2019-08-23 02:59:14, Boldog névnapot Bence !
Kereés az oldalon

Végelszámolás

Gergely Annamária - 2019-07-26 10:00:00
Elv/érzek halál fájdalom magány

Végre, friss levegőt érzek. Fáradtan lépek ki a munkahelyemről, péntek van, hosszú hét volt. De nem mehetek még haza. Hónapok óta készülök erre, meg kell tennem most már. Megkérem a portást az ajtónál, hogy fogja meg a dobozt, amíg összehúzom magamon a kabátot. A dobozt, amiben benne van az életem. Megköszönöm a segítséget és lassú léptekkel a közeli park felé indulok. Október eleje van, még nem sötétedik korán, de már látni és érezni, hogy a Nap kezdené bevégezni a munkáját mára. Munkából hazafelé siető emberek, iskolások, szerelmespárok haladnak el előttem, mellettem, én ráérősen lépkedem. Nem sietek sehová, minek is tenném, hisz senki nem vár haza. Kezemben szorongatom az aprócska dobozt, ami a mindenséget jelenti nekem. Szépen becsomagoltam, hisz a halottat is szokás szép ruhába öltöztetni, amikor utolsó útjára kísérik, hogy ne csak a lelke legyen tiszta az Úr színe előtt. Nem nézek menet közben senkire és semmire, én már úgysem tartozom ehhez a világhoz, gyönyörködni sem akarok benne. Üres elmével tartok a célom felé, ahogy azt annak rendje és módja szerint elterveztem.
Ahogy a parkba érek, úgy távolodik tőlem a péntek késő délutáni forgalom és nyüzsgés zaja. Néha edzőruhába öltözött emberek futnak el mellettem, anyukák tologatnak babakocsit maguk előtt, nyilván kihasználják a jó idő utolsó foszlányait, hogy nagyokat sétáljanak csemetéikkel, akik aztán a friss levegőtől majd nyugodtan végigalusszák az éjszakát. Senki nem lát semmi különöset a ballonkabátos nőben, aki egy becsomagolt dobozzal a kezében sétál. Valószínűleg anyukának, vagy fiatal szerelmesnek néznek, aki péntek délután egy partira, vagy a kedvese születésnapjára igyekszik. Sejtelmük se lehet róla, hogy temetésre készülök ezen a békés helyen. Nemsoká meg is érkezem arra a helyre, amit hetekkel ezelőtt kinéztem magamnak. Ahogy egyre beljebb hatolok a parkba, úgy fogyatkoznak körülem az emberek. Sebaj, legalább biztos nem zavar meg senki. Már messziről látom a hatalmas gesztenyefát, amit a tövénél szinte körülölel az avar, innen úgy látszik, mint amikor kedvesed kuporodik szelíden a lábadhoz, hogy olvasgasson, vagy nézelődjön a semmibe, annak békés tudatában, hogy vele vagy. Valaha mi is lehettünk volna ilyenek, emlékszel? Szomorú grimaszba hajlik a szám a gondolatra.
Amikor a fához érek, kicsit összefogom magamon a kabátom alját, hogy le tudjak ülni. Nem nedves az avar, még csak nem is piszkos. Pont jó. A dobozt magam mellé teszem, egy kicsit bámészkodom, csak úgy, ki a fejemből. Pedig valójában a gondolataimat rendezem,mielőtt megválnék mindentől, ami az életet jelentette. Végiggondolom mindazt, amit velem tettél. Mindent neked adtam, amit egy ember egy másiknak csak adhat…te pedig miután mindent elvettél szépen elhagytál, mert volt valami, amiről nem voltam hajlandó lemondani. Az utolsó morzsákról, amiktől még embernek éreztem magam. Azt ígérted boldog leszek, hogy a múlt már csak egy rossz emlék lesz, hogy nem létezik más, csak mi ketten. De neked nem tudott elég lenni, amit adni tudtam. Ne érts félre, nekem ez soha nem áldozat volt, azért tettem, mert te voltál az életem. De a szerelmed minden nyomát elfújta az első kósza szél. Már nem tettél mást, csak a hibákat olvastad a fejemre, mindazt, amitől nem vagyok az, amilyenné formálni akartál. Ez volt minden bűnöm, de a büntetés kegyetlen volt. Miután már semmim se maradt, az életem is értelmét vesztette. Eltemetlek először hát téged, majd magamat is. Megnyugvás lesz a lelkemnek, ha elhagyom végre hitvány porhüvelyemet. Tudom, a szemedben most szánalmas vagyok és gyáva, de annál szerencsétlenebb már úgysem lehetek, amilyenné tettél. Megfogom hát a dobozt, amiben egyetlen dolog van:egy levél, abban leírtam mindent, de te ezt már sosem fogod megkapni. Apró csókot leheltem börtönöm gúnyosan vigyorgó jelképére, aztán ásni kezdtem. Erősen hűvösödni kezdett, reszkettem miközben dolgoztam, de nem hagyhattam abba. Mélyre temettem a dobozt, elmondtam egy imát felette, visszakotortam a földet, a leveleket, aztán szinte súlytalan lélekkel a fának dőltem. Sötét volt és hideg, iszonyúan fáztam. De nem számított már. Csendben énekelni kezdtem egy dalt, hogy addig se törődjek a hideggel.

„Vedd át tőlem a terheket
Ha innentől vinnem már nem lehet
Tovább
Remélj vagy tegyél csodát

Magadra öltsd fel az arcomat
Mielőtt még az alkonyat
Leszáll
Egy szebb jövő partjainál

Még rázza a bordák ketrecét
Emléket pumpál szerteszét
A szívem
De megáll majd szép szelíden

Szobámnak kulcsát átadom
Rend van bent, de a fájdalom
Színét
A kárpitok itták be rég

Más útra térek
Ha megállok itt
Ne keress engem
Se másvalakit
Szerettem, botlottam
Minduntalan
Ne keress engem
Ha a dalnak vége van

Alábbhagy minden vetélkedés
Értelmét veszti a kötél, a kés
A szívem
Megáll majd szép szelíden

Utókor nem jön, se vízözön
Még élek, de lélekben költözöm
Tovább
Remélj vagy tegyél csodát

Más útra térek
Ha megállok itt
Ne keress engem
Se másvalakit
Szerettem, botlottam
Minduntalan
Ne keress engem
Ha a dalnak vége van”

A lány holttestét egy futó találta meg a hajnali órákban, az orvosszakértői vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a halálát kihűlés okozta, de a szervezete egyébként is szörnyű állapotban volt, a kiszáradás kezdeti tünetei mutatkoztak rajta és legalább 4-5 napja nem volt tápanyag benne. Egy jelöletlen sírba temették, egyetlen ember sem kísérte utolsó útjára….

loading...


Szólj hozzá Te is!