A fenti cím két okból is félrevezető. Egyfelől el kell keserítsem azokat, akik azt gondolják, hogy a következőkben általában Demjén Ferencről, esetleg a körülötte megszokott bulvár-közhelyek (alkohol, betegség stb.) valamelyikéről lesz szó, mivel kifejezetten a mögötte álló zenekarral, annak is egy zenészével foglalkozom. Másfelől kényszer részemről a 70 éves Demjén Ferencet a címbe foglalni, hiszen alább nem térek ki még szőrmentén sem a tavaly decemberi Demjén-70 koncertekre, s az életmű átfogó, eme jubileum alkalmából esedékes áttekintése sem célom. A címnek tehát egyetlen – bár két részből álló − oka, az hogy az aktualitás (az énekes 70. jubileuma) révén ragadom meg az alkalmat, hogy felhívjam valamire (valakire) a figyelmet, illetve annak reménye, hogy Rózsi neve láttán talán eszébe jut bárkinek is elolvasni.
Írásom valódi főszereplője Menyhárt János, Rózsi zenekarának szólógitárosa. Már ezen a pontos sem titkolom: nem véletlen, hogy Menyhárt nevét meglehetősen vérszegény hívó szónak gondoltam e cikk elejére. Ennek oka – s ezzel le is lőttem minden poént −, hogy elmondhatjuk, a rock „halálát” követő két évtized, a ’90-es és 2000-es évek legnagyobb magyar dalszerzőjéről s egyik legképzettebb gitárosáról beszélünk, kinek nevét említve nagyon kevés embernek aktiválódik valamilyen gondolat a fejében. Ha mégis, akkor Menyhártról főként Demjén Rózsi, az egykori V’moto rock (esetleg Katánghy Menyhért viszontagságos élete) ugrik be, de semmiképp sem a szerző vagy a hangszeres művész szerepében, csak mint egy háttérfigura. Ugyanis ebben az országban, úgy néz ki, kevesen tudnak (akarnak) a reflektorfények mögötti munkára is figyelmet fordítani. Álljék ez az írás itt kivételként.
Menyhárt János (Menyus) pályáját a ’70-es évek elején kisebb, ma már teljesen elfeledett együttesekben (Talizmán, Ferm, Helló) kezdte, s az évtized közepén, varázslatos módon Balázs Fecóval is játszott együtt a még gyerekcipőben járó Korálban, másokat kísérve és slágeres dalokban utazva. Negyven év távlatában érdekes belegondolni, hogy míg Fecó a Korál 1978-as debütálása és sikere után nagyjából azt az utat járta be, amit Demjén Ferenc – idővel szólista dalszerző lett, jelentős egyéni nimbuszt szerzett magának, így korábbi dalai is egybeforrtak nevével, s felértékelődtek ennek kapcsán – Menyus a szerény session-zenész maradt. Pedig ha végigtekintünk azon a fejlődési úton, amit 1978-tól, a Demjén Rózsival (basszusgitár), Lerch István billentyűssel és Herpai Sándor dobossal felálló V’ Moto-Rock alakulásától Menyus zenei teljesítményén végbement, el kell gondolkoznunk a rajongói (és szakmai!) értékítélet igazságosságáról.
Az újonnan alakult, késői „supergroup”-nak tartott V’ Moto-Rockban eleinte – mit beszélek, egészen a feloszlásig − egyértelműen a Bergendy zenekarban híressé vált Demjén, illetve kisebb mértékben a V’ 73-ban remek hangszeresként bemutatkozott Lerch Pisti számított „sztárnak”. Herpai és Menyus pedig csak a „mesteremberek” voltak, bár a legjobbak közül valók. Ez eleinte, az első, rosszul sikerült V’Moto-Rock albumon, így is volt, Lerch és Demjén felváltva jegyezték a dalokat, Rózsi természetesen valamennyi dal szövegét is írta, s ezt a jó szokását a mai napig meg is őrizte. A majdnem teljesen visszhangtalanul maradt első LP után a zenekar két évig jószerivel nem is vett részt a hazai pop-életben − sokat jártak külföldön, illetve egy új és jobb album elkészítésén dolgoztak, melynek meg is lett az eredménye. Az 1980-as V’ Moto-Rock II. mutatta meg első ízben az együttes legsajátosabb stílusát, több Lerch-slágerrel (Gépnek születtem, El kell, hogy engedj, Gyere és szeress) és annál is több, ma már ismeretlen, de maradandó alkotással, melyek között Menyhárt is szerepel szerzőként (Blues). Az album legnagyobb eseménye mégsem ez: utolsó darabként itt jelent meg a Várj, míg felkel majd a nap, mely valóban a magyar pop egyig legnagyobb teljesítménye, bár utólag nézve, talán túl nagy volt a körülötte kialakult kultusz. Ez a dal szerzőjét, Lerch Istvánt felemelte és a csillagokba repítette: ezzel a dallal emelkedett immár Demjén Ferenc mellé, a banda feloszlása után ez jelentett visszatekintve is viszonyítási pontot Lerch számára a szólókarrier kezdeteként. Írhatott bár szerzője előtte és utána bármit (további V’ Moto-Rock-számokat, filmzenét, négy szóló albumot) – ez a dal utólag és a későbbiekre tekintettel is kanonizálta, mind a gyengén látó szakma, mind a rajongók párás szemei előtt.
Nem von le semmit Lerch István tagadhatatlan tehetségéből, amit mondani fogok: míg Lerch gyakorlatilag a ’90-es években írt szólólemezei után már nem aktív zenész (csupán évtizedenként „jubilál”, mint oly sokan mások), addig Menyhárt János – immár csak Demjén oldalán – a V’ Moto-Rock óta is aktív muzsikus és kiapadhatatlan dalszerző. Már a Gyertyák című harmadik nagylemezen (1982) is teljes jogú szerzőként szerepel (Boszorkányéj, Ne hagyd meghalni a rock and rollt), amit a legutolsó három albumon olyan dalok követnek, mint a Fekszem az ágyon, a Miért adnánk fel és a Miért? De mindez csak reményteli iniciáléja egy hosszú, de annál csendesebb dalszerzői karriernek. Menyus 1988 után, az együttes felbomlásától számítva összesen tizenhat stúdióalbumot készített Demjén Rózsival, melynek legtöbb számát mind ő szerezte, s mellékesen legalább ennyi lemezen dolgozott együtt másokkal, többek között Szűcs Juditnak, Cserháti Zsuzsának is írva dalokat.
Tudjuk a Kossuth-díjas Ákosok és Lovasi Andrások országában a mennyiség nem lehet egyedül érv, jónak is kell lenni. Meglepő módon sok egykor termények sztár ellenpéldájaként Menyhárt szerzeményei egészen napjainkig kiállták az idő próbáját abban az értelemben, hogy húsz éven keresztül minden albumon tudott legalább egy slágert kicsikarni magából, hogy a koncertműsoron kívül rekedt fantasztikus szerzemények sokaságáról ne is beszéljünk. Na de – hogy egy másik valóban tehetséges magyar szerzőt említsek – ezek a slágerek nem erodálódtak, s váltak oly mértékben a mennyiségi gyártás hatására önismétlővé, mint a megboldogult Bódi László Cipő dalai, melyeket mind szeretünk, de jogosan merül fel bennünk a felfedezés a tízedik Republic-szám hallatán: „ez ugyanolyan, mint az előző volt!”
Azonban a Szabadság vándorai, a Szerelemvonat, a Hogyan tudnék élni nélküled, a Ki marad majd a barátom és számtalan (200 fölötti!) értékes dal szerzőjének ténykedése, ne feledjük el, nem csak a dalírásban merül ki. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Menyhárt János – amellett, hogy utólag még dalírásra is adta a fejét – a ’80-as évek egyik legkifinomultabb szólógitárosa is volt, kinek stílusa senkihez sem hasonlítható a hazai mezőnyben. Elenyésző számú hasonló pályatársa mellett (példaként álljon itt a szintén „ismeretlen” Fischer László) ő az egyik olyan zenész, aki mindig minden körülmények között tudta (és tudja a mai napig is) hangról-hangra reprodukálni az eredeti felvételeken rögzített szólóit. Emellett Menyus játékának hangvételében – Magyarországon egyedüliként – képes megidézni a világhírű Queen gitárosának, Brian Maynek a stílusát. (Gondoljunk a Moziklip c. számra.)
Hogy viszonyul mindehhez a már sokat idézett nagybetűs „szakma”? Sehogy: Menyhárt János a V’ Moto-Rock felbomlása óta megszűnt gitáros lenni; az egyébként szükségszerűen önkényes és elfogult, újságokban vagy interneten olvasható „legjobb szólógitáros listák” sehol sem jegyzik a nevét. Menyus hiába tartja a formáját úgy, miképp nagyon kevesen ebben a műfajban, a magyar rock hívei legendásan elhalálozott, ki nem bontakozott tehetségekben (Radics Béla, Bartha Tamás, Bencsik Samu) látják az ideált, s a gitárost mint állatfajt egyébként sem tartják nagy húzóerőnek. A nyugati világhoz képest nagyon is kezdetleges nálunk a szólógitárosok (instrumentális és/vagy énekes) önálló szerzői és előadói presztízsének elismerése. Egyetlen ilyen kirívó egyéniség jut eszembe – ő sem feltétlenül pozitív előjellel –: Tátrai Tibor. Talán ő az egyetlen, aki mint szuverén hangszeres (kifejezetten nem énekes) művész és mint „név” elismertségre tett szert, de kérdem én, milyen áron? Tátrai a magyar rock hobója, aki – jóllehet, zenei tehetségnek nincs híján– minden zenekart végigjárt és mindenhol csak néhány blues-os szólót tudott hozzátenni az eleve adott dalokhoz, s aki szerzőként mindig csak marginális szerepet vállalt, bárhol fordult is meg, s még a nevével fémjelzett zenekarban (Tátrai Band) is ugyanezt a tisztet vállalja. Ő „Magyarország talán legjobb gitárosa”? – mint írja egy 1986-os rock-könyv. Nem a mi tisztünk eldönteni, de úgy vélem egy Magyar Köztársasági Érdemrend kiskereszt, egy Liszt-díj valamint egy Érdemes művész díj tükrözi a magyarok viszonyulását hozzá. (Itt jegyezném meg zárójelben, hogy más fiatalabb gitárosok, mint Szekeres Tamás és Alapi Steve sokkalta nagyobb hangszeres felkészültséggel és modern eszköztárral is csak hosszú évek session-munkája után tudtak szólókarrierbe kezdeni, jóllehet Tátraihoz képest alig ismerjük őket.)
Ehhez képest lássuk, Menyhárt János – akinek szerzeményei észrevétlenül jelentettek biztos pontot az elmúlt két évtized ingoványos pop-mocsarában – mit kapott munkája elismeréséül. Nos, élete legjelentéktelenebb pillanatáért, a V’ Moto-Rock utáni MHV (Menyhárt-Homonyik-Vikidál) zenekar egyetlen, egyébiránt Menyus szerzeményei között teljesen hétköznapinak tekinthető Álmodj, királylány c. slágeréért a Magyar Rádió eMeRTon-díjjal tüntette ki. Utóbbi elismerés, mely nem mellesleg a magyar popszakma legigénytelenebb, minden még ki nem teljesedett és már rég lehanyatlott haknimuzsikusnak odaadható díja volt 2016 márciusáig Menyhárt János egyetlen hivatalos kitüntetése. Ugyanis tavaly március 15-én megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Ne tévesszen meg senkit mindez: anélkül, hogy politikai konteókat akarnék sejtetni, ez a gesztus nem egy kanonizáció reményteli kezdete, hanem egy régen elfelejtett nagy művésznek kínosan későn odavetett hozsanna.
Menyhárt János – a dalszerző, a gitáros és nem utolsó sorban az ember – a sokszorosára rászolgált ennek az elismerésnek, igazság szerint vissza is adhatná, mint Szaniszló Ferenc, ha nem lenne egyébként egy krisztusi lélek. Az nyugtassa a hozzám hasonló szőrszálhasogató, túlzott igazságérzettel megáldott (vagy -átkozott) zenebarátokat, hogy ez az állapot Menyhártot egyáltalán nem zavarja. Ő, miközben mindenét odaadta a közönségnek, minden erejével szolgálta azt, soha nem követelt érte patinás érmeket (mint egy-két Delhusa Gjon), hanem megelégedett munkásságával. Egyetlen álma teljesült azzal, hogy Demjén oldalán színpadra állhatott, és ma is újra és újra ugyanolyan boldog, hogy részese lehet annak a játéknak, amely kettőnk: a közönség és közte a zene révén létrejön. Nincs szüksége holmi pecsétes papírokra, hogy az „üzenet” elérjen hozzánk, s neki ez így jó. Utólag belegondolva azt is mondhatnám, mindezek miatt nem is volt értelme ilyen hosszan érvelni a hallgatag elismerés ügyében, de – egy Demjén-parafrázissal zárva soraimat – „ezzel még tartoztam.”
További cikkek
