Verőfényes napsütésben szállok le a vonatról Fonyódligeten. Hársfa illatú június volt. Élesen csillant a fény a síneken, a Balaton csodás levegője csapta meg az orromat, miközben sétáltam a Klapka utca irányába. Elhaladtam a régi ABC, és a rég bezárt nádfedeles kocsma mellett, ahol húsz éve még kisgyerekként ittam a baracklét, miközben a felnőttek régmúlt italait, márkáit. Lépteim nyomán felverődött a por a csendes, néptelen utcában. A kánikula némaságában még hallom a gyerekzsivajt, a nevetést. Talán a strandról jön, talán a táborból, talán az elmúlt boldog idők hangja ez, mely mindenütt kísért, ahol valaha nyaraló állt. Ahová csak lépek, a fűcsomók cirógatják a lábamat a szandálban. Közben a huszonötös számhoz érek. A kulcs nehezen fordul a rozsdás, kopott, valaha piros kapuban. A kis kertben szomorú tanúként áll a két fenyő, amik alig néhány éve még ilyenkor a dinnyét falatozó gyerekeket figyelték, és a teraszon kártyázó felnőtteket. De most csak álltam és néztem a magányos fonott székeket. A házba lépve mélyen beleszagoltam a nyaralóba. A falon gazdátlan horgászbotok pihentek. Nincs már, aki kifogja velük a sütnivaló dévérkeszeget. A szekrényt kinyitva a matracok, békalábak és búvárszemüvegek régi gumiszaga hirdette a boldogabb, idillibb időket. Mindent betöltött a nyomasztó némaság. Mintha csak a ház szíve lenne nehéz attól, hogy többet már nem hall nevetést. Nem hallja többet azt, hogy „matrac, törülköző, vízipisztoly megvan mindenkinél?”. Csak járkáltam az üres szobákban. Kongott a bánat a gumiszagban. Az ágyak vetetlenül fürödtek az ablakon beszűrődő nyári fényben. Keserű mosollyal leltem rá a konyhában a régi csíkos bögrémre, amiből az ABC-ből hozott kakaót ittam a vajaskifli mellé a vakációk boldog reggelein. Borús kedvvel tettem vissza, maradjon itt az időtlenségben… Egykedvűen sétáltam ki a teraszra, letelepedtem a fonott székbe, és kinyitottam a magammal hozott hideg sört. Kortyolgattam és tűnődtem: Miért lettek a régi nyarak a régmúlt idők árnyai? Hová tűnt az élet, a nevetés, a matrac, a gofri? Miért hallgat a nyár ilyen szomorúan? ...Elbóbiskoltam…. Mire felébredtem, az idő borús, és hűvös lett. A fákon már nem volt már lomb, a földön levélszőnyeg sárgállott. A háznak csak hűlt helye, sehol semmi, csak a kapu nyikorgott a szélben,…eltűnt, mintha csak emlék lett volna… November van. A nyaraló nehéz szívvel röppent vissza a múltba. Már ott van, ahonnan melegen kísért a régi matracok szaga….
További cikkek
