2021-09-20 07:20:47, Boldog névnapot Friderika !
Kereés az oldalon

Az értékek válságáról, és az értékmentők feladatáról

Pásztor Dániel - 2020-11-15 10:00:00
Művészet
írás alkotás művészet ellenállás szellemiség ars poetica műveltség értékmegőrzés érték

Nyílt levél Lajos Lászlónak.

 

Kedves Laca!

 

Sokszor úgy határoztuk meg barátainkat és magunkat, mint olyan utolsó mentsvárak, akik szellemi ellenállást képviselnek a világunkat eluraló értékválság, és az értékeket bomlasztani akaró, mindent relativizáló intellektuális kiüresedés ellenpontjaként. Egy olyan romboló erő ez, amely igyekszik a technikai forradalom által elkényelmesedett embert a széles világlátásától megfosztani, a szépre való érzékenységét eltompítani, és a művészetektől minden eszközzel elidegeníteni. Ez az intellektuálisan sivárodó világ nevetségesnek, elavultnak és haszontalannak ábrázolja a minden iránt érdeklődő, reneszánsz, alkotó embertípust. 

A végső célja ennek a romboló erőnek, hogy megteremtsen egy szellemileg vegetatívan élő, tudattalan fogyasztót, aki vásárol, fogyaszt, nem kérdez, nem kételkedik, nem gondolkodik. 

Az alkotómunkával önmagunk földi küldetésének beteljesítésén kívül ez az, ami bennünket meghatároz, ez ellen alkotunk. Írunk, festünk, katákat járunk, olvasunk, művelődünk, filozofálunk, igyekszünk magunkat és a környezetünket inspirálni, az igény magvait elültetni, hogy aztán erős fává növekedjenek, amely tavasszal nyíló virágokkal, nyáron pedig piros gyümölcsökkel örvendeztet minket, hogy aztán a szellem gyümölcsének ízét akár évszázadokig megtartó nemes nedűként élvezhessük tovább akkor is, mikor a fa már csak emlék marad.

Sokan mondhatják erre, hogy Ady Endre nagyképű, és az önhitt beképzelt vátesz szelleme lehel vissza borszagúan ezekből a sorokból, és régmúlt időkből parázsló pompás pipa füstje tölti meg a könyvtárszobát, megsárgítva minden papírlapot, amelyeket csak kopott keményborító rejthet.

Többen úgy vélik majd, hogy ez az egész írás pedig nem több, mint egy nárcisztikus, elefántcsonttoronyba zárkózott futóbolond és szektájának önmeggyőzése a jelentéktelen földi létünk értékes mivoltáról. De ezzel nem szabad törődni, csak alkotni és tenni, és ha kell, mások által fölöslegesnek vélve elmélkedni és filozofálni.

Ez az egyetlen mód arra, hogy megőrizzük az elmúlt évszázadok és évezredek által megtermelt és kipróbált értékeket. Mert ez a világ pontosan ezt akarja megsemmisíteni, méghozzá sokszor a mi eszközeinkkel, a művészet álcájában. Emellett a populáris kultúra és a technika eszközeivel az értéktelent igyekszik előtérben tartani, az általunk fontosnak tartott értékeket pedig egy antikvárium elfeledett vitrinjébe zárni, vagy pedig – horribile dictu - egyenesen a könyvzúzdába.

A rossz hír az, hogy ez a posztmodern világ jelenleg nyerésre áll. Egy fél század sem kellett hozzá, hogy az ember leszokjon a maradékként megmaradt értékben való örömet lelésről. 

Nagyon sokszor kérdezted tőlem, hogy miért csináljuk, miért kell csinálnunk? Miért kell „disznók elé gyöngyöt szórni” és „szamarak előtt citerázni”? 

Először is, mert a szellemi sivárság mindenre kihat, és mindent elural. Módszeresen elbutít, következetesen igénytelenné tesz. Nemcsak a művészet értékelésében és megőrzésében, hanem a környezetünkben, az emberi kapcsolatainkban, és előbb-utóbb a történelmet is borzalmas ismétlésre fogja kényszeríteni, aminek nem egy méltatlanul kiadott rossz vers lesz a következménye. Hanem értékpusztítás nemcsak szellemileg, de fizikailag is. Talán utóbb, mint előbb, de ez akár véráldozattal is járhat. Amikor majd történelmet nem ismerő, dilettáns politikusok döntenek a fejünk felett. Amikor a szerelem érzését, és a szerelmi költészetet nem olvasó, kifejletlen érzelmi intelligencia kapcsolatokat rombol szét és teszi megélhetetlenné. Amikor a szobrászat és az iparművészet remekműveit nem becsülő lakberendező otthontalan, és esztétikában szegény lakóhelyet, „ólat” ad nekünk kulccsal. Ha pedig az ember érzéketlen lesz a szépre, a katarzisra, az empátiára, akkor érzéketlen lesz a nélkülözőkre is, ha nem lesz, ami megjelenítse azok számára is, akik nem látják ezt a hétköznapokban. És még lehetne sorolni, hogy fogja ez végül a gondolkodó ember pusztulását okozni.

Másodszor, mi egyszerűen nem tudunk már másképpen élni, ha asszimilálódnánk a szellemi nyomorba, akkor önmagunkat is elveszítenénk, az alkotás, az értékmentés a létünk része. Ha az értékek nem lennének, akkor mi sem léteznénk. Nem létezne az alkotó énünk, a karatézó énünk, az elme ragyogása nem dobogna a szívünkben. Ha feladjuk az alkotást, az értékek megmutatását a környezetünknek és a világnak, akkor magunkat adnánk fel. Sok bölcselkedő közhely él azzal a frázissal, hogy mindig van választás. Nem, itt nincs. Ha a létezésünk percepcióját meg akarjuk tartani ebben a formában, akkor nincsen választás. Abból a nézőpontból sincsen választásunk, hogy ha az utolsó mentsvárak is eltűnnek, az a kevés, aki nem tagadja meg az európai szellemi értékeink megőrzését, akkor előbb- utóbb minden eltűnik. Nem lesz mit hagyni az utánunk jövőknek. 

Harmadszor, az alkotóművészettel való értékdemonstrálás és értékmegőrzés különösen fontos, mert a szellemi bomlasztás a művészet álcáját is magára ölti, illetőleg az üresség betör a művészeti ágakba. Az irodalomba, a zenébe, a szobrászatba, a filmművészetbe… Jól tudjuk, hogy mindent elural, és futószalagon termelődik a selejt, amit ma művészetnek neveznek. Ezért mi az alkotásainkkal azokat a régi művészeti értékeket, és - talán szerénytelenül hangzik – művészeket jelenítjük meg, amik és akik már múlófélben vannak, vagy el is múltak.

Másképpen nem tudunk, és nem is akarunk élni. Ezért csináljuk.

Ezért az értékmentés nekünk ars poetica.

Egész életen át gyakoroljuk a karatét is, így az alkotást sem lehet másképpen. 

Csináljuk tovább, amíg a földi létünk tart. 

Ars Poetica.

                                                                                                                                                                                                                                                    Dani

 

loading...


Szólj hozzá Te is!