A csapból is ez folyik, tudom, de képtelen vagyok szó nélkül elmenni mellette, miután kétszer is mozijegyet váltottam rá. Ez a film maga a csoda.
Emma Stone és Ryan Gosling játéka az első pillanattól a legutolsóig mesteri, legyen szó éneklésről, táncról, monologizálásról vagy zongorajátékról, minden egyes rezdülésük költői.
A film olyan észrevétlenül szippant be egyik epizódtól a másikig, hogy a zárójelenet végén megsemmisülve ülünk a székben. „Ennyi?” „Ennyi.” Tényleg ennyi.
Spoilerezés nélkül: miben rejlik a varázsa a Kaliforniai Álomnak?
Az epizódokra való bontás nagyon szépen keretezi a történetet. Pontosan végigkövethető honnan indultak, merre tartottak, mivé lettek a szereplők miközben hajtották az álmukat. Emma Stone a meghallgatásról meghallgatásra járó nő, aki a fényes színészi karrierről álmodik, és Ryan Gosling a zongorista, aki saját klub nyitásáról álmodozik. Meg lehet tartani a szerelmet, beteljesedhet a szerelmük úgy, hogy mindkettejük életében a legfontosabb az álmuk megvalósítása? Vagy félre tudják tenni, félre akarják tenni az álmodozást, és csak egymásért élni életük végéig?
Ez a dilemma a film fő csapása.
A történetvezetés közben úgy a spontán dalra fakadás, mint a csillagok között táncolás a lehető legkönnyedebb. Ki ne érezné magát úgy az első randin, mintha éppen a csillagok között táncolna?
A varázs pedig az a művészi sokrétűség mögötti egyszerűség. Amiben az egyszeri ember tökéletesen magára ismerhet. Mit adott már fel élete során egy nagyobb célért? Megérte? Jól döntött? Most vajon tényleg boldog vagy csak azt hiszi, hogy boldog? Mi lett volna, ha másként dönt?
A legjobb forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb vígjáték vagy musical színész (női, férfi), legjobb vígjáték vagy musical, legjobb eredeti filmzene, legjobb eredeti filmdal a 2017-es Golden Globe díjátadón.
Akkor jöhet az Oscar.
További cikkek
