2020-10-26 14:29:55, Boldog névnapot Dömötör !
Kereés az oldalon

Hegek

Deák Dóra - 2017-10-02 10:00:00
Pszicho
hegek őszintén önsebzés pótcselekvés falcolás

Hegek. Emlékeztetők. Amiket nem tudsz lemosni, talán eltakarni sem. Amik végigkísérik életed. El kell fogadnod, hogy Te is és mások is mindig látni fogják őket.

Hegek, amik egy véletlen baleset miatt kerültek a bőrödre, hegek, amelyek talán nem ok nélkül maradtak.

Hegek, amikre ha ránézel, eszedbe jut egy vicces történet.

Hegek, amelyek láttán egy nehéz időszak játszódik vissza a fejedben. Hegek, amik nem zavarnak, hegek amiket gyűlölsz.

2017_0921182852_pexels-photo-167964.jpeg 

Rengeteg féleképpen hagyhat nyomot az ember bőrén, ami történt vele. Mert a testünk nem reklamál, zokszó nélkül, egyszerűen begyógyítja a sebeket. Még csak hozzá sem kell nyúlnunk, magától elintézi. De mivel nem tökéletes, így teljesen eltüntetni nem képes a sérülést, mindig hagy egy emlékeztetőt.

Miért nem beszélünk azokról a dolgokról, amik "nem szokványosak"? Én úgy gondolom, elég őszinte vagyok, ennek ellenére van néhány dolog, amiről rajtam kívül senki nem tud. Nem mondtam el ezeket a családomnak, a barátaimnak, sőt néha hazudnom kellett, hogy bebizonyítsam, hogy "minden rendben". Mert amíg elhiszik a szeretteid, hogy minden rendben, addig ugye nincs is semmi gond...

Az elmúlt néhány hétben elkezdtem feszegetni a komfortzónám határait. Eléggé "ha már csináljuk, hát csináljuk rendesen" típusú lány vagyok, ezért egy olyan témáról fogok írni, amit eddig nagyon kevés emberrel osztottam meg; a családom és a legtöbb barátom sem tud erről. Egészen konkrétan 2 ember szerzett tudomást a dologról, épp ezért érzem úgy, hogy egy jó nagyot kell lépnem és megosztanom ezt Veletek, olvasókkal. Ez a cikk nagyjából 3 hónapja készül. Talán azért halogattam eddig, mert nem voltam teljesen elégedett a tartalmával, de sokkal inkább azért, mert féltem az Olvasók reakciójától, véleményétől. Nem azokról beszélek, akik csak a cikkeim alapján "ismernek", hanem azokról, akik a tudnak arcot társítani a cikkekhez; család, barátok, ismerősök. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy empátiát, vagy sajnálatot várok reakcióként, még most szólok, hogy szó sincs ilyesmiről, az egyetlen célom, hogy ha valaki hozzám hasonló helyzetben van, rájöjjön; nincs egyedül és van kiút a gödörből.

Mindenki máshogy vezeti le a stresszt, máshogy reagál az olyan helyzetekre, amit nem tud kezelni; van aki, rágyújt, megiszik pár sört, mások sporttal vagy egyéb hobbival vezetik le a feszültséget. A cél minden esetben ugyanaz; valamiféle jó érzéssel felváltani a stresszt. Még ha csak ideiglenesen is, de elfeledkezni a problémákról. Van, aki könnyekben tör ki egyik pillanatról a másikra, még ha úgy is tűnik, semmi oka rá és van aki évek óta nem ejtett könnyeket. Egy biztos; más módon vezeti le a feszültséget. Én az utóbbi kategóriához tartozom, megtaláltam a magam módját erre a célra; ami nem más, mint az önsebzés. Nem kell semmi extrémre gondolni, nem vágtam fel a csuklóimat, hogy elvérezzek, még csak varrni sem kellett egyik sebemet se. Az évek során sok vágásnak, égésnek helye is alig maradt, de persze van néhány, ami már nem fog eltűnni.

A legtöbben úgy gondolják, az önsebzés egyenlő a feltűnési viszketegséggel, hiszen aki saját magának okoz fájdalmat, az nyilván azért csinálja, mert fel akarja hívni magára a figyelmet. Néhányaknál ez talán valóban így van, a legtöbb esetben azonban szó sincs erről. Miért rejtegetnénk minden lehetséges módon a hegeket, ha a figyelemfelkeltés a célunk? Ha tényleg ezért csinálja mindenki, akkor miért nem vesz fel sok ember rövidnadrágot, papucsot nyáron, csak hogy ne látszódjon a legfrissebb, még éppen gyógyuló seb? Biztos, mert feltűnési viszketegségük van, vagy csak simán szeretnek izzadni... igen, ez az egyetlen lehetséges magyarázat. A másik sztereotípia szerint, aki önsebző az egyenlő azzal, hogy szuicid hajlamú. Pedig a kettő abszolút nem függ össze. Évekig volt jelen az életemben ez a pótcselekvés, mégsem volt soha semmilyen szuicid gondolatom, mert a falcolás nem erről szól.

2017_0921182852_pexels-photo-356147.jpeg

Ez olyan dolog, amit nem fog megérteni az, aki sosem csúszott bele ebbe a függőségbe, mert bármilyen furcsán is hangzik, ez pontosan olyan függőség, mint bármely másik. A tudományos magyarázat erre egészen egyszerű; a szervezet úgy reagál a fájdalomérzetre, hogy endorfin hormont termel, ami - bármilyen ironikus is - fájdalomcsillapító hatással bír, és jó érzéssel tölti el az embert. Éppen ezért legközelebb, mikor hasonló helyzetbe kerül, eszébe jut, hogy "a múltkor is jobban éreztem magam tőle, akkor miért ne?". Ez sunyi módon megszokássá, majd - mielőtt még észrevennéd - függőséggé alakul. Az alkohol eltompítja a gondot, a nikotin megnyugtat, a sport során felszabaduló endorfin pedig ugyan az, mint ami önsebzéskor termelődik a szervezetben.

Nagyjából, mint a csoki: hiába tudod, hogy semmi jót nem tesz a szervezetednek, mégis megeszed, mert jól érzed magad tőle. Na, jó, kicsit extrémebb a szitu, mint a csoki, de hasonlatnak megteszi. Mint minden függőségből, ebből sem egyszerű kimászni; a néhány perc fájdalom-mámor furcsa módon jól tud esni. Mert olyasvalamit érez az ember, amit ért, amit tud kontrollálni. Azt mondják, a fizikai fájdalmat sokkal egyszerűbb kezelni és elviselni, mint a lelki eredetűt. E feltevés alapján máris értelmet nyer, hogyan és miért is működik az önsebzés. Mégsem lehetetlen abbahagyni! A trükk csupán annyi, hogy valami egészségesebb pótcselekvéssel váltsuk fel. Nem fog egyik napról a másikra menni és talán sokszor "visszaesik" az ember, de van kiút belőle.

A bőrünk, egy saját magunk által alakítható, személyre szabható kifejezőeszköz. Gondoljunk csak a tetoválásokra; miért csináltatjuk őket? Hogy valamit kifejezzünk velük, érzelmeket kötünk hozzájuk, megszenvedünk a varrás közben, mégis jó érzéssel lépünk ki a szalonból, azzal a tudattal, hogy egyéniségünk egy apró darabja a felszínre került és a bőrünkön marad életünk végéig. Bármennyire utáljuk a hegeket, hozzánk tartoznak; a múltunkról mesélnek, szavak nélkül. El kell fogadnunk őket, mert nem lehet a végtelenségig rejtegetni ezeket az emlékeztetőket. Persze, talán kapunk megvető, furcsa, értetlen, sajnálkozó, sőt még dühös tekinteteket is, amikor mások észreveszik őket, de mivel fogalmuk sincsen, miért és hogyan szereztük azokat, így nem is számít a véleményük.

Mert egyetlen egy dolog fontos: Azok a sebek már begyógyultak. Az utánuk maradt hegek pedig csupán halvány emlékeztetők.

loading...


Szólj hozzá Te is!