Animációs mesefilmekről komolysággal szólni (és papírra is vetni mindezt), olyan, mint táncra hívni egy törött lábú embert – veszélyes üzem, nehéz belőle kikeveredni, de ha már benne vagyunk, muszáj végigcsinálni legalább néhány taktust. Egy ilyen (önmagam és az olvasók elleni) merényletre készülök alább, megosztva gondolataimat a nemrégiben bemutatott Énekelj! (2016) című filmről. (Sing, rend.: Garth Jennings, Illumination Presents.)
Sok minden miatt lehet dicsérni, avagy kárhoztatni az animációs filmeket, annyi azonban biztos, hogy a filmvilág külön autonóm szigetét képezik és meghatározó produktumai a mai vizuális popkultúrának. Így nem is szeretnék elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni az animáció vagy a korábbi rajzfilm szerepét, hatását illetően, inkább csak arról beszélnék, számomra miért lehet érdekes egy-egy mai animációs mese.
Rengeteg motiváció lehet, ami miatt az emberek nem élőszereplős filmet készítenek vagy néznek meg, de mindezek között személy szerint azt találom a leginkább meghatározónak, hogy az animáció révén úgy tudunk izgalmas, vicces, frivol (félve írom le: elgondolkodtató) történetek formájában magunkra ismerni, hogy közben elvonatkoztatunk saját prózai életünk konvencióitól. Felfüggesztett, sajátos szabályokkal és hierarchiával rendelkező, ugyanakkor következetes (jól kitalált) világok, emberekkel vagy soha nem látott emberszerű lényekkel, netán állatokkal (mint az Énekelj!-ben is) – elsőre másnak tűnik, mint a miénk (színesebb, eseménydúsabb), ám a legtöbb film minden ilyen mese-univerzumot tökéletesen az emberi társadalom mintájára képzel el. Nagyítóval kell halásznunk tehát a jó animációs filmek között, mivel az ilyen alkotások zöme csupán a külsőségek szintjén rugaszkodik el a valóságtól, de nem várja el a gondolkodás átalakítását, egy „másik világ megértését.” Emiatt tűnnek olyan sablonosnak az egyre-másra megjelenő animációs mozik, kevés az olyan mese, amely – az animáció révén – ráébreszt bennünket különböző dolgokra.
Azért vannak pozitív példák, elsőként a szintén nemrégiben bemutatott Agymanók (2015) c. filmre gondolok, amiben a történet szereplői egy lány fejében élő érzelem-központokat megszemélyesítő karakterek (öröm, harag, szomorúság, undor stb.), s ők alakítják a történetet, ám minden, amit tesznek, hatással van a lány döntéseire. Noha sztereotip, befogadói azonosulásért kiáltó alakokkal találkozunk, a film meglehetősen kidolgozott formában mutatja be az érzelmek öntörvényű működését, miközben mi csak azt érzékeljük, hogy furcsa mesefigurák meg szeretnének oldani egy problémát, s várjuk a happy endinget. (Emellett a film olyan didaktikus, ámde elgondolkodtató üzeneteket is tematizál, mint a szomorúság egészséges átélése annak elnyomása helyett, vagy a gyermekkori képzelettől való nehéz megválás.) Kicsit más jellegű példa, de ugyancsak érdemes megnézni a valamivel régebbi Derült égből fasírt (2009, 2013) mindkét részét, mely ugyan nem alkot egy zseniálisan kigondolt alternatív világot, viszont egy briliáns ötlet (az esővízből ételt varázsoló csodafegyver) révén mutatja meg az emberiség önzőségét, rengeteg humánökológiai problémát vetve fel. Végezetül a manapság már klasszikusnak számító Szörny Rt.-re (2001) utalnék, a szörnyek bohó társadalmára, melynek alapja az emberi sikolyok begyűjtése révén nyert energia, ahol a tarka és szőrös ábrázat mögött érző lelkek lakoznak, nem számítva arra, hogy egy napon az emberek világából érkező édes kislány egész életüket felforgatja.
Valami hasonló izgalmas ötletet és némi kritikai attitűdöt vártam egy olyan filmtől, melynek trailerében a pénztelenségtől szenvedő, lassan elnéptelenedő színház és a napjainkban évek óta hódító tehetségkutatók között köttetik egyesség – méghozzá egy állatok uralta univerzumban. De az Énekelj! csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, ambivalens érzésekkel kellett távoznom a vetítőteremből.
Alapvetően az ember valóságérzete még nem ellenkezik az ellen, hogy egy szebb napokat látott magánszínház igazgatója (a bizakodó, de kissé kiöregedett koala, Buster Moon) egy – a mai tehetségkutatók légkörét idéző − énekversennyel próbál megmenekülni a csődtől. Viszont mind a frázisok, a hangulat és a körítés terén összemosódik a filmben a színházi „varázslat”, a színpadra állított „csoda” századfordulói kultusza a mai szuperprodukciók hűvös profizmusával. A film evidenciának tartja, hogy ma mindenki megőrül egy énekversenyért, mely valóban sok nézőt vonz Buster Moon színházába, de nem foglalkozik a színház és az általában vett publikus előadás nyilvánvaló különbségeivel. Buster Moon, a nagy premiereket megélt rendező a színház aranykorát vágyja vissza, de első próbálkozásra a nagy terv – az énekverseny tévesen meghirdetett 100.000 dolláros első díjának nemléte és sok-sok tényező összejátszása miatt – nem sikerül. Olyannyira, hogy a szereplők nagy része is elfordul tőle, mi több a színház is rommá lesz.
De amit létrehozni igyekszik az nem egy új színház, hanem a mai pop-világ hazugsága, tudniillik az, hogy az utca emberei közül kerülnek ki az új sztárocskák, akiket fel kell csak fedezni, s akik a legkülönfélébb s egyben legtipikusabb (a filmben többé vagy kevésbé kifejtett) élettörténetekkel rendelkeznek, felkínálva a fogyasztónak, hogy azzal azonosuljon, akivel szeretne. Az otthon konyhatündérként serénykedő koca, a példás családanya Rosita, kinek szürke, házimunkával telt napjait színesíti meg az éneklés. A Frank Sinatrát idéző fehérgalléros gengszter-énekes egér, a gátlástalanul törtető Mike. A metál szubkultúrából s egyben rossz párkapcsolatából is kimenekülő vadóc, a karcos hangú ámde szépséges sündisznólány, Ash. A városi gorilla-banda legfiatalabb sarja – Buster szavaival –, az „érző szívű melák”, Johnny, kinek élete az éneklés, de a zongora is jól áll a kezében. S persze a lámpalázzal küzdő, mindentől és mindenkitől megrémülő tini lány elefánt, Meena, ki csak a magánynak, a teljes egyedüllétnek tudja megnyitni szívét és kitárni hangját. Nem közös munkát és hagyományos értelemben vett produkciót látunk, hanem egymás mellé keveredett, még csetlő-botló tehetségeket, akik egymás után felsorakozva képesek valamiféle hangulatot csinálni. Ez nem színház – ez mindaz, amit a mai televíziós tehetségkutatóktól elvárhatunk, s már jól ismerünk, de köze sincs a színházhoz, a színrevitelhez. Mégis örülünk neki.
S a cselekmény nem is enged minket beletörődni a pénztelenség determinizmusába. A verseny legelszántabb jelentkezői (és Buster legjobb barátja, az önállóságát kereső bárány, Eddie) kirántják rendezőnket a depressziójából és a nyitott ég alatt, a színház romjain megrendezik újra az énekversenyt, s láss csodát: mindannyian megdicsőülnek. Hovatovább, a kiöregedett gazdag színházi díva, Eddie nagynénje (kiköpött Norma Desmond az Alkony sugárútból) is megsüvegeli az előadást, mi több, megvásárolja a romos színházat, megnyitva az utat Busterék előtt az újjáépítésre. Buster és a „merjünk nagyot álmodni” gondolkodás felértékelődik, bebizonyosodik, hogy igenis csak a tehetség és az akarás révén minden akadály leküzdhető, akár pénz nélkül is, csupán némi csapatmunka és összetartás kell.
A film mely feloldódni és megőrződni véli a színházi varázslatot a „közülünk való ismeretlen tehetségek” produkcióiban, nem is próbált meg kritikailag közelíteni a témából fakadó problémákhoz. Ahelyett, hogy valami módon reflektált volna a színház mai helyzetére – mely napjainkban egy nagyon izolálódott átmeneti közeggé vált, beszorítva a magas művészet és a popkultúra közé – csak közkeletű identitásmintákat mutatott a tehetségkutatók világából, amiket már mind jól ismerünk. A művészeti közlés prózai vagy éppen elvont, áttételes problémái helyett csak klisészerű életstílusokat, szomorú, megkönnyezendő vagy nevetésre fakasztó történeteket kaptunk marketing teamekben kigondolt „életszerűség”-nek álcázva. S mindennek koronájaként, az ő példájukon okulva mi is azt a gondolatot vihettük haza, hogy ha sokat küzdünk (merünk mások előtt énekelni, mint Meena, megtanulunk táncolni, mint Rosita és nem restellünk zongoraleckét venni, mint Johnny), mi is sztárok lehetünk!
Ami leginkább elkedvetlenít, hogy ezt a történetet ugyanekkora sikerrel elkészíthették volna emberekkel is; igazán felesleges volt megkreálni és 3D-ben megkomponálni egy teljes állatuniverzumot evégett. A film az animáció adta lehetőségeket csak a humor szintjén és a szokásos állat-ember sztereotípiák (gorillák mint kidobók, medvék mint az orosz maffia emberei stb.) elpuffogtatása révén használta ki. Lehangoló végeredmény, pláne ahhoz mérten, hogy mennyi lehetőség volt a téma izgalmas (és aktuális) feldolgozására. A pénz uralta sztáripar és az anyagiakban szűkölködő öntevékeny művészet nem ennek a filmnek a hatására fog igaz barátságot kötni.
További cikkek
