2021-12-02 04:31:36, Boldog névnapot Melinda,Vivienn !
Kereés az oldalon

Magyar dal nélkül

Radnai Dániel - 2017-09-04 10:00:00
Művészet
Presser Gábor magyar könnyűzene beat pop rock Magyar Dal Napja fesztivál

Amikor azzal áltatom magam, hogy újságírást művelek, némi tájékoztatást végzek, netán akarva-akaratlan ízlést formálok, mindig abban reménykedem, hogy nem csúszok át a véleményközlésből a túlzott személyeskedés, hovatovább a szélsőséges szubjektivizmus meszesgödrébe. Persze van, hogy az intimitásnak is nagy szerepe van, még ilyen publikus közegben is: megmutatja, mit miért gondolunk és írunk le − így ezúttal én is némi személyes bevezetővel indítanék. 

Gondolom észrevették a kedves Olvasók – ha őszinte akarok lenni: szüleim vagy esetenként saját magam negyven fölötti barátai, ismerősei; ez a húsz-harminc barátságos lélek –, hogy ha tehetem, a Hashtag magazin berkeiben is főként zenéről, könnyűzenéről, s a magyar pop története kapcsán írok. Itt húzódik egyébként a határ a hivatásos zsurnaliszta és a hobbi nethuszár között: míg a szakmáját életvitelszerűen végző profi újságíró arról is tud írni, amiről nem akar, ami nem érdekli, s amihez rosszabb esetben nem is ért, addig én csak olyasmiről vagyok képes (és hajlandó), ami valamilyen fokig izgalmas számomra, van róla mondanivalóm, valamint – urambocsá – bizonyos szinten vannak róla ismereteim is. Ilyen a zene is, örök témám: még ha nem ritkán keserűen is szólok az érdekében, mindig úgy érzem, hogy megunhatatlan közege az életemnek. Nem titok, a megbeszéléses alapon nyugvó három cikk, amit a Hashtag Magazin számára ebben a hónapban, 2017 augusztusában vérrel és verejtékkel kitermelek, ugyancsak mind-mind zenei témát érint. Azonban a popsztori ötödik része (http://www.hashtagmagazin.net/cooltur-koktel/muveszet/fejezetek-az-50-eves-magyar-pop-tortenetebol-%E2%80%93-5--resz-1971) és Majnik László új Illés-könyvének ismertetése (LINK!) mellett ezt a cikket egészen másról terveztem írni. Emlékeim szerint az elmúlt öt-tíz év parádés Bergendy-feldogozásaiból próbáltam volna levezetni a mai magyar zenekarok és előadók szerzői ötlettelenségét, de – figyelem, most kezdőik a valódi expozíció! – egyszer csak villámcsapásként ért egy másik (számomra) újdonság, melyről úgy véltem, érdemesebb lenne szólnom. Ki-ki döntse el, megérte-e.   

Tehát hajózgatván a világháló véget nem érő információtengerében, ráérősen válogatva a jómagam és az ismerőseim kedveléseiből, megtekintéseiből kutyult statisztika alapján elém tálalt színes, mozgó jelentés-morzsák között rátaláltam egy nem sokkal ezelőtt, július végén készült interjúra Presser Gáborral (http://24.hu/kultura/2017/07/26/presser-gabor-somlo-nem-tudna-mit-kezdeni-a-sajat-mellszobraval/). A legendás zenész több más szomorú esemény (pl. Somló Tamás halála) említése mellett – riporteri nyomásra − arról is beszélt, hogy ebben ez évben 10 esztendő után első ízben nem rendezik meg a Magyar Dal napját.      

Amit éreztem ezt olvasva, több volt, mint őszinte elkeseredés, de kevesebb, mint hirtelen felháborodás. Valahogy éreztem, hogy ez így lesz, számos jel mutatott erre, de azért kisded módon reméltem, hogy nem történik meg. Noha e-mail fiókom lomtára évek óta csak külföldi előadókat „jó áron” promotáló végeláthatatlan fesztivál-listákkal van tele, s a tévéből, rádióból 90,6 %-ban (hm, minő véletlen…) külföldi gépzaj ömlik, de azért mertem remélni, hogy a magyar könnyűzenének ezen a kis szigetén még őrzik a lángot. De a 21. században úgy tűnik, a lélek, az örökség, a hagyomány újraélése csak akkor lehetséges, ha elegendő szponzor, multi-level marketing szakértő és minden hájjal megkent befektető jelentkezik a kultúra őrének. A „szép” csak akkor lehet „jó” is, ha rövid időn belül materiálisan is hasznosul: ha nem termel azonnali fizetőképes keresletet és elementáris önmagára irányuló igényt, ugyanott végzi, ahová a balatoni lángossütők a fáradt olajat öntik kétnaponta vagy jobb esetben esténként. Csakhogy míg az éhes gyomor újabb és újabb lángost kíván, s így a fáradt olajért, moslékért, miegymásért harmadnapra Jézusként megérkezik az elszállító, addig a kultúra sosem tud olyan szagos és hívogató lenni, hogy a minőség rovása nélkül félkész termékből a színpadon felmelegítve íncsiklandóvá váljon, s hogy ezért még fizessünk is, mint a katonatiszt…     

Félretéve a vulgár-marxista dumát, a Magyar Dal Napjáról tudvalévő volt, hogy nonprofit társulásként indult Presser ötletéből, s mégpedig azért, hogy a rendezvény távol maradhasson mindenfajt ideológiai nyomástól, és ne kerítse hatalmába a profit-maximalizálás kísértése. Mindez sikerült is, minek hatására a 2008-ban induló projekt iránt mutatkozó eleinte szilaj érdeklődés egyre csökkenni látszott – 2010 után mindig másvárosban rendezték meg, s szervezése tökéletesen esetlegessé vált –, mígnem idén bele sem fogtak, mert nem érte volna meg. A szomorú ebben a történetben az, hogy valamennyi ma még működő és évről évre megrendezésre kerülő fesztivál (Sziget, Balaton Sound, Fishing on Orfű stb.) valahogy így indult, csakhogy míg utóbbiak – maradéktalanul kihasználva minden lehetőséget a minél nagyobb tömeg megmozgatására – mindig a mindenkori „mainstream” csatornakivezetései voltak, addig a Magyar Dal Napjánál emellett (vagy -helyett) ott lebegett az értékőrzés ósdinak hangozó igénye. 

Kis hazánkban, ahol a rendszerváltást követően szervezetten tették tönkre a nagy múltra visszatekintő zeneoktatást, ahol napjában két-három magyar dal hangzik el mind az összes a rádióban, ahol egy feltörekvő bandának „ciki” magyarul énekelni és gondolkodni, illetve ahol kizárólag (immár specializáltan: elit vagy „népes”) tehetségkutatókkal próbálják fenntartani a művészi utánpótlás illúzióját – tehát ebben az országban a Magyar Dal Napja volt az egyetlen olyan rendezvény, mely deklaráltan és csak a magyar könnyűzenét éltette, s ez ért most véget. Könnyű volna megmosolyogni és mentegetőzésnek tartani az ötletgazda, Presser Gábor nyilatkozatait, de ha jól megfontoljuk, itt tapintható a projekt rákfenéje: „[az] az álmom nem valósult meg, hogy a média, a rádióadók országszerte, netán még könyvtárak, archívumok, kottatárak is mellénk állnak.” A magyar társadalom elitje még a 2010-es években sem tartja a „magas” kultúra részének a könnyűzenét. Érdekes módon 1965 és ’90 között több generáció nőtt fel abban a hitben, hogy a „magyar dal mindenkié”, a magyar dal értékes és könyvek íródtak az új könnyűzene és a klasszikus muzsika egyenrangúságáról. De míg negyedrangú szerzők agyonhallgatott zenekari fércművei pusztán a genezis közege (ti. a komolyzenei szféra) okán bekerülnek a nemzeti értékmegőrzés rendszerébe, mi több, legtöbbször már állami támogatással készülnek el, addig az 50 éves magyar dal ügyét senki nem akarta felvállalni: se minisztérium, se mecénás, se állam bácsi. 

Ilyenkor szoktam szeretni azoknak a veszettül 21. századi modern „gondolkodóknak” a szállóigéit, akik szerint „nincs különbség komoly- és könnyűzene között” vagy „csak jó és rossz zene van” stb. Hol vannak ezek a lózungok, amikor egy évben egyszer a magyar dalra nem mint talpalávalóra, hanem mint értékre volna jó tekinteni. Ebből a kettős mércéből származik a klasszikus művészet (és zene) mai nem túl fényes, kifejezetten kontraproduktív és belterjes státusza: ez a hebehurgya kötéltánc az oktatásban tenyésző tökéletes szellemi elsekélyesedés, és a a tehetség-gyártásban munkáló végletes elitizmus mételye között. Joggal mondhatná a figyelmes Olvasó, hogy eme beltenyészettől otthonos meleg akoltól az isten mentse a könnyűzenét, ne váljék az is elit- vagy rétegkultúra részévé, s kerüljön a művelődési térkép margójára – csakhogy a komolyzene megszilárdult intézményrendszerének olyan testhossza van a ’60-as évek közepén önállósult popzenéhez képest, hogy annak elenyésző része is kiváló mentőmellény volna a Magyar Dal Napja számára. 

Talán túl sok is volt ez idáig az agóniából. Felmerül a kérdés bennem (remélem másban is): mit tehetnénk? Érjük be napi két órával, mikor is Dr. Boross rendel, hallgassunk a Mobilrádió Budapestet, vagy áltassuk magunkat a youtube-kultúra pszeudo-szabadságával, amiben akkor és azt hallgatunk, amit akarunk? Vagy hazudjuk azt magunknak, hogy a ma sztárjai, napjaink magyar előadói idővel ugyanolyan poptörténeti ikonok lesznek, mint Presser vagy Szörényi? Hihetjük azt, hogy húsz év múlva Halott Pénz és Punnany Massif nosztalgiában fog úszni az ország felnőtt lakossága? Nem tudom, vagy inkább nem hiszem. Még búcsúzóul sem tudok semmilyen megnyugtató gondolatot szárba oltani, egyetlen vigasztaló reménysugarat sem; tanácstalan vagyok egy olyan problémával kapcsolatban, ami elvben sokak szívügye lehetne, de e sorokat írva úgy érzem: csak én gondolkodom ezen. Ha már Presser Gábor volt rossz hangulatú írásom – s persze a Magyar Dal Napja – ihletője is, álljék itt egy sor tőle, búcsúzóul: 

 

„A szél lassan elfújja az utolsó dalom,
S valahol hang nélkül leszáll,
Az operatőr még egy cigarettát sodor,
Nem is válaszol, nem is baj,
Talán, hisz nincs itt már.

A szél lassan elfújja az utolsó dalom.
Nem is baj, kicsit már unom.” 

/Locomotiv GT, 1982/

 

loading...


Szólj hozzá Te is!