2022-08-19 22:14:22, Boldog névnapot Huba !
Kereés az oldalon

Figyelő kezek

Szabó Gréta - 2017-05-07 10:00:00
Pszicho
anyaság anyák napja szeretet anyák napi gondolatok édesanyák

Nézem őt az ajtóból, amint szorgos tündérként a konyhában varázsolni készül. Ő még nem vesz észre, de én figyelem. Mióta a szemem kinyílt, mint rendíthetetlen óriásra, úgy tekintek rá, hisz én oly kicsi vagyok. Apró lépésekkel, botladozva járok, míg ő nagy léptekkel, könnyedén sétál mellettem. Az én kis lábaim sokkal közelebb vannak a földhöz. Ő olyan magas, hogy a kezével akár az eget is képes lenne megérinteni. Úgy érzem, hogy bármikor tudna repülni is, fel-fel a messzi égboltra, szabadon, mint a gyönyörű énekesmadarak. Ő valamiért mégsem teszi, helyette mindig fogja a kezem és lépked velem tovább a poros és földes úton. Talán érzi, hogy szükségem van rá, hogy a jelenléte nyugalommal tölt el, talán tudja, hogy én még nem tudok szárnyalni. Majd egyszer csak észrevesz.

- Gyere kincsem, ülj le ide szépen. – szól hozzám kedvesen.

Én meg boldogan ugrok a szavára és immár ülve tovább figyelem őt. Nézem a kezét. A bőre olyan sima és szép. Mikor az utcán sétálunk olyan jó érzés szorosan fogni és érezni azt a védelmező, gyengéd és melegséget nyújtó erős kezet. Most ugyanezzel a kézzel oly könnyedén fogja a konyhaeszközöket, mintha pihetollból lennének. Pedig tudom, hogy nehezek, egyszer le is ejtettem egyet. Fény csillan a kezében és én észreveszek egy veszélyes fegyvert, kicsit megriadok, ez biztos egy kard lehet, mint a mesékben. Nézem, hogy milyen ügyesen forgatja és használja, vajon hol tanulhatta.

- Mama, az egy kard a kezedben? – kérdezem félve. Ekkor odafordul hozzám és megmutatja az éles pengét.
- Nem, ez nem kard édesem. Nézd, ez egy kés. Még a te kezedbe nem való, de majd ha nagyobb leszel te is fogod tudni használni, jobban is, mint én. – magyarázza mosolyogva.
- Én is leszek majd kardforgató, mint te?
- Igen, de még milyen! – válaszolja nevetve

Váratlanul újabb fény villan, de ez nem ezüstös. Annál sokkal erőteljesebb, mintha a nap sugarai hirtelen beszökkentek volna a konyhába és bearanyozták volna azt. Észre veszek a Mama negyedik ujján egy ragyogó kis karikát, biztos ebből jött a villanás. Úgy simul az ujjára mintha mindig is rajta lett volna, és sose lehetne levenni.
- Micsoda az az ujjadon Mama? – kérdezem.
- Ez kincsem? Ez egy gyűrű! Sok-sok évvel ezelőtt húzták rá az ujjamra és mára már eggyé vált velem.
- Eggyé vált? Akkor nem is lehet levenni róla? Nem fáj? – ijedek meg.
- Le lehetne venni, de ha valaki kényszerítene arra, hogy levegyem, az jobban fájna, mert ha rajtam van, akkor mindig emlékeztet arra, aki felhúzta az ujjamra. – válaszolja csendesen.
Nem nagyon értem a válaszát, de látom, hogy elgondolkodott. A szeme is kicsit jobban fénylik. Ránéz a polcon egy fényképre és a szeméből legördül egy vízcsepp. Meglepődök, hisz velem is történt már ilyen, de csak akkor, ha elestem vagy megbántottak. Sosem értettem, hogy ez, hogyan lehetséges. A szemünkben talán van egy kis tó, netán egy tenger, melyből folyók erednek és ágaznak el?

- Mama, fájdalmat okoztam neked, mert vízcseppek csepegnek a szemed kis tengeréből?! Rám néz, az ajka mosolyra húzódik.
- Ezt könnynek hívják kincsem. – feleli kedvesen.
- Könnynek? Pedig teljesen olyan, mint a víz! Felkacagott.
- Tudod kicsim, mikor elesel és lehorzsolod a térded, akkor a bőrödön piros kis gyöngyöződés jelenik meg, ezt hívják vérnek, de nekünk nem csak testünk van, hanem lelkünk is.
- Lelkünk? De én azt még sosem láttam!
- Igazad van, mert a szemnek láthatatlan, de érezni lehet, ahogy körül vesz kettőnket. A lényeg, hogy a lelkünket is meg tudják sebezni, sokszor jobban, mint a testünket.
- A lélek is be tudja ütni magát? – kérdezem.
- Igen! – válaszolja kacagva. A lélek is. Mikor a testünk vérzik, az azért van, hogy a vér sebet formáljon, és a sérülés okozta heg szép lassan begyógyulhasson. Néha a léleknek is kell véreznie, hogy ő is elindulhasson a gyógyulás útján. A könnyet nevezik a lélek vérének, s egyben a szemünk fénylő vizének. De nehogy azt, hidd, hogy csak akkor jelenik meg, ha szomorú vagy. Az én könnyeim most a boldogságtól szöktek ki a medrükből!

Ezután megfordul, hosszú aranyszőke haja a vállára libben és dolgozik tovább. Én pedig végig figyelem.
Ebéd után már csak arra emlékszek, hogy nagyon álmos lettem. A következő pillanatban Mama védelmező kezében vagyok, óvatosan és mégis szorosan tart. Mint törékeny drágakövet visz be a szobámba, a kis ágyamba, hogy mély és békés álomba szenderüljek. A legjobban mégis az tölt el nyugalommal, hogy tudom, míg én alszok ő végig itt lesz mellettem, és mint igazi jó tündér végig figyelni és vigyázni fog rám és az álmaimra. A kezébe veszi a kicsi kezem, megpuszilja és én azzal a gondolattal alszok el, hogy sose eresztem el.


2017_0507100444_greta.jpg


Ma is figyelem. Jobban, mint valaha, immár felnőtt fejjel. Ülök a konyhában. Nem hív be, tudja, hogy már magamtól is leülök. Így legalább továbbra is felnézhetek rá, mint egy hatalmas óriásra.
Már ő az, aki apró léptekkel halad mellettem az utcán. Most én vagyok az, aki képes lenne megérinteni az eget, de tudom, hogy ő már nem tudna velem repülni, mert nekem adta a szárnyait.
Hiába lettem én az óriás továbbra is hatalmas nyugalommal tölt el a jelenléte. Még mindig nagyon erősnek látom, de tudom, hogy már nem az. Ám a lelke erejére még most sincsenek szavak. A varázslat még most is itt kering körbe-körbe, és betölti a konyhát. Szorgos tündérként ugyanúgy tevékenykedik, de én tudom, hogy már nem olyan fürge. Ülök és figyelem a kezét, ahogy dolgozik. Látom már milyen kicsi, tele kis halovány barna folttal, felfele futó apró ráncokkal. Mégis oly erősen fogja a lábasokat, fazekakat, mintha pihetollból lennének, és úgy forgatja a késkardokat, mint a viadalokat nyert lovag, ki sosem fárad el.

De látom, ahogy a teste egy-egy pillanatra megremeg és tüdejét halk sóhaj hagyja el. Hátát kicsit kiegyenesíti és arcán apró fájdalom jelenik meg. Ekkor felállok, én vagyok az óriás. Odamegyek hozzá és én kérem, hogy üljön le. Nekem kell már a kardot forgatni és én tartom az ólomsúlyú fazekat. Úgy ahogy ő tanította. Ő csendben leül, és tudom, engem figyel.
Miközben munkálkodok, szembe találom magam azzal a régi fényképpel. Elmosolyodok, és hátra nézek egyenesen bele az égszínkék szemébe. Látom legördülni ugyanazt a régi vízcseppet. Ma már felismerem az öröm és büszkeség könnyeit és érzem, hogy az én szemem tengere is mindjárt kiszökni készül. A szememnek a lélek még mindig láthatatlan maradt, ám mikor egymásra nézünk, erősebben lehet érezni a jelenlétét, mint valaha.

Visszafordultam dolgozni, ő pedig tovább figyelt. Csak remélhetem, hogy olyan ebédet varázsoltam, amilyet ő tudott egykoron.
 - Nagyon ügyes vagy kincsem! - dicsért meg kedvesen az utolsó falat befejeztével.
Látom rajta, hogy fáradt, elálmosodott. Odamegyek hozzá és megfogom apró kezét, felsegítem és bekísérem a szobába, hogy lepihenhessen.
- Nem muszáj itt maradnod velem! - mondja nekem.
- Ugyan, engedd meg, hogy figyelhesselek. – kérlelem.
Nem telt sok időbe és a fáradt kis test mély álomba szenderült. A mellkasa egyenletes mozgással emelkedett fel és süllyedt le. A szuszogó hang jelezte, hogy a levegő, mint könnyed tavaszi szellő áramlik ki és be a testéből és ad neki éltető erőt. Csak figyelem és vigyázom álmát, ahogy egykoron ő vigyázta az enyémet. A haja már nem hosszú és nem is aranylik. Rövid, hamvas szürke, ősz tincsek takarják el az arcát. Felállok és odatérdelek mellé, hogy kikotorjam a kósza tincseket az arcából. Nézem azt a békés, idős arcot és a kezembe fogom azt az immár apró és törékeny kezet, mely egy életen át azon dolgozott, hogy az én kezemet erősítse meg. Óvatos csókot lehelek a kezére, melyet annyit figyeltem.
Tudom, hogy majd eljön ez a nap, mikor én is ugyanilyen leszek. Egyetlen reményem csakis az lehet, hogy ezen a napon ugyanígy figyel majd engem, az én kisgyermekem.

Manapság már csak rohanunk előre. Kergetve olyan dolgokat, melyek talán sosem lesznek a sajátjaink és olyan célokat, melyeket talán sosem érünk el. Közben elfeledkezünk, és nem figyelünk rájuk.
Rájuk, akik születésünk pillanatától kezdve mindig velünk voltak, akik minden pillanatban csak ránk figyeltek. Akik álmokról mondtak le azért, hogy a miénk beteljesedhessen.
Vigyázzunk, mert nem csak mi rohanunk, hanem az idő is, és mikor végre lassítanánk, megeshet, hogy már nem lesznek ott Ők, akikkel együtt sétálnánk.
Legalább a mai napon ne rohanjunk. Lassítsunk egy kicsit, hogy velük lehessünk. Figyeljük azokat a szorgos kezeket és szorítsuk meg jó erősen, hogy érezzék, sosem feledjük el mindazt, amit értünk tettek.

loading...


Szólj hozzá Te is!