2022-05-21 13:55:46, Boldog névnapot Konstantin !
Kereés az oldalon

Apja lánya

Németh Klaudia - 2017-05-11 10:00:00
Pszicho
édesapa család elvált szülk vállás utáni krízis elvált szülők gyereke apja lánya apa lánya kapcsolat

Lassan egy éve lesz, hogy képletesen bekopogtam az ajtón és azt mondtam, hogy én újra itt vagyok és nem akarok többet elmenni. Nehéz döntés volt és kegyetlen összetett. Nem voltam biztos, hogy ez jó nekem. Nem voltam biztos abban, hogy bízok abban, hogy menni fog. De azt éreztem ezt kell tennem. Érdekes játékos az élet és a döntés pillanatától minden csak arról szólt, hogy jól döntöttem.

Lassan egy éve érzem úgy, hogy visszakaptam az édesapám!

2017_0511153950_10409402_784630588242156_1621084997845431387_n.jpg

Magam sem tudom igazán mikor siklott ki a rendszer. Rá foghatnám megannyi pillanatra, de ennél sokkal átláthatatlanabb káosz az egész, amelyben megaláztam őt és ő is megalázott engem. Ami egészen biztos, hogy az egész azért lehetett ilyen züllött és fájdalmas, mert sosem szartuk le egymást igazán. Mert ha valakit hátra akarsz hagyni, akkor tedd meg és ne nézz vissza rá soha sem. Mi pedig ezt nem tettük meg, csupán makacson vártuk, hogy majd a másik végre észhez tér és keres. Eközben pedig minden információt begyűjtöttünk egymásról, mellékes vágányokról. Mindent tudtunk a másikról, de sosem kérdeztük meg egymást arról, hogy mi is van vele.

Ezer hisztit hallgattak végig tőlem már sokan. Ezerszer hallgatták meg, hogy csak arra vágyok, hogy randomra felhívjon, hogy mizujs velem. Csak arra várok, hogy néha csak úgy beállítson a kapunkba, és azt mondja: gondoltam meglátogatlak. Csak úgy a semmiért! Nem alkalomból, nem szülinap miatt, nem gyerektartás miatt, nem névnap miatt. Csak úgy! Mert miért ne?

2017_0511153950_10570522_784630594908822_2976796317478757543_n.jpg

Eközben valószínűleg minden nap marcangolta magát belülről. Ő nem az a kimondom típus, őt belülről emésztik fel a gondok. Beül a kocsiba és megy egyet, kiszellőzteti a fejét és úgy csinál, mint akinek minden mindegy. Közben meg azon gondolkodott, hogy mikor hívom fel csak úgy, nem azért hogy mikor hozza a gyerektartást, mikor van a ballagás. Meg várta, hogy bevágódjak hozzá csak úgy. Nem azért mert szülinapja van, vagy mert az öcséimnek van szülinapja. Hanem csak úgy! Mert miért ne?

Azt hiszem, egy válást nem lehet jól csinálni, de szükséges rossz az életben. Megszívja a gyerek, megszívja az apja és az anyja is. Mindenki beletorzul, de még mindig jobb, mint a boldogtalan élet kipipálása hetven évesen. De tíz évesen nem így álltam ehhez! Pontosan olyan voltam, mint akármelyik gyerek, aki várja a napot, hogy a szülők végre észhez térnek. Belátják, hogy egymás nélkül képtelenek élni és semmissé teszik ezt a furcsa időszakot, amiben nem része mind a kettő folyamatosan az életemnek.

Aztán, ez nem történt meg. Mindenki társas lény és gyorsan rátalált mind a kettő a saját kapcsolatára. Amit eleinte piszokmód nem fogadtam el egyiktől sem! Mire meg elfogadtam, már elkönyvelte a világ rólam, hogy sosem fogadom el. Aztán meg soha nem beszéltük meg, hogy végre belátom, hogy mindenkinek jó így. Ez a legnagyobb bűnünk! Soha nem beszéltük meg!
Mindenki élt a saját kialakított sztereotípiáival a másikról és egyazon történet teljesen máshogy hangzott volna az apám, a párja, a húgom, az anyám, a párja és az én számból is. Aztán egyre jobban eltorzult az egész, és mi csendben nyeltünk és tűrtünk mindannyian. Aminek az lett a vége, hogy mindenki utált mindenkit. De legalábbis mindenki a másikra mutogatva mentette a saját hibáit!

Miután megéltem, hogy az apámat obszcén szavakkal aláztam porrá nyilvánosan egy városi rendezvényen és ő erre válaszul nem mert, és nem is hívott meg az esküvőjére, én összeomlottam. Akkor láttam be először, hogy ez csúnyán el lett szúrva. Az apám pontosan azt csinálja velem, amit a szüleitől kapott miután elváltak. Én pedig pontosan azt teszem, amit ő is tett, mikor a szülei elváltak.

Tudjátok a legnehezebb az volt, hogy magamnak megbocsássak! Mert korántsem éreztem, hogy ez nem az én hibám lenne. Miután az apámat a sárgaföldig lehordva aláztam porrá, kegyetlen dolgokat kaptam. Bár tőle akkor nem kértem bocsánatot, de az édesanyjától igen. Aki azt mondta nekem, hogy soha ne éljem át azt a fájdalmat, amit akkor ő átélt, ott ezen a rendezvényen. Hazafelé bocsánatot kértem az anyámtól, akit szégyenbe hoztam, ezzel és hagytam, hogy elhiggyék, hogy ő az apám ellen nevel. Soha nem felejtem el, azt mondta, hogy ez undorító volt és nagyon nem így kellett volna intézni. Még akkor sem, ha haragszok.

Ezután pedig teljes csendbe burkolóztam. Hánytam magamtól, hánytam az apámtól, hánytam magunktól és hogy ennyire el tudtuk szúrni. Az esküvője napján száz kilométerek választottak el minket. A boldogító igenje alatt feltehetően egy tönkrement lépcsőn zokogtam. A lakodalma alatt egy autó mellett guggolva bőgtem. Majd napokig így tettem. Akkor azt mondtam pár nap után, hogy ennél nagyobb fájdalom soha nem ért még. Ez, azóta is így van! Senki nem tudta még fokozni! Azon a napon valami végleg véget ért. Az út pedig két irányba ágazott. Vagy soha többet nem beszélünk, vagy rendbe hozzuk végre ezt az egészet.
2017_0511153950_dsc_0267.jpg
Nem volt egyszerű döntés! Azt gondolom neki sem és nekem sem. Hónapok folyamatos kattogása és álmatlan éjszakája volt. Sok idő telt el, mire beláttam, hogy nekem Ő hiányzik. Ha pedig hiányzik, akkor rendbe kell hoznom. Ha rendbe akarjuk hozni, akkor le kell ülni beszélni ketten is, és mindenki mással is. Ha rendbe akarom hozni vele a kapcsolatom, akkor rendbe kell hoznom a párjával is. Ha rendbe akarom hozni a kapcsolatom vele, akkor rendeznem kell a kialakult feszültségeket mindenki között melynek gócpontja határozottan én voltam. Magyarán meg kell alázkodnom magammal szemben, és elengedni a büszkeségemet, a sértődöttségemet és végre kimondani, hogy szükségem van rá az életben, mint apa. Ehhez pedig nem kevesebb kellett, mint felnőni és hátrahagyni a gyermeki hiúságomat.

2017_0511153950_2015-2016-3262.jpg

Ma részei vagyunk egymás életének. Nem úgy és nem olyan mértékben, mint azt mindenki szeretné. Azonban határozottan jobban, mint eddig valaha. A sebek, amiket mindannyian okoztunk lassan forrnak. Vannak, amik majd sosem tűnnek el. Vannak, amik örökre fájnak és már nem tudjuk visszacsinálni. Ezeket a legnehezebb elfogadni, de máshogy nem megy. Úgy tudtunk új fejezetet nyitni, hogy soha nem olvasunk már bele az előzőekbe. Nem okoztunk magunknak feleslegesen keserű perceket. Hisz’ a bizalom egy olyan játék, amely keservesen lassan épül, de pillanatok alatt omlik össze. Ha pedig nem akarjuk többé összedönteni, akkor hagyni kell, hogy az élet tegye a dolgát. Hagyni kell, hogy bár lassan, de minden a helyére kerüljön.
Két éve az esküvőjén nélkülem ült a Badacsonyi hegyen. Egy éve ott ültem az asztalnál vele a Badacsonyi hegyen. Fájt. A teraszra mentem kiszellőztetni a fejemet és megfejteni, hogyan is csináljam jól. Nem akartam, hogy lássa mennyire fáj. Mert annyira fájt, amennyire jó volt ott ülni vele. Akkor egy barátja jött ki hozzám. Azt mondta sejti mit érzek, de próbáljak meg a jelenben élni. Mind a ketten meg akarjátok oldani, akkor oldjátok meg és lépj tovább. Visszamentem és minden pillanatot megörökítettem. A képeken mindenki vidám és csak utólag fogtam fel, hogy egy képen sem vagyok rajta. Nyoma sincs annak, hogy ott jártam. Talán nem véletlen. Idén majd pótolom! Mert a történet ott jár, hogy a húgom is jön. Két év kellett, hogy együtt üljünk a Badacsonyi hegyen. Azonban semmi sem számít, mert bár lassan, de együtt eljutottunk ide. Azért mert mindannyian akarjuk!

2017_0511153950_dsc01391.jpg

A képek a cikk írójának tulajdonát képezik.

loading...


Szólj hozzá Te is!