (2016) 1. rész

Radnai Dániel - 2017-03-21 10:00:00
MűvészetKönyvajánló
Vámos Miklós Hattyúk dala Pécs regény irodalom

2016 őszén jelent meg Vámos Miklós, az immár Prima-Primissima-díjas író – mind terjedelmére, mind kiadási formátumra nézve – „nagy” regénye, a Hattyúk dala. Tekinthető az Európa Könyvkiadónál évek óta folyó Vámos-életműkiadás egyfajta összegző kötetének is ez a mű, mely külseje, kivitele alapján egyszersmind ki is lóg a szériából. Ugyanakkor az elmúlt egy-két esztendő vegyes fajú és rövidebb szövegei (fakcion novellák, kisregények) után újra az összegzés, a szintézis (lezárás?) igényével lép fel az író munkái között, megidézve az ezredforduló Nagy Művét, az Apák könyvét (1999). A most következő páros cikkben utánaeredünk, milyen úton jutott el Vámos Miklós eddig a regényig, mely, reméljük, azért nem lesz valódi „hattyúdal”. 

Hogy a regény megítélését, olvasói szférába való beérkezését jobban átlássuk, nem tekinthetünk el a szerző rövid bemutatásától. Vámos Miklós, mint író, életrajza rendkívül sok ellentmondást takar. 1950-ben született, nagyjából egy generációban a ’70-es évekbeli magyar posztmodern prózafordulat, „a Péterek nemzedéke” íróival (Nádas, Lengyel, Esterházy, Balassa), akiknél jóval korábban, 1969-ben indult a pályája. Ő azonban ma, ellentétben az imént felsorolt illusztris alkotókkal, mégsem tartozik a kanonizált szerzők közé. Vámos egyfajta tipikus, mégis nagyon egyedi esete a magyar olvasóközönség megosztottságából adódó irodalomszemléletnek.

Már a ’70-es, ’80-as években jobb nevű írónak számított; az 1990 után megjelent regényei (New York-Budapest metró, Anya csak egy van, Apák könyve) pedig a legnagyobb bevételre szert tevő sikerei voltak az időszaknak. Könyveit számos európai ország nyelvére lefordították; újrakiadásai (immár az Európánál) folyamatosak, és többnyire el is fogynak a polcokról. (Személyes élmény: a Hattyúk dalában is megjelenő pécsi Tudásközpont Vámos-kötetei is rendre a ronggyá olvasás áldozatai lesznek, rövidesen a megjelenés után.) Vámos mégsem kanonizált író – pedig „komoly” kiadó áll mögötte, s olvasottságához nem fér kétség. Mégis miért? 

A kérdés pszeudó, s megoldásához nem kell sok kreativitás: Vámos, noha bizonyított az olvasóközönség széles (művelt és egyszerűbb lelkű) rétegei között, valamint a külföld figyelmét is kivívta, az irodalomtanszékek (és a velük szimbiózisban leledző irodalomtudományi szakfolyóiratok) kevéssé leplezett elitizmusa nem engedi a kánonba kerülni. Vámos tehát tipikus esete azoknak a modern magyar Jókai Móroknak és Moldova Györgyöknek, akiket mindenki „elhisz nagynak”, mégis más polcon tartva őket, egy a lektűr írókat illető gúnyos félmosoly kíséretében. Ezt a roppant egyszerű levezetést lehet vitatni, de kézzel fogható (inkább a kritika látványos hiányából leszűrhető) eredményeitől nem lehet eltekinteni.

Ami azonban érdekes, az az, hogy a mindenkori kortárs magyar kánonnal való interakció, ennek különböző alakváltozatokban megjelenő feszültsége valamiképp – számomra nem feltétlenül pozitívan értékelve – bele is íródik a Vámos-életműbe. Mire gondolok ezzel?

Vámos a hetvenes évek elején megjelent novellásköteteivel (Előszó az ábécéhez, 1972 Jelenleg tizenharmadik a listán, 1973) a magyar rövidpróza legjobb hagyományait folytatva jelenített meg egy későmodern (jóllehet a korszakban visszhangtalan) elbeszélői alternatívát a kiüresedő hazai irodalomban. Elbeszélései kreatívan egyesítették az irodalmon kívüli műfajokat bekebelező egyperesek örkényi tradícióját a történet- és „üzenet”-központú realista műeszménnyel, s ez a későbbi, már hagyományosabb novellákat tartalmazó köteteiben (Váltás, 1977) és kisregényeiben (Borgisz, 1976 Én és én, 1979, Hanyatt-homlok, 1983 stb.) is megmaradt. Ugyanakkor, mint egyszer elmondta, „Örkény után nem lehet műfajt teremteni”, érezte ekkor csalódottan, így regényíráshoz fogott.

A nagyobb kompozíciók pedig témákat igényelnek: így született meg az ’56-os eseményeket egy kisgyerek perspektívájából megjelenítő Zenga zének (1983) és a ’60-as évek magyar pol-beat közegét felidéző Félnóta (1986), melyek az író mai napig kiemelten keresett regényei. A magyar irodalmi elit ellenszenvét – tudjuk meg Vámostól több interjúban is – tovább tüzelte, hogy ő maga az USA-ban vészelte át a rendszerváltást, s míg itthon a ’90-es évek elején jószerivel irodalmi lapok sem működtek, hazatérvén rögvest megalapította (az egyébként ma napig sikerrel működő) Ab Ovo kiadót. Ezt tetézték szintén sikeres TV-műsorai (Lehetetlen, Rögtön stb.), amikből még könyvet is volt képe kiadni. Ezek után képzelhetjük, mit éreztek a keményvonalas „céhbeli” szerzők, mikor is Vámos regényei – a megjelenés után 35-ször utánnyomott Anya csak egy van (1995), a cenzúrázatlan szöveggel újrakiadott Zenga zének (1996), és a több mint tíz nyelvre lefordított Apák könyve – gyakorlatilag uralták a piacot. Több a soknál.

                                                                              2017_0310102320_1075998_vamos-miklos-8027-vsz.jpg

 

Mégis, azt mondhatjuk Vámos pályája is megsínylette a sikert. Azon túl, hogy a „szakma” ezek után még inkább nem akarta befogadni, mint korábban, az olvasók jelentős része – megjegyzem, joggal – nem tudta elválasztani a tévés (vagy randábban: médiaszereplő) Vámos képét az eleddig sziklaszilárdan szépírói (esetleg dramaturg, forgatókönyvíró) szerepkörben tetszelgő szerzőtől. Ettől függetlenül, vagy ezek hatására, a 2000-es években megjelent új kötetei nem kaptak a korábbiakhoz hasonló nyilvánosságot, a szakmai kritika pedig továbbra is marginális aktivitással jelezte figyelmét feléje. A 2003-as Sánta kutya csak tavaly érte meg a második kiadást, a Márkez meg én (2004) és az Utazások Erotikában (2007) kötetei évek óta porosodnak az Alexandra Könyváruház nyári mega-akciós pultjain, egyetemben az Európánál debütáló, a pár-novella visszhangtalan hagyományát felélesztő Tiszta tűz (2008) c. elbeszélés- és kisregényfüzérrel. S noha A Csillagok világa (2010) c. mesés regény és a Hattyúk dalához hasonló promócióval megjelenő Szitakötő – Nemzedékünk regénye (2012) lassacskán elfogyott a polcokról, teljes kritikai csend övezte őket.

Ez nem jelenti persze azt, hogy Vámos napjainkban nem lenne olvasott szerző: az a Zenga zének-et, a Félnótát és az Apák könyvét tavaly immár az Életműsorozaton belül is másodszorra adták ki, emellett Majdnem összes (2013) novelláinak vaskosra sikerült gyűjteménye is hamar elfogyott, ösztönözve a szerzőt, hogy a ’90-es évek korpuszában társtalanul álló Bárnovellákat (1998) újra közölje, már kiegészítve az elmúlt másfél évtizedben született fakcióikkal (2015).

Ugyanakkor nem tekinthetünk el attól, hogy az olvasói népszerűség és (mondjuk így) a művészi igényeknek való megfelelés közötti feszültség visszahatott Vámos írásmódjára is. Érzésem szerint a 70-es évek felszabadult, kötöttségeket nem ismerő, a formát progresszíven felhasználó kötetkompozíciói után a 80-as, 90-es évek kisebb-nagyobb regényei (Zenga zének, Félnóta) hoztak elsőként változást. Ezek az alapjában véve konkrét történelmi szituációkból kiinduló, de társas/lélektani problémákat feldolgozó szövegek visszasimultak ugyan a kortárs regényírás konvencióiba (elválva egyfelől az akkor underground, ma pedig kanonikusnak tartott posztmodern szövegektől), ugyanakkor a pályakezdés eredményei beléjük oltották azt a senki mással össze nem téveszthető, gördülékeny, tág és szűk perspektívát merészen váltogató, néhol filmszerű és kétségkívül nagyon olvasmányos elbeszélésmódot, ami miatt a legtöbben szeretjük Vámos Miklóst.

Ennek a folyamatnak a tökéletes kifutásai voltak a 90-es évek regényei, az Anya csak egy van és a New York-Budapest metró, melyek a legnagyobb sikert érték el egyúttal az olvasók körében. Azonban a ’98-as Bárnovellákon már látszik, hogy a nagyobb léptékű (nagyobb teret, időt, valamint eszmei tőkét) megmozgató műeszményből már nehéz visszafordulni a kis formák világába, így ez a késői novellaciklus − s mindez sajnos a legutóbbi a elbeszélésköteteire is igaz – nem tudja felülmúlni a korábbi kisprózai munkákat.  Valamint ott áll e korszak végén – némileg társtalanul, egyben talán a legnagyobb „kritikai”(?) sikert kiváltó darabként – az Apák könyve, az ezredforduló váratlan összegző regénye, benne a magyar történelem háromszáz évével kívül és belül, jóval nagyobb merítéssel, mint ahogy Vámostól megszoktuk.

Utóbbi kötet, az Apák könyve hihetetlen, külföldön is kétségbevonhatatlan eredményeket produkáló sikere mázsás súlyként nehezedett és nehezedik bizonyos értelemben ma is Vámos Miklós vállára, még ha nem is mondja. Nem kell a továbbiakban újra számba vennünk a 2000-es években írt regényeit: tudhatjuk, másfélék, sokfélék és várható módon nem közelítették meg sem az Apák könyve, de még a korábbi bestsellerek olvasottságát sem. Hiába minden: formai nóvumok újbóli felmutatása (párnovellák), vagy a mese meghódítása (Csillagok világa), mindenki a Nagy Művet várta vissza, némán követelve azt nap, mint nap Vámos Miklóson.

Pedig Vámos mindent megtett azért, hogy a kortárs kánon befogadja: nemcsak fikciós műveiben próbálta követni a változó idők szavát, hanem a 2005 és 2008 között készült „Vámos-klub” c. beszélgetéssorozatában megörökítette a jelenkor legfontosabb íróit is. Isteni krónikása akart lenni annak a közegnek, ami őt nem fogadta be, így a Kedves kollégák 1-2. (2010) kötetei megteltek – urambocsá, néha nálánál sokkal kisebb jelentőségű, már négy-öt év távlatában elfeledett vált – nagynak tekintett magyar írókról Vámos általi szeld, hallgatólagos felmagasztalásával. Persze önmagát is beleírja ezekbe az izgalmas arcképekbe, mindenesetre az egyébként szép gesztus világos volt, de ugyanilyen elkeseredett is.

Eltelt több mint tíz év az ezredforduló óta, s a hatvanadik évét is betöltött írónak újra összegezni (létösszegezni?) kellett, még egyszer utoljára. S ha már így döntött, egy csöppet posztmodern is próbált lenni. Hogy ez mennyire sikerül neki, az írás második részéből mindenki megtudhatja.

loading...


Szólj hozzá Te is!