Van az a pont időnként az életünkben, amikor mindamellett, hogy „összejön minden”, még a lelki pozitivitás is cserbenhagy minket és akkor aztán jön a bukovári…
A leggázabb érzés a világon, amikor azon tépelődsz magaddal, hogy „vajon miért érzem úgy, hogy az emberek gyűlölnek?” – mikor alapvetően egy kedves lény vagy, szeretsz segíteni másokon, odaadó vagy, mindenedet megosztod másokkal, és még azzal is rendelkezel, ami a mai világban kuriózum: az őszinteség. Talán pont ezért gyűlölnek? Ki tudja.
Mindenesetre nem túl jó érzés, amikor azon kell vívódnia magában az embernek, hogy miért érzi ezt, holott igazából semmi rosszat nem tett, mégis ezt a visszajelzést kapja a környezetétől. Vagy csak így érezzük? Mert valójában magunkat utáljuk? És inkább kényelmesebb lenne az a tudat, hogy mások utálnak és „szegény én”? Akkor aztán eszedbe jut, hogy hátrébb az önsajnálattal, abból még senki nem „élt meg”, elég a könnyekből, amelyek lehet, hogy oktalanok. De akkor mi a gond? A magány? Hát az.
A gond az, hogy valahol mégis velem lehet a probléma, hiszen látom, hogy nálam – mások által – sokkal elviselhetetlenebbnek tartott emberek is boldogan feszítenek a gyerekükkel, a férjükkel, giga lamúr folyik a közösségi oldalakon, és persze nem ezekkel van a gond…hanem azzal, hogy engem meg senki sem szeret, nem tud, nem akar. Ez az elhagyatottság, ez a magányos nélkülözött érzés a lélek igazi hóhéra. Amikor immár a fél életedben arra keresed a választ, hogy te miért nem kellesz úgy igazán senkinek?
Sikeres vagy a munkádban, viszonylag oké a családod, vannak céljaid, sok mindent csinálsz, vannak álmaid, barátaid és van/volt pár félresiklott – nevezzük annak – párkapcsolatod is, amelyeknek jellemzően mindig az volt a vége, ami szokott…akkor, amikor nem kellesz.
Pedig jó volt a szex, annó mondta is, hogy szeret, „gyönyörűségemnek” hívott, tényleg odaadó volt. Aztán mégsem kellettem.
Soha nem tudtam kezelni a párkapcsolataimat. Mindig olyanra vágytam bennük, ami nem lehetett, vagy nem tudták adni: olyan szerelemre, amilyet én adtam. Annyira vágyom rá egész életemben, hogy végre valaki úgy és olyan lángon szeressen, mint, ahogy én őt, hogy valószínűleg ezzel rontok el mindent. Hiszen ki tudja, létezik-e egyáltalán még egy olyan ember a földön, aki ugyanolyan, vagy közel ugyanolyan tűzzel tud égni (felém!!), mint én ő felé.
Azon is gondolkodtam már – hiszen átéltem nem egyszer - , hogy valószínűleg akkor kezd megutálni az aktuális barátom, amikor ezt a tüzet látom kihunyni nála, és alább hagy a lelkesedése, amitől teljesen begőzölök – hiszen semmit nem tettem, hogy így legyen – és bizony keresem a válaszokat, néha nem a legjobb módokon. És bizony senki sem szeretett még annyira, hogy 1-1 veszekedős időszak után nem elhagyni, hanem megtartani, megérteni és „kibontani” akarjon. Mindig egyszerűbb volt menekülni, persze szeretet nélkül én is azt tenném.
Voltak, akiket én hagytam el…de csak azért, hogy ne ő tegye kicsivel később. Persze ők nekem sem jelentettek túl sokat. Akik igen, őket nem tudtam időben elengedni, túl sok volt a szép emlék, úgy éreztem, nem tudom feldolgozni az emlékeket, a helyszíneket, a fel-feltörő emlékképeket, és az utánuk maradt ürességet.
A mostani kapcsolatom is egy borzalom, már rég nem kellene ismernünk sem egymást. De képtelen lennék úgy feldolgozni az egészet, hogy bármikor összefuthatok vele a városban és újra meg újra feltépné a sebeimet. Mert vannak. Igen, én nagyon szerettem őt. De őszintén el kell – magamnak is – mondani, hogy már nagyon rég nem szeretem, csak ragaszkodom a semmihez. Újabb kudarc, újabb túlnyújtott fájdalom. Sokáig törtem a fejem, hogy mi legyen…aztán elmondtam neki, hogy vagy költözzön el innen, hadd lépjek túl rajta, vagy bírjuk ki addig, amíg én megyek.
Megdöbbentő, hogy ide tud jutni egy olyan kapcsolat, amiben valóban nagyon szerettük egymást, igaz rövid ideig, mert a körülmények sosem voltak arra alkalmasak, hogy ez működjön.
Közben pedig nagyon vágyom valami másra, valaki másra, de valamiért nem jön. Látom a körülöttem élőket, hogy néhányan mennyire könnyen kezelik ezt, hogy egyik kapcsolatból ugranak a másikba, épp benne vannak az újban és eljegyzés meg lakodáré…én meg kiszállni nem bírok egy teljesen mély dögkútból. És nem arra kell gondolni, hogy nekem nagy elvárásaim vannak, nem. Csak annyi, hogy legyen valaki, akit én is tudok szeretni és ő is végre nem elhagyni akar, hanem kitartani mellettem.
További cikkek
