2021-05-13 10:25:46, Boldog névnapot Szervác,Imola !
Kereés az oldalon

Madarak zenéje

Lipták Márk - 2018-04-10 10:00:00
Beszéljünk másról
Gyerek Barátság Madarak

2019_0327124303_fa.jpg

 

Madarak zenéje

A szabad madár a világ leghűségesebb teremtménye.
Edward Stachura

Reggelire palacsintát ettem, amit anyukám készített el. Imádtam őt, mindennél jobban. Amint megreggeliztem, megmosakodtam és szaladtam az iskolabusz után, ahogy minden reggel szoktam. Sose értem ki a főútra időben, ezért amikor kiléptem a házunkból futottam is. Az autóbusz sofőr, Mr. Jonhson, a fogatlan vigyorával mindig gonoszul nevetett rajtam, és elnézte boldogan, hogy pár mérföldet futok, majd megállt, és lekiabálta a fejemet.
A házunk kint állt a várostól nyugatra, egy pár mérföldes földbirtok közepén. Fából épült, fehérre festett, több szintes ház volt, tele szobákkal, nappalikkal, és egyéb rejtett átjárókkal. Hatalmas ablakaiból gyönyörű volt nézni a lemenő Napot, minden nep végén, ahogy az egész táj vérvörös színbe vált át, és sápadttá halványult a Hold eljövetelekor. Imádtam itt élni; itt szült meg az anyukám, mindig játszottam az egész házban, és soha senki nem csúfolt, vagy bántott.
Tizenegy éves voltam, szőke, göndör hajjal, és sötét zöld szemmel. Ezt apukámtól örököltem, mondta az anyukám, ez az egyetlen egy dolog, amit rám hagyott. Kissé pufók voltam, de semmi nehézségem nem akadt, ha futni kellett, focizni, vagy fára mászni, mindenre képes voltam, amit csak ellehetett képzelni. A nevem Bill Saw.
Az autóbuszon egyedül ültem a sofőr mögött. A gyerekek röhögtek, köpködtek, pukiztak és reméltem nem vesznek észre, és nem kezdenek csúfolódni. A jármű hirtelen megállt.
Ilyenkor nem szokott megállni, egyenesen az iskolába mentünk mindig, de most megállt. Kinyílt az ajtó. Egy tíz év körüli kislány lépett fel a lépcsőkön.
- Miss Radley?-kérdezte a sorfőr.
- Igen, Mr. Jonhson- válaszolta a kislány- de kérem szólítson csak Lucy-nak.
Mosolygott. Majd leült mellém. A sofőr bezárta a busz ajtaját, és elindult.
A kislánynak halványszőke, derékig érő haja volt, mélytengerkék szeme, és fehéren csillogó bőre. Az illata pedig....mintha anyukám parfümjének az illatát éreztem volna meg rajta. Felém fordult, és mosolygott.
Nem hiszem el ezt a mosolyt....mint az anyukám kislánykorában, ahogy a régi fényképeit szoktam nézni.
- A nevem Lucy- mondta a kislány- Te biztos Bill Saw vagy, igaz?
Nagyot nyeltem.
- Honnan tudod?- dadogtam.
- Ezen a környéken mindenki ismer mindekit. Nem olyan nagy környék, mint New York.
Az egész gyereksereg elhallgatott.
- New York?- kérdeztem.
- Igen, onnan jöttünk vidékre, Yallstone-ba.
Elakadt a szavam. A gyerekek elkezdtek suttogni egymás között.
- Egy hete költöztünk ide, az apám az új orvos, Mr. Radley.
Mosolygtam, vagyis próbáltam.
Megérekeztünk. A gyerekek futottak a termeikbe. Én is bementem a termembe, elővettem a tankönyveimet és a füzeteimet és csendben vártam. A fiúk futball kártyákat cserélgettek, a lányok egymás haját fésülték. Én csak ültem, vártam a tanító nénit.
Becsengettek.
Mrs. Vartha jött be, és elővette az olvasás tankönyvet, majd elkezdtett felolvasni nekünk. A harmadik bekezdésnél engem szólított meg. Elkezdtem tovább olvasni. Már amennyire ment, nagyon akadozva, hangsúlytalanul, egy levegő vételből. Utáltam olvasni. Nem ment egyszerűen.
A többiek halkan kuncogtak, ahogy mindig, de Mrs. Vartha szigorúan nézett az osztályra. A következő bekezdésnél mást szólított meg a tanító néni, és Martha folytatta az olvasást, aki szín jeles volt olvasásból. Szokás szerint szégyeltem magam.
Az ebédszünetben az udvaron voltunk. Én a tölgyfa alatt majszoltam a majonézes szendvicsemet, amit az anuykám pakolt be nekem. Váratlanul Lucy ült le mellém, a fatövénél. Felfelé nézett, nézte a fa leveleit.
- Nagyon egészséges tölgyfa- állapította meg a kislány.
- Az. Jó nagy- mondtam.
- Mit eszel?
- Majonézes szendvicset.
Lucy elővette a saját ebédjét; salátás szendvicset.
- Imádom a salátát, és mindent, ami zöld és egészséges- mondta a kislány- nem szabad az állatokat megenni, az rossz dolog.
- Rossz dolog?
- Igen, hiszen ők sem esznek meg minket...
- Tavaly, Mr. Walter-t megtámadta egy mosómedve és elharapta a bokáját- mondtam.
- Valószínűleg a mosómedve megijedt Mr. Walter-től. A mosómedve nem eszik mindennap emberi bokát.
Ez igaz, mondott valamit Lucy.
- Szóval az állatok nem esznek embert, akkor mi se együk meg őket- határozott volt a kislány.
- Értem. Akkor pulykát sem eszel?
- Nem.
- Vaddisznót?
- Nem.
- Halat?
- Nem, sőt tojást sem. A majonézben van tojás, vagyis rossz dolgot teszel.
- Hogy eszek? Az rossz?
- Nem az rossz, hogy eszel Bill Saw, hanem hogy majonézes szendvicset eszel. Egyél salátát, kiflit, magvakat, az nem rossz dolog enni.
- Összezavartál...
Lucy mosolygott. Lila felsőjében és lila szoknyájában egy igazi játék babának tűnt. Hosszú haját ide-oda lengette, amíg evett. Élvezte a fa árnyékát.
Délután fociedzésen voltam. Kapus voltam, és az edző utasítása az volt, hogy semmilyen körülmények között ne engedjek be egy gólt sem. Akár az életem árán sem, egy kicsit maximalista volt az edző, valljuk be. Egy nagy mérkőzésre készültünk a másik várossal, Woodtown-nal, akik már három éve első helyezettek voltak. Idén az volt a tervünk, hogy mi leszünk az elsők.
A csapattársaim csak lőtték és lőtték a labdákat, én pedig mindegyiket kivédtem. Már minden testrészemet felhasználtam a sorozatos lövések ellen. A hasam, a fejem, a lábaim sajogtak a fájdalomtól.
- Jobb felső sarok, Bill!- kiabálta az edző.
Amint a csapattársam előtte a labdát, akkorát ugrottam jobb oldalra, hogy a felső sarokban bevertem a fémcsőbe a fejem, plusz a labda az egész arcomat eltalálta, hallottam valami reccsenést is, utána a földre kifeküdtem. A világ előttem homályosan táncolt, a hangokat nem értettem. Majd a sötétség következett.
Este körül ébredtem fel. Onnan gondoltam, hogy este van, hogy kinéztem az ablakon, és kint már világítottak a közlámpák és láttam a félkör alakú Holdat. A szoba ismeretlen volt számomra. Egy vaságy, mellette egy kis vasszekrény. Semmi több. Előttem egy vasajtó. Hol lehetettem?
Félni kezdtem, és könnyek gyűltek a szemembe. Nem tudtam hol vagyok, és hogy az anyukám hol van. Mi történt?
- Jó estét, Bill Saw- mondta egy férfi, aki a vasajtón lépett be- Látom felébredt végre, ennek örülök- mosolygott- Már az édeasnyja nagyon aggódott.
- Az anyukám?
- Igen.
Az anyukám szaladt be a szobába, és azon nyomban megölelt. Sok-sok csókot nyomott a homlokomra. Ekkor fedeztem fel, hogy az orrom be volt kötve, majdnem elsírtam magam.
- Az orra eltört, Bill Saw- mondta a férfi- A kötést egy darabig hordania kell,sajnálom.
- Mi történt?- kérdeztem.
- Kisebb baleset, fiam- magyarázta az anyukám- Az edzésen beverted a fejed a kapucsövébe és az orrodat is eltörte a labda. Mr. Radley ellátott téged; elállította a vérzést, igen, az orrodból, de még a fejedből is folyt a vér.
Megtapintottam a fejemen is a kötést.
- Összevarta a fejed a doktor, majd bekötözte. Azóta itt fekszel és csak aludtál.
- Nem bírok megmozdulni- mondtam.
- Erős fájdalomcsillapítót adtam be, hogy ne érezze a fájdalmat, az gyengíti le. Sajnos még pár napig szednie kell a fájdalomcsillapítót.
Bólintottam. Alig bírtam mozdogni, a fejem zsongott, az egész arcom zsibbadt volt.
- Jobban vagy, Bill Saw?- kérdezte a kislány, aki megjelent az ajtóban.
- Lucy?- megdöbbentem.
- Igen. A doktor, az én apám, Mr. Radley. Nálunk vagy. Amikor elájultál az edzésen, hívtam gyorsan apámat, és a kórházban bekötözött, majd hazahoztunk hozzánk.
- Miért?
- Mert nem volt rá szükség, hogy benn tartsunk a kórházban- mondta Mr.Radley- És különben is jobban megijedtél volna, hogy ott ébredsz fel, mint itt nálunk.
Bólintottam.
- Köszönöm, Mr. Radley.
- Ez a dolgom, kisfiam.
- Gyere,fiam, hazamegyünk. Köszönjük mégegyszer, doktor úr- mondta az anyukám , és a karjába vett.
Beültetett az autónkba, és hazamentünk. Mama pityergett, sajnálja, hogy baleset történt, és nagyon aggódott értem, és hogy imád, és hálás a doktor úrnak.
- Lehet abba kellenne hagynom, ezt anyukám- mondtam.
- Mit?
- A focit, talán veszélyes...
Az anyukám szeme felcsillant, megörült, hogy felhoztam ezt a dolgot,de csak könnyeivel mosolygott.
- Egy darabig nem mész edzésre, amíg nem gyógyulsz meg, azután majd megbeszéljük.
Hazaértünk. Az anyukám a karjaiba vitt be a szobámba, és fektetett be az ágyamba. Főzött nekem teát, és hozott fájdalomcsillapítót, amit be kellett vennem. Végig mellettem maradt, mesét olvasott nekem, majd énekelt. Szeretett énekelni anyukám, és igen tehetséges is volt. Könnyen énekelte a dallamokat, majd négy oktávon át.
- Holnap nem mész iskolába, itthon leszel- mondta az anyukám.
- De délután kimehetek a rétre?
- Alig tudsz mozogni, gyenge vagy most, fiam.
- Tudod, hogy úgysem bírom ki, hogy egésznap csak a házban legyek.
Az anyukám bólogatott. Nagy jó éjt puszit adott a homlokomra, és kiment a szobámból. Egyből elaludtam.
- Ebéd van, fiam!- kiabált fel az anyukám- Ideje felkelned! Enned is kell, különben gyenge maradsz!
Felültem az ágyon. A fejemen mintha ezer katona lépdelt volna egyszerre, annyira lüktetett. Nyújtózkodtam, és sikerült lábra állnom.
- Letudsz jönni, fiam?
- Igen, anya! Lábra álltam.
- Azért lassan lépkedj, ne siess, ha eddig várt rád a leves, még kibír tíz percet!
Egyik láb a másik után, ez könnyen ment. Belenéztem a tükörbe. Nem ismertem hirtelen magamra
- Te vagy az, Bill?- kérdeztem magamtól.
A szemeim alatt fekete foltok húzódtak, az orrom bekötve, a fejem szintén bekötve. Levetkőztem meztelenre, és megláttam a rengeteg kék-zöld foltot, amiket a labda okozott. Minden foltomnál fájt. Teljesen, mintha valami öreg ember lettem volna, egy nap alatt vagy ötven évet vénültem. Felöltöztem; felvettem egy kék inget, egy kantáros farmer nadrágot, és a tornacipőmet.
Leballagtam az ebédlőbe, ahol a levesem türelmesen várt engem. Leültem az asztalhoz, és habzsolni kezdtem a levest, most jöttem rá, hogy farkas éhes vagyok, nem is csodálom, hiszen tegnap edéb óta nem is ettem egy falatot sem.
Az anyukám szedett még egy tányér levest, majd hozta a főételt; rántott kacsa, tört krumpli,és savanyúság.
Két adagot kértem, amit meg is ettem.
- Hihetetlen!- anyukám csak ennyit mondott.
Megmosakodtam, majd siettem is el hazulról, persze csak két óra hosszára, utána be kell vennem a gyógyszert.
Futni nem tudtam, túl gyengének éreztem magam, ezért komoran sétáltam. A fák között mentem, és gondolkodtam, hogy talán a foci nem nekem való, és az anyukám se örülne neki ezek után. Pedig én voltam a legjobb kapus, az edző biztos nem akarna elengedni a csapatból. Most mi legyen?
Lucy-ba botlottam bele. Egy bokor mentén etette a madarakat.
- Hogy-hogy nem repülnek el tőled?- kérdeztem.
- Mert érzik, hogy szeretem őket, és nem akarom bántani őket-válaszolta Lucy.
- Én sem akarom bántani őket, még is elrepülnek, nem értem.
- Azért félnek tőled, mert érzik rajtad a hús szagot.
- A mit? A húsom szagát?
- Nem a te húsodat, hanem az állatok húsait, ma is ettél állatot, innen érzem a sült kacsa szagát...
- Pedig megmosakodtam, még fogat is mostam- kicsit elszégyeltem magam, hogy nem tudok rendesen tisztálkodni.
- Nem a mosakodásról van szó, Bill Saw, hanem, hogy árad belőled a sült kacsa szaga, és ezt az állatok megérzik, és félnek tőled.
- Néha olyan felnőttesen beszélsz, Lucy, nem mindig értelek- ez tényleg igaz volt.
- Azért nem félnek tőlem az állatok, mert nem eszem meg őket, ez ilyen egyszerű.
Közelebb mentem a bokorhoz, de a madarak felfigyeltek rám. Lucy csendesen simogatta őket. Még egyet léptem, és a madarak el is repültek. Lucy egy pillanatra mérgesen nézett rám, majd újra mosolygott, istenem, imádtam ezt a mosolyt.
- Látod, Bill Saw, elrepültek, mert állatot eszel, és félnek tőled- mondta Lucy.
- Nem akartam megenni őket.
Eztuán ketten sétáltunk a fák alatt. Lucy mesélt nekem a nagyvárosról, New York-ról, hogy milyen zsúfolt és büdös egy város, hogy rengeteg autó okádja ki a sok füstöt, ami megöli az állatokat. Végül azért költöztek ide, mert itt nincs füst, és itt biztonságban élnek az állatok.
Mondtam, hogy nem mindig, mert vannak bizonyos vadászszenozok, amikor a férfiak és fiaik puskával vadásznak az állatokra. Lucy felháborodott, és mondta, hogy a hivatalban kezdeményezni fogja a vadászat betiltását.
- Ezt nem fogják betiltani- mondtam- Ebben a városban ez az egyik szórakozás...
- Szórakozásból ölnek állatokat, sosem értem meg az embereket.
- Engem sem értesz?
- Téged igen, te jó ember vagy, tudom. Mondd meg, miért jó megenni a csirkét?
- Öhhh...mert finom.
- És a nyulat?
- Mert az is finom.
- Látod, ez a baj, hogy finom, pedig nem az. Amikor megölöd az állatot, nem finom a húsa; nincs megsütve, nincs befűszerezve, vagyis csak egy nyers, véres húscafat, semmi más.
- És?
- A saláta, a gyümölcsök, a magvak, ezek mind finomak, amikor leveszed a fáról az almát az finom, ha pitét sütsz belőle akkor is finom, ha lekvárt csinálsz belőle akkor is finom, érted már?
- Azt hiszem az anyukám már értené, rengeteget süt-főz, mint egy igazi szakács.
- Ő a városi bankban dolgozik, igaz?
- Igen, de a főszezonban kiadjuk a szobáinkat...
- Mint egy panzió.
- Igen- mondtam büszkén- Akkor én is sokat segítek, meg akkor jön Mrs. Watts, a néger mindenesasszony és ketten dolgozunk. Mindig telt ház van, sok a munka.
- Mrs. Watts a város déli részén lakik, igaz? Gyerekei vannak?
- Igen, három is, a férje kint dolgozik a megye határnál, traktorokat vezet.
- Jó emberek vagytok, Bill Saw, és az anyukád.
- Miért mondod?
- Mert nem nézitek le a négert, és gondolom fizetést is adtok neki.
- Pesze, napi öt dollárt, de ha több a munka akkor többet ad neki az anyukám.
Kiértünk az útra, ami bevisz a városba és az iskolába. A hátunk mögött fiúk hangja támadt fel.
- Ez, Chris, és a még hülyébb bandája.
- Tessék?
Megfogtam Lucy kezét- olyan selymes volt a keze, mint az anyukámé szokott lenni- és elkezdtem gyorsabban menni, és húztam magam után a kislányt. A fiúk biciklivel voltak, így hamar elállták az utunkat. A sorból Chris tünt ki, a legkövérebb közülük, ő volt a sheriff egyetlenegy fia, és az egyetlenegy szégyene is. Mr. Statford sajnálta magát és a bugyuta fiát, akit igyekezett a legjobban nevelni, külön iskolákba járatni, de a fia megmakacsolta magát. A sheriff, ha anyukám jól mondta, azt állította, hogy elfogják vinni Chris-t, mert nem tudja a legjobban nevelni fiát. Alig vártam.
- A félvér Bill Saw, és a lüke Lucy, tudtam, hogy összeilletek, ti bolondok- röhögte Chris, a nagy hasa ide-oda ugrált nevetés közben.
- Szólok apádnak, ha nem hagysz minket békén- megfenyegettem Chris-t.
- És szerinted mit csinál majd? Elver megint? Vagy lüke iskolába küld újra?
- Igazis, úgyis egy hét múlva elvisznek innen!
- Apám miatt!
- Nem ő a hibás, mindenki megmondja, hanem te, mert te vagy a lüke!
- De legalább nem vagyok félvér! Az anyám nem aludt el mindenféle négerrel!
Ökölbe szorult a kezem. A fejemben és az orromban lüktetett a fájdalom, egyre elviselhetetlenebbé vált.
- És nem csak félvér vagy, de nyomorék is- röhögte Chris- A maradék eszed is meglágyult.
Lucy átkarolt, és halkan suttogott a fülembe, majd megpuszilt a számon.
- Kérlek, menjünk el, Bill Saw. Ezek itt rosszak, és te nem vagy rossz,tudom.
A többi gyerek is röhögött, majd az egyik leugrott a bicikliről és magához rángatta Lucy-t. A fiú, Jacob Filnster volt, a város tűzoltó parancsokának a kisebbik fia, aki kóros soványsággal küzdött.
- Hagyd őt békén!- kiabáltam.
- Azt akarom, hogy engem pusziljon meg, ne téged!- kiabálta vissza Jacob.
- Meg ne puszild, Lucy! Ez bélférges lüke!
Chris rávert a fejemre, amitől a földre zuhantam. A fájdalom szétsugárzott az egész testembe, homályosult előttem a világ, és csengett a fülem.
- Agyrázkódása volt, te paraszt!- kiabálta Lucy, akit még nem hallottam így beszélni.
A többi fiú megdöbbent, de Chris és Jacob csak nevettek a kislányon.
Felálltam, kissé imbolyogtam, nem találtam az egyensúlyt a talpam alatt. Jacob megpuszilta Lucy arcát. Felemeltem az öklöm, és Jacob felé rohantam, hogy akkorát nyomjak be neki, amitől kifekszik egy hétre is, de Chris hasba rúgott. Már azon is meglepődtem, hogy fel tudja emelni a lábát. Térdre ereszkedtem, a fájdalom gyötrelmétől ordítani kezdtem. Lucy elsírta magát.
A többi gyerek nevetése elhalkult, és a némaságuk félelemet jelentett, talán túl messzire mentek most. Jacob nem szorította a kislány karjait. Chris lüke fejével próbálta megérteni, hogy mi történt.
- Te paraszt!- Lucy kiabálta- Agyrázkódász szenvedett, betört a feje, és az orra. Az egész teste kék-zöld, te meg itt vered mindenki szeme láttára!? Ki vagy te, Chris Statford?
- A törvény ebben a városban- motyogta Chris.
A számból ömlött a vér. A fejemen lévő kötés is átázott a vértől.
- Jacob, eressz el most!
Jacob elengedte a kislányt.
- És most ide figyelj! Bemész a városba és ide hívod az apámat, Mr. Radley-t, és nagyon-nagyon sietttek! Ha meghal Bill Saw, akkor te is mész a börtönbe, bélférges paraszt!
Jacob felpattant a biciklijére és tekert is be a városba. A többi gyerek rájött, hogy itt már baj van. Leszálltak a bicikliről, és Chris-t próbálták lenyugtatni, sőt elmenekíteni a tett helyszínéről.
Lucy átkarolt engem, aki ő maga is véres lett, de a kislányt nem érdekelte.
- Itt lesz apa, azonnal- mondta Lucy.
- Meghalok, Lucy? – csak ezt tudtam kérdezni, semmi mást.
A fülemben harangoztak, az egész testem reszketett a gyötrő fájdalomtól, a vértől pedig szédültem. Azt hittem itt a vég; meghalok. Nem látom újra az anyukámat, akit imádtam, nem ehetek több palacsintát reggelire, nem focizhatok délutánonként, és puszilhat meg újra Lucy.
Elterültem a földön. Minden szétfolyt előttem; a fák lombjai, Lucy arca, a biciklik kereke.
Chris megrázta magát, majd előhúzott a nadrágjából egy kispisztolyt. A többi gyerek hátrálni kezdett. Néhányan már a biciklijükre szálltak fel.
- Az meg mi?- megijedt Lucy
- Apám pótpisztolya, ma reggel csórtam el- nevetett.
Chris arca természetellenesen rózsaínné változott, csurgottróla a víz, az izzadtágtól, és remegett a pisztolyt tartó keze.
- Kérlek, tedd le!
- Úgy sincs megtöltve!
Chris a magasba emelte a kipisztolyt és lőtt. Az egész környék beleremegett a lövés hangjától. Pár gyerek be is pisilt, köztük voltam én is, bevallom. Chris a fenekére ült a lövé erejétől, de a kezéből nem esett ki a fegyver.
A többi gyerek immár teljes félelemmel felültek a biciklikre és eltekertek, amilyen gyorsan csak tudtak, nehogy őket is lelője.
Lucy átkarolt engem, aki, én a földön hevertem, és alig bírtam megmozdulni. Teljesen véresek lettünk mind a ketten, még Lucy halványszőke haját is összevéreztem, amit mai napig sajnálok.
Chris felállt újra vastag lábaira, és Lucy-ra célzott. Remegett a keze. Talán Chris is bepisilt.
- Tedd le, kérlek- mondta Lucy, hangjában egy kis félelem rejtőzött.
- Te vagy a lüke! Nem én, apa! Apa azt hiszi, hogy lüke vagyok, meg mindenki és elvisznek engem ilyen lüke iskolába, pedig nem is vagyok az! Te viszont, Bill Saw, félvér vagy, még sem visz el téged senki néger városba,meg néger iskolába, miért?
- Mert Bill Saw ember, pont ugyanolyan, mint te vagy én. Nem számít a bőrszín, fehér vagy fekete, mind a kettő ember.
- De a feketék rosszak. Bill apja is csak együtt aludt az anyjával és elhagyta őt.
- Úgy,mint a te édesanyád is, de mégsem fekete.
- Én miattam ment el, mert bánottam, és ő félt- hadarta Chris- Nem akartam bántani, apát akartam, de nem merem bántani. Lüke vagyok és engem bántanak, de Bill félvér és minden rendben. Őt kellene elvinni,mert néger!
Chris megakarta húzni a ravaszt.
- Várj!- kiabáltam, de késő volt, lőtt.
Nem tudom honnan vettem az erőt magamon, de felültem,átöleltem Lucy-t,pont eltakartam a golyó elől, ami immár a hátamba érkezett. Kegyetlen fájdalom volt; a forró fém, ahogy a húsba vájt, iszonytató érzés, és azóta is rémálmok kergetnek az istelentelen lövésről. Az emberiség legrosszabb találmány volt a lőfegyver, most már állíthatom.
Felkiáltottam, majd ájultan elterültem. Lucy felsikoltott, hátraesett a történtektől. Chris újra a fenekére esett, de nem bírta a pisztolyt felemelni. Lucy halálfélelme eluralkodott raja, és sírása a legszomorúbb volt a világon, még a madarak is dalba kezdek a sírással, de olyan szomorú, melankólikus füttyöt daloltak,mint még soha. Egyre több állat jelent meg; nyulak, őzek, mókusok, vaddisznók, mind halkan álltak, és nézték Lucy-t.
Amikor felébredtem egy egyhangú, fehérre festett szobában találtam magam. Vaságy, éjjeliszekrény, pisi szag, és fajdalom nyögések, immár a kórházban ébredtem és nem Mr. Radley szobájában.
Megvizsgáltam magam; a fejemen új kötés volt, az orromon is, az egész felső testem is be lett kötözve. A testem többi részén úgyanúgy zöld és kék foltok éktelenkedtek. Nagyot sójahtottam, de rájöttem, hogy rosszul tettem. Az egész testemben lüktetni kezdett a fájdalom, ami a hátamból indult ki.
Kopogtattak.
Bejött az anyukám, aki fekete ruhát viselt- gondolom lelkileg felkészült, hogy meghaltam- és magához szorított. Igaz, fájt az ölelése, de nem érdekelt, hiszen újra láthatom az anyukámat. Mind a ketten sírtunk. Sírtunk az örömtől, a fájdalomtól, és a megkönnyebüléstől. A szobában megjelent Mr.Radley, most fehét orvosi köpenyt viselt. Szemeiben aggodalom és fáradtság látszódott.
- Mr.Radley egész éjjel műtött, hogy túléld a lövést- magyarázta sírva az anyukám- Mindent megtett, hogy életben maradj...
- A golyó annyira mélyre fúródott, hogy maga a műtét is kockázatos volt, Bill Saw. A szíve mellé fúródott be...örülök, hogy itt van, és...és...hogy megmentette a lányom életét, Bill Saw.
- Hiszen ön mentett meg engem- mondtam, kissé erőtlen hangon.
- Ha nem öleli át Lucy-t, bizotsan meghalt volna a lövéstől, viszont maga a golyó elé ugrott, és megmentette a kislányom életét.
- Ön pedig az enyémet- kacsintottam.
- Viszonoztam.
Lucy rohant be a szobába, azonnal átölelt, és puszit is nyomott a számra.
Lucy kisírt szemei nagyon szomorúvá tettek.
- Sajnálom, Lucy- motyogtam.
- Semmi rosszat nem tettél, Bill Saw. Megmentetted az életemet.
- Apád pedig az enyémet.
- Viszonoztuk.
- Pár hétig bent fekszik a kórházban, majd otthon ápolják tovább. Iskolába ebben a tanévben már nem mehet.
- Majd tanítom én minden délután- mondta Lucy.
- És a puszira is megtanítod, kislányom?
Lucy és én elvörösödtünk, de az anyukám és Mr. Radley csak nevettek.
Körülbelül egy évbe telt, amikor kint sétáltam a a fák alatt, az iskolából hazafele. A madarakat simogattam, majd a mókusok is akarták, hogy simogassam őket. A madarak vidám fütyölésbe kezdtek. Otthon az anyukám várt, Lucy pedig egy óra múlva átjön játszani.

Lipták Márk

loading...


Szólj hozzá Te is!