Nagyon kicsi gyerekként azt hittem, hogy örökre vagy huzamosabb ideig csak a halállal tűnhetnek el fontos emberek az életemből. Ahogy cseperedtem egyre több, olyan embert sodortam az utamba a szél, akiről azt hittem, mindig velem lesznek és semmi sem választhat el minket. Mert egy idősek voltunk, ugyanoda jártunk iskolába, ugyanabban a városban éltünk, sokáig bele sem gondoltunk, hogy ez változhat. Aztán valami állandóan történik az elválaszthatatlannak hitt kapcsolataimban; egyik-napról a másikra tiltanak bennünket a közösségi oldalakon , másik városba költöznek, szakítanak velünk....A sors egyszerűen más utat szánt mindkettőnknek. Egy olyan útvonalat, amiben a másik már hirtelen nem szerepel.
Nehéz volt ez elfogadni és meggyőzni magamat arról, hogy nem bennem van a hiba ,amiért annak idején szinte mindenki elhagyott önakaratán kívül, (hazaköltözött a koleszból, végzett a suliban) vagy kihasznált és, amint találtak új ,,barátot" többé már nem beszélt velem. Rossz volt belegondolni, hogy valójában senkinek nem vagyok, olyan fontos ,hogy harcoljon értem és velem maradjon.
Visszagondolva nagyon jó lecke volt és részben most is ez ad erőt. Harag és csalódottság van bennem, amiért a legjobb barátnőm hamarosan új életet fog kezdeni a párjával újra egy másik városban. Persze tudom, ez természetes, és az élet rendje, előfordul. De megint ambivalens érzések kavarognak a lelkemben. Mérhetetlen szeretet és gyerekes dac. Ő elvárja, hogy állandóan mellette legyek, mindent és mindenkit rakjak hátra miatta....meg ő is nagyon szeret engem. Bármivel fordulhattam hozzá meghallgatott és segített. Rettenetesen fog hiányozni. A legrosszabb az az egészben, hogy a szituáció hasonlít ahhoz, mintha halálos beteg lenne. Még nem halt meg, még nem hagyott el, de bármelyik pillanatban pár hónapon belül be fog következni. Annyira közel áll hozzám, mintha a saját ikernővérem lenne.
Mint már említettem nemcsak haláleset következtében veszíthetünk el egy fontos embert, és szembesülünk a veszteség érzésével. Ilyenkor ugyanúgy elgyászoljuk a hátrahagyott személyt, ha hosszabb távra megy el zaklatottan búcsúzunk tőle. Búcsúestet szervezünk a szobatársnak, utolsó vacsorát a megcsalt hitvesnek...mind-mind, olyan helyzet, amikor lezárunk valamit, elbúcsúzunk egy korszaktól és számunkra nagyon fontos személytől.
Az igazán fontos emberi kapcsolatok megszűnésénél, általában a szakításoknál a gyászhoz hasonló folyamaton megyünk keresztül. A gyász folyamat 5 fázisból áll. Amikor szembesülünk a szeretett személy elvesztésével eleinte elutasítóan reagálunk a történésekre, nem akarunk tudomást venni a mindent megváltoztató fájdalomról. A második szakaszban hihetetlen érzések törnek ránk, eleinte negatív erős érzelmek kerülnek a felszínre, mint a harag, a csalódottság. Zavarodottság és ingadozó depresszív- indulatos hangulatingadozás jellemezi ezt az időszakot. A heves érzelmek kiválthatnak testi és más pszichiátriai betegségeket. A harmadik frázisban lenyugszik a kedély és elkezd mérlegelni...ha máshogy csinálták volna....A negyedik és utolsó szakaszban beletörődik az ember, az évfordulókkal még újra és újra rövidebb időn belül keresztülmegyünk újra ezen a folyamaton, így felkészítjük magunkat az elfogadásra. Az ötödik az elfogadás. Akkor volt ,,sikeres" a gyászfolyamat, ha sikerül kinyílnunk a világnak és újra örülünk az élet dolgainak.
A barátnőm mellett nemrég tudtam meg, hogy van egy ismerősöm, aki nem akar többé beszélni velem, valószínűleg részben azért, mert kiderítettem egy titkát. Nekem elmondhatatlanul sokat jelent ez az ember, de most nem szeretném kifejteni, hisz azzal újra felfedem. Kimondhatatlanul fáj az elvesztése annak ellenére, hogy soha nem volt az enyém, de most reménykedtem visszatér az életembe. Tipikusan az a kategória aki, mióta megismertem mindig visszatért. Olyan a kapcsolatunk, mint egy végeláthatatlan körforgás, aminek lehet itt a vége. Rossz ezzel újra szembenézni. Nem akarom elengedni cseppet sem. Gondolom mindenkinek volt már, olyan ember az életében, akit, ha elvesztett úgy érezte kitépik a lelkét és szétszaggatják a testét apró kis darabokra. Ha jelen van az életében minden csodálatos- jó rendben; mámoros, ha elveszíti szürke és a többi dolog fele annyira varázslatos. Ő éppen ilyen nekem.
Szeretem. Mivel szeretem, tartozom neki annyival, hogy tiszteletben tartom a kérését, még ha fájdalmat is okoz. Ami nem megy azt nem kell erőltetni. Ilyenkor kell hinni abban, hogy a sors nem véletlenül választott el titeket, okkal jártok külön utakon.
Az elengedéshez hatalmas lelki erőre van szükség. Kell hozzá egy egészségesnek mondható önbizalom és önállóság. Ha önmagadban nem vagy biztos, és nem szereted magad akkor a feladat jóval nehezebb, hiszen nem állsz biztos alapokon. Egy olyan embert is elveszítettél akire rá voltál szorulva. Fontos szeretni, vagy legalábbis elfogadni magunkat, hiszen magunkkal vagyunk összezárva egész életünkben, elsősorban magunkra számíthatunk. Bárki is légy, értékes vagy!!!! Nem lenne szabad senkinek érezni magunkat egy barátság vagy párkapcsolat megromlása miatt. A társfüggőség valami miatt: általában önbizalomhiány, bántalmazás miatt kialakult súlyos pszichés betegség-mennyiben nem tudsz huzamosabb ideig egyedül élvezets időt tölteni(pl. jó könyvben elmerülni) , nem érzed jól magad a saját társaságodban keress fel szakorvost! Tudni kell tovább lépni, az itt maradottak foglalkozni és elfoglalni magunkat, hogy betöltse az ürességet. A tanfolyamok és szabadidős klubok látogatása nem krízis mértékű veszteség -illetve nem haláleste érzés esetén ajánlatos, hiszen hasznos időtöltés mellett új társasággal is megismerkedhetünk.
AKI MENNI AKAR ARRA RÁ KELL ADNI A KABÁTOT!
További cikkek
