És a tánc valóban folytatódik: 1971-ben a magyar könnyűzenében is hivatalosan megkezdődik a „supergroup”-ok időszaka, mikor is a már hírnévre szert tett együttesek, alkotóműhelyek hétpróbás zenészei − új utakat, formát és tartalmat, valamint célokat és közönséget kutatván − vándorlásba fognak. Felismerhetetlenné maszkolva ezzel persze a popélet eddigi térképét, új kihívások elé állítva kritikust, lemezgyárat, klubtulajdonost, s ami fő: hallgatót, rajongót. Készüljünk fel együtt: az elkövetkező szűk öt esztendő (1971-75) a supergroupok és a korai magyar sztárcsinálás időszaka lesz, melynek erőtlen hullámai még a ’80-as évek elejéig is elérnek – mint arra a maga helyén ki is térünk.
Az angol kifejezés egyébként a ’60-as évek második felétől volt használatos, a Brit félszigeten így nevezték azokat az együtteseket, akik különböző, már jelentékeny sikerrel a hátuk mögött lévő zenekarok ex-tagjaiból alakultak. A legkorábbi ilyen csoportosulás a Magyarországon is nem kevés reflexiónak örvendő (ld. Radics Béla), 1966-ban alakult Cream volt (élén Eric Clepton gitárossal), majd számos más sikerbanda követte ezt a metódust a Led Zeppelintől egészen az épp 1970-ben alakult Emerson Lake & Palmer-ig. Ha tágan értelmezzük a fogalmat, supergroupnak tekinthetnénk az eleinte családi zenekarként működő, majd profi zenészekkel (Szörényiék, Pásztory Zoltán) kiegészülő Illést vagy az 1970-ben Demjénnel felvértezett Bergendyt, de Magyarországon csak a ’70-es évek elejétől kezdték alkalmazni a kifejezést, célzottan azokra a bandákra, melyek újonnan alakultak.
Korai angolszász "supergroup"-ok a '60-as évek végén (Cream és Led Zeppelin)
Nem mintha maguktól nem alakulhattak volna így az események, mégis érdemes megjegyezni, hogy a supergroup-évad kezdetét nálunk az – akkoriban a popzene egyetlen „hivatalos” fórumaként működő – Ifjúsági Magazin katalizálta egy közönségszavazás formájában. 1970-ben az olvasók szavazati alapján válogatták össze a legjobb magyar zenekar, az ún. „supergroup I.” tagjait. Az álomcsapat összetétele a következő volt: Radics Béla (gitár), Sztevanovity Zorán (akkordgitár), Frenreisz Károly (basszus), Presser Gábor (orgona), Laux József (dob), Fülöp Ervin (fúvósok), Benkő László (billentyű), Kóbor János (ének) – s noha ez a nyolc (!) ember sose játszott együtt, az sztárcsapat gondolata sokakban magot vetett.
Ennek első hullámaként 1971-ben egyszerre két magyar supergroup is alakult: az Omegából kiszállt Presser Gábor és Laux József által alapított (Freinreisz Károly ex-Metróssal és Barta Tamás ex-Hungáriással kiegészülő) Locomotiv GT [Gran Turismo = nagy utazás], valamint az ős-Neotonból kifaralt Som Lajossal és Balázs Fecóval, ugyancsak ex-Metrós Brunner Győzővel, s persze RB Kapitánnyal (Sakk-Matt, Tűzkerék) felálló Taurus EX-T 25 75 82. Noha egyetlen fogalommal illette őket a legendárium, merőben más karrier várt Presser Pici artistaképzőjére és a bika jegyében született fiatalokra a vetkezőkben, de, hogy borzoljam a kedélyeket, az LGT történetéről e helyütt szólok, RB Kapitány csapata pedig megmarad a ’72-es esztendőre.
Ne feledjük el, hogy ’71-re a Hanglemezgyár Illésékre vonatkozóan – kik egyébiránt ebben az évben változtatták nevüket „Illés-zenekarról” „Illés-együttesre” – már feloldotta az egy évre kirótt nagylemez-bojkottot, illetve a fővárosi koncerttilalom is lassacskán véget ért. Így Szörényiék, jóllehet nem éppen lelkesen és feltöltődve, sokkal inkább lelkileg megtépázva, számos belső feszültséggel, hozzákezdhettek harmadik igazi stúdióalbumok felvételéhez. A Gombafejűek 1968-as The Beatles c. fehér borítós albumára megszólalásig hasonlító Human rights, melyet az Egyetemi Színpadon mutattak be, finoman szólva is visszafogott, többnyire negatív kritikát kapott, s mai napig a zenekar legkevésbé ismert albuma.
A "Fehér album"-ként elhíresült harmadik Illés-lemez, a Human rights
Korabeli, Angela Davis szabadon engedését követelő szóróanyag
A korszak más „pszichedelikus”, progresszív albumaihoz képest (pl. The Beatles: Sgt. pepper's lonely hearts club band, 1967; Pink Floyd: The Piper at the Gates of Dawn, 1967; A Saucerful of Secrets, 1968; Ummagumma, 1969; Atom Heart Mother, 1970; Omega: Éjszakai országút stb.) a Human rights bizonyos részei kifejezetten könnyedek, ám összetétele olyannyira eklektikus, hogy – az egységességet sugalló kompozíció (s borító) ellenére – többszöri egyvégtében meghallgatás után is hathatós diszharmóniát hagy maga után. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948) ihlette az album A oldalát képező, oratórium műfajmegnevezéssel ellátott hat Szörényi-Bródy dalt, melyeket itt-ott Mensáros László prózai betétei egészítenek ki, a B oldal pedig különálló szerzeményeket tartalmaz. Az első, oratorikus rész, noha tartalmazott érdemesült szerzeményeket – pl. a kompozícióból kifejezetten kilógó, egy napon aztán az István, a király nyitányában újra felcsendülő „Te kit választanál?” vagy az „Ész és lelkiismeret” és a „Virágok tengere” – mégsem tudott úgy zeneileg, mint gondolatilag egységesülni, s ennek okán nemcsak a korabeli hallgatók számára lehetett felemás élmény, hanem érzésem szerint a mai fül számára is itt-ott értelemzavaros, s összességében nehezen befogadható. A lemez B oldala, ha lehet ilyet mondani, még vegyesebb. Élén az egyetlen máig ismert sláger, a „Kégli-dal”, mely (mondanunk sem kell), tökéletesen elüt az album alapvetően nyomasztó, elmélyülést kívánó hangvételétől; ezt követi a korai blues-os Illés-nótákat idéző, túlzottan monoton „Légy egy napra a kedvesem”, melyből legfeljebb kiváló jam-zene válhatott volna; a három hosszú év után újra feldolgozott fesztiválnóta, a „Színes ceruzák”, a zenekar bájos önkultuszát éltető – életérzésében inkább a Nehéz az útra illő – „Legjobb dobos a világon”, mely Pásztory Zoltán nyers hangján szólal meg; végül pedig az egyetlen valóban ’Illéses’ dal: „A Kati jött”. (Találóan jegyezte meg valamely tag egy interjúban: ’70-ben még »Júliára vártunk«, ’71-ben viszont rá kellett jönnünk, hogy helyette »a Kati jött«’.) (Az „Approximáció” c. dal elemzésétől e helyütt eltekintünk…)
Koncz Zsuzsa egyik legsikeresebb Illés által készített albuma: a Kis virág (1971)
Az amúgy is némileg zagyva képet bonyolította, hogy az LP az akkoriban épp rabságban sínylő kommunista aktivistának, Angela Davisnek lett ajánlva (a lemeztok egy képet is tartalmazott Davisről), mely mögött – a tagok későbbi beszámolóinak tanúsága szerint – semmiféle meggyőződés nem volt, csupán egy újabb MHV-s háttéralku részeként funkcionált. Hiába hordozza a Human rights az első valódi összetett Szörényi-Bródy kompozíciót, s tekinthető a műfaj első hazai konceptalbumának, mindent egybevetve kudarcnak tűnik az Illés addigi pályáján. Mindazonáltal Szörényiék ekkor még – egy félig sikerült lemezzel a hátuk mögött – nem keseredtek el a végletekig. Ugyanebben az évben készítették el Koncz Zsuzsa harmadik, s a mai napig talán legismertebb korai lemezét a Kis virágot, rajta az énekesnő örök slágerével: a „Valahol egy lány”-nyal. A korábbi Illés-dal címét viselő album emellett (köszönhetően az akkor még sziklaszilárd csapatmunkának) olyan maradandó szerzeményeket rejt, mint a „Csillag Hajnalka”, a „Kis herceg”, Bródy mai napig kötelező „Micimackó”-ja, illetve Szörényi Levente kevéssé ismert gyöngyszeme, a „Mondd el, ha látod őt”. Illésék mindemellett újra lehetőséget kaptak filmzenét készíteni (Gazdag Gyula Sípoló macskakő c. filmjében szerepeltek Illés Lajos szerzeményével, a „Tudod-e te kislány”-nyal), illetőleg ebben az évben újból – immár utoljára – szerepeltek a Táncdalfesztiválon egyik legszebb dalukkal, az „Elvonult a vihar”-ral, jóllehet csupán a zsűri „szóbeli dicséretét” nyerték el vele.
Ha már Táncdalfesztivál, a ’71-es verseny igencsak vegyes mezőnyéből megint csak Zalatnay Sarolta került ki nyertesen, a „Fák, virágok, fény” c. (Schöck–S. Nagy) melódiával halászva el az első díjat Koncz Zsuzsa elől, aki a „Rég volt, szép volt” c. Szörényi-Bródy dallal ezúttal harmadik helyet ért el Cini és a Non-Stop mögött. Tekintve, hogy a fesztiválos, táncdaléneklős országos siker lendülete még kitartott – Konczhoz hasonlóan – Zalatnay is kiadhatta második albumát, meglepő módon Zalatnay címmel, ugyancsak Metrós koprodukcióban, mely végül is Zoránék közös együttműködésének utolsó jól sikerült darabja maradt.
Zalatnay Cini második - egyben a Metróval készített utolsó - albuma
Scköck Ottóval, amint átveszik a '71-es Táncdalfesztivál első díját a "Fák, virágok, fény" c. dalért
Átnyargalva a korai magyar poptörténet másik fontos zenekarához, az Omegához: 1971 tavaszán ott találjuk Budapestem Benkő Laci és Kóbor János csapatát négytagúan, dobos és dalszerző nélkül. Ha hiszünk a naiv sorsszerűségben, azt kell mondanunk: miként a hattagú Omegát részint a supergroup-hullám (s az azt megelőző, s egyben kiváltó IM-es „arany-csapat” szavazás) robbantotta széjjel, ugyanaz segítette a továbbélésben is. Történt ugyanis, hogy a ’71 tavaszán-nyarán külföldön koncertező Neoton tagjait – kiknek egyébként pont ebben az évben jelent meg nagy nehezen Bolond város c. első, ámde kevéssé sikerült LP-jük – egy csapásra más-más irányokba szólította az élet. Balázs Fecót és Som Lajost – ha igaz – egy amsterdami Black Sabbath koncert (melyet az európai turné során volt alkalmuk megtekinteni) élménye vezette rá az elhatározásra: stílust kell váltaniuk, s a brit hard rock felé fordulni. Ennek eredménye lett rövidesen a Taurus. Ezzel összefüggésben, vagy csupán párhuzamosan az Omega a Neoton fiatal, gyöngyösi születésű dobosával, a Bergendys Debreczeni Csaba öccsével, Debreczeni Ferenc Cikivel kezdett tárgyalni. Így mikor Pásztor László csapata hazatért a budapesti reptérre egy sikeresnek mondható külhoni turné után, a zenekar dobosát már Kóborék várták a friss ajánlattal, s Balázs Fecóék kilépése folytán – kik ekkor már nem rejtették véka alá szándékaikat – a Neoton addigi felállása ott és akkor szétrobbant. (Hogy aztán átadja a helyet egy merőben más stílus normarendszerének, melyre a 70-es évek végén visszatérünk…)
Akárhogy is, Debreczeni Ciki elfogadta az ajánlatot, s vele az Omega Közép-Európa egyik legjobb dobosát nyerte meg magának, kinek segédlete nélkül Kóborék éppoly kevéssé tudták volna felvenni (hogy metaforánál maradjunk) a brit hard rock „ritmusát”, mint ahogy a gépezet nem indult volna be Mihály Tamás basszusgitáros és Molnár György Elefánt gitáros ekkoriban kibontakozó szerzői tehetsége nélkül. Az Omega tehát jelentős módon irányt váltott, sikeresen véve be a meredek kanyart, s – ezt már kevesen szokták felemlegetni az úttörő mozzanatok között – Magyarországon majdhogynem elsőként, közvetlenül a Taurussal egy időben játszott a brit kemény rock nagyjaihoz (Led Zeppelin, Deep Purple) és közép-európai társaikhoz (Supertramp) hasonlatos zenét. Az öttagúvá vált, így egyébiránt kompaktabb, egységesebb megszólalású zenekarban eztán Benkő Laci uralta egyedül a billentyűket, s immáron csak Kóbor énekelt.
A Debreczeni Ferenccel kiegészült új Omega...
...s első kislemezük, a Hűtlen barátok / Szomorú történet (1971)
Az MHV azonban – hisz a bőség kosarából ekkor még igencsak nem vehetett mindenki egyenlőképpen a magyar rock paradicsomában – nem azonos mértékben támogatta a könnyű műfaj képviselőit, így ’71-ben a fent felsoroltakon, s a Bergendy külföldi feldolgozásokat tartalmazó albumán (Beatablak, 1971) kívül Erdős doktor csak egyetlen további nagylemez készítését engedélyezte, annak gazdája pedig – többé-kevésbé üzleti okokból – nem a ’meggyengült’ Omega, hanem az újonnan alakult LGT lett. Az Omega így hát, jobb lehetőség nem lévén majd’ két éven keresztül végig koncertezte az országot új műsorával, melyből négy dal 1971-ben már kislemezre is került.
A ballada-szerű, akusztikus hangszerekkel felvett „Szomorú történet” és a „200 évvel az utolsó háború után” még izgalmas átmenet a régi hattagú Omega és az új felállás zenevilága között, azonban gondolatvilágában – Sülyi Péter mély érzésű szövegeivel – mindkettő új utat nyitott. A sokkalta keményebb hangvételű (bevallottan a távozó Presserre és Lauxra utaló) „Hűtlen barátok” és a kissé rágógumi-rockos „Régvárt kedvesem” pedig már teljes egészében az „új” Omega arcát mutatta. A hirtelen jött rövidzárlat és kátyúba kerülés után az Omega tehát hamar talpra állt, s noha lemezt még körülbelül másfél évig nem adhattak ki, ez a négy dal éreztette, hogy a lendület – testvérek közt is – legalább tizenöt évig kitart majd. S ebben az újrakezdésben volt ugyan düh a távozókkal kapcsolatban – a „Hűtlen barátok” »keresnek egy el nem múló percet/szemükben, egy boldog világ« sora nem véletlenül idézi fel az LGT első reménykeltő kislemezének címét: „Boldog vagyok” – a harag rövidesen feloldódott, valószínűleg idővel a legtöbben (még a rajongók is) rájöttek, mindenkinek így a legjobb.
Ha már így megidéződött a frissen felszerelt gőzmozdony, nem kerülgethetem tovább az LGT elindulásának boncolgatását sem. Mint kitértem rá az imént, az LGT friss hangvételű, nem csekély bizakodásra okot adó dalokkal rukkolt elő ’71-ben: a „Ha volna szíved” / „Boldog vagyok” és az „Érints meg” / „Kenyéren és vízen” kislemezek már csírájában tartalmazzák a korai LGT jellegzetes zenevilágát, nem kevéssé építve Barta Tamás blues-os, elragadó gitárjátékára s Freinreisz szaxofontudására, ugyanakkor a két fő dalszerző (Presser és Freinreisz) zenevilágának különbsége már itt is kiütközik. Ehhez képest azonban a még ugyanebben az évben megjelent Locomotiv GT c. nagylemez – melynek fényképkeretbe foglalt borítóján az újdonsült csapat tagjai jól nevelt szállodatulajdonosnak tűnnek – már kevésbé váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Az imént említett elkülönböződés a két szerző között továbbra is megvan, s többnyire középszerű dalokban fejeződik ki, s az egyenként is mondhatni zseniális fiatal zenészek villanásai itt még inkább öncélúnak, mint megtervezettnek tűnnek. Az album egyetlen valódi jól sikerült slágere az Ezüst nyár, mely a végsőkig koncertdarab is maradt, a többi dal viszont nagyjában-egészében a feledés áldozatává vált. Mint fent is kitértem rá, az LGT is igyekezett reflektálni saját alakulásának körülményeire: nemcsak a „Boldog vagyok”-ban hangzik el, hogy »a boldogság még vihart kavar, de szól a dal«, az LGT első albumára Presser szánt egy „dalt azokért, akik nincsenek itt”…
Készen a "Gran Tour"-ra (Locomotiv GT I.)
Dacára annak, hogy az LGT legelső stúdióalbuma zeneileg inkább volt éles koncert előtti behangolás, mint megtervezett koncepció, kifejezetten előnyös kezdésnek bizonyult a ’71-es év – példának okáért az Illés Human rights lemezével jellemezhető – popéletében. Eleinte hasonló babérokra számíthatott az ugyancsak négytagú, kompakt s Radics Béla nevélel fémjelzett szupercsapat is, de hogy ebből mi valósult meg, csak 1972-ben tudjuk meg.
Ha a teljesség igényének (vagy látszatának) meg akarunk felelni, nem szabad elmulasztanunk megemlékezni az évad egyik ekkor még kisebb jelentőségű, ám rövidesen nagy-nagy népszerűségre szert tevő zenekaráról: a Generálról. Noha az 1971. december 1-én alakult együttes nem supergroupként indult, a jelenből visszatekintve azt mondhatjuk, hogy amolyan sztárképzőként működött – hasonlóan az ez idő tájt egzisztáló, majd a Generálba beolvadó Ferm együtteshez – melyből később első vonalbeli zenészek garmadája származott el. Tartva a kronológiát, a következők indultak a Generálból: Révész Sándor, ki ’75-ben a Piramishoz csatlakozott; az őt váltó Horváth Károly „Charlie”, akinek a műfaj pereméről végtére 1988-ban sikerült (az üres) élvonalba kerülni a Tátrai Blues Band frontembereként; a ’79-től Fenyő Miklós hű pallosaként funkcionáló Novai Gábor basszusgitáros; Karácsony János „James”, aki rövidesen, ’74-től az LGT-ben gitározott, Presser Pici oldalán; hasonlóképp az őt ’77-ben követő dobzseni, Solti János, valamint az emlegetett szamár Tátrai Tibor, akinek − a magyar rock önszántából vállalt hobójaként – ez már nem is az első, de bőven nem is az utolsó állomása volt vándorútján.
A "kölyök" Generál, kiegészülve a Mikrolied-vokál lányaival
Egy szó, mint száz, „minősített” emberek képezték az alapító Várkonyi Mátyás körül ringlispílként forgó egykori Generál állandóan változó felállását. S noha mind a „kölyök” Generál (Staféta, 1973; Generál II., 1975), mind a supergroupnak kikiáltott új-Generál (Zenegép, 1977; Piros bicikli, 1979) albumai inkább tűntek diákcsínynek a kortárs hazai viszonyokhoz képest (Illés, Omega, LGT, majd Skorpió, Fonográf, Piramis), annyi jó zenészt adtak a szakmának, hogy elengedhetetlen említésük egy ilyen számvetésben.
A fent említett „minősített” mesteremberek vándorlása a most elkövetkező időszakban kezd majd csak tetőzni, így abban biztosak lehetünk, hogy ha nem is valamennyiüket, de legtöbbjüket már ’72-ben viszontlátjuk, s idővel – félelem és rettegés! – úgyis mindenki sorra kerül…
További cikkek
