2019-08-23 02:56:20, Boldog névnapot Bence !
Kereés az oldalon

Gyermekkorunk telei

Németh Klaudia - 2016-12-15 00:00:00
erosFeketeAktuál gyermekkor tél

Reccsenés. Azt hiszem, az udvarról jött a hang. Még csak hajnali négy van. Mi történhetett odakint? Félek, de meg kell néznem. Kimászok a meleget nyújtó takaró alól, megkeresem a szőrös mamuszom és belelépek. Halkan megyek az ablakhoz és időzök kicsit még a sötétítő függöny előtt. Egyedül vagyok. Minden bátorságomat összeszedem, és lassan elhúzom a sötétkék függönyt. A látvány megdöbbent, hirtelen nem tudom, mit is gondoljak.

Havazik. Az almafa ága nem bírta már a terhet és a súly alatt megadta magát. A földön hever, megtöri a hófehér tájat. Észre sem veszem, de perceket állok az ablaknál és nézem a hatalmas pelyheket, miként szállingóznak és találják meg végső helyüket a hófehérbe borult udvaron.
Az első hó mindig elvarázsol. Kiszakít a mindennapok monotonitásából; hagyom, hogy magával sodorjon.
Hozok egy takarót, leülök a fotelbe az ablak elé, közben elárasztanak az emlékeim. Már nem az udvart látom, már nincs törött ág. Az elmém 1998-ban jár.

Egy pöttöm kislány várakozik az ajtóban. Csinos kiscsizma, lila kiskabát, kétujjas kesztyű, sál és hatalmas bojtos sapka van rajta. Talán meg sem tudnám mondani, kit is rejt az a rengeteg ruha, ha nem tudnám, hogy én vagyok. Csak az apró barna gombszemek látszanak és néhány barna fürt, amik még ki tudtak szökni a sapka alól. A kislány mintha versenyre várna. Az ajtóban toporzékol, hogy mehessen már játszani. Az édesanyja kinyitja az ajtót és a sprint megindul. Rohan, cikázik, gyúrja a hógolyókat, kergeti az öreg kutyát, majd elvágódik a hóban. Hallom az édesanyja hangját: „Kislányom, meg fogsz fázni!” Az ő keze viszont csak fel-le jár a hóban és a lábai is követik a szigorú tempót – hóangyal, bár talán abban a pillanatban ő maga az angyal és nem a nyom, amit maga után hagy a hófehér tájban.

2016_1215223047_hoangyal.jpg

A játéknak az apa vet véget, hisz hazaért. A kislány szalad és felugrik az édesapja ölelő karjába. Hangos kacaj töri meg az erdő közepén fekvő tanya csendjét, hisz apa bajsza hófehér a ráhulló hópelyhektől, bár a pelyhek pillanatok alatt tűnnek el az arcáról a hatalmas puszitól, amit a kislánya arcára nyom.

Reccs. Újabb ág törik le az öreg fáról. Kizökkent – ismét a jelenben találom magam. Könnyek szöknek a szemembe. A takarót még jobban magamra húzom és azt kívánom, bár el tudnék bújni a világ elől úgy, mint régen.

Hirtelen zuhanok vissza az emlékeim közé.

Két kislány kuncogása járja át a szobát, mikor az anyukájuk belép. „Mi ez a hatalmas rumli, lányok?” - Kérdi határozottan, de annál nagyobb szeretettel.
Bunker!” – Kuncogják a lányok a lepedőből és székekből készült építmény alól. A szoba felismerhetetlen. A lepedő a gerendáról lóg, oldalai lexikonokkal kifeszítve vagy épp a székekhez erősítve. Valódi kastély ez, benne a két királylánnyal, akik a zseblámpa fényébe belenézve vágnak bugyutábbnál bugyutább fejeket az építményük alatt.

Persze rendet kell rakni. Nem maradhat így a szoba. A két apróság kimászik a várból, elszaladnak az anyjuk mellett, gyorsan felöltöznek és irány az udvar. Ezt megúszták. Miközben édesanyjuk a vár bontásán ügyködik, ők egy háborúban találják magukat.

Óriás jégkastélyuk a járda két szélében húzódik, amit tegnap gondosan megépítettek. Ma már kesztyűt is vettek fel, mert megértették az óvó szavakat, hogy hiába tapad a hó a tenyerükre jobban, mint a kesztyűre, az mégis hideg és vigyázniuk kell magukra.

A jégkastély testőrei harcra készek, bár páncélruhájuk csupán egy piros fazék, egy sárgarépa orr és néhány kavics, ami szén helyett a gombok helyére került.  A hófehér, hideg és csillogó ágyúgolyók felsorakoztak. A háború kezdetét veszi.

Támadás!” – Hangzik újra és újra.

Kis idő múlva viszont a kacajt hangos zokogás váltja fel. A kis szöszi sírva fakad, mert a nővére véletlenül eltalálta egy hógolyóval és a csapás visszazökkentette a cudar valóságba. Oda, ahol csak hóember van, hóvár és kissé latyakos hógolyó, ami akkorát üt, amitől a háború hamar véget ér. Pár perc és a könnyeknek nyoma sincs, a kisebb harcos is megnyugvásra lelt anyja karjaiban, és már a bosszút forralja. A jégcsapokra mutatva nővérének sunyin szól oda: „Holnap ezekkel kardozunk!” –, és a szemein látszik, hogy ezt a csatát ő nyeri meg másnap.

Arra leszek figyelmes, hogy magamban kuncogok. Hisz’ ma sem vagyunk mások, csak felnőttünk. A húgommal még ma is tudok gyerek lenni. Benne még maradt abból az álomvilágból, amit én már régen elvesztettem. A gyerekkor csipkelődései ma is aktuálisak és biztos vagyok benne, hogy reggel, ha hazaér, egy nagy marék hó köt ki a ruhámban, vagy jobb esetben az arcomon. Ezután persze szörnyű bosszút forralok, amin jól összeveszünk, majd negyed óra múlva nevetünk az egészen.

Néhány perc múlva friss kávé illata járja át a konyhát. Ébredezek. Indul a nap és irány a munka. Előre látom, ma mindenki panaszkodni fog. Hideg van, csúszós vagy épp latyakos az út. Miért nem tudják letakarítani az utakat időben? A bicikliúton lehetetlen a közlekedés. Mikor lesz már végre jó idő.

2016_1215223047_jegcsap.jpg

Ezek vagyunk mi, felnőttek. Tényeket látunk csupán és egy hatalmas, gyönyörű világ apró hibáit. Mi már nem a hófehér tájat, a fehérbe öltözött fákat látjuk, csak a saras, járhatatlan utat. Nem a szánkózó gyerekek ragyogó arcát látjuk, hanem a kocsiban szitkozódó felnőtteket és a lassan haladó autókat. Már nincs bunkerünk, amiben elbújhatnánk a problémák elől. Az életünk valódi csata lett hógolyók, királylányok és jégkastélyok nélkül.

Felnövünk és elvesztünk valamit, ami az első perctől bennünk volt. A csodát és azt a képességünket, mikor a gondolatunknak teremtő ereje volt. Mára az egyszerű dolgokban nem látjuk meg a szépet. A szívünk helyett már csak a szemünkkel látunk.

Rohanunk és megfelelni akarunk. Decemberben a város ünnepi fényben ragyog, de mi üzletről-üzletre szaladunk ajándékokat kutatva, mert ez az elvárás.
Már nem kápráztat el minket a hó és az ünnepek. Mára az egész csupán elvakít és közben elfelejtjük a lényeget: a szeretetet, amiről ennek a hónapnak szólnia kellene.

Az év legnagyobb részében már elfogadtam ezt az állapotot, de az első hó mindig ráébreszt arra, hogy ez mennyire hiányzik a mindennapjaimból.

Odakint még mindig havazik és most azt kívánom, hadd legyek egy kicsit újra gyerek; hadd szaladhassak ki a hóba, ugorhassak fejest a fehérségbe, lehessek hóangyal, nevethessek apa nyirkos bajszán a karjaiban, ihassam anya forró kakaóját a kályha mellett, száguldhassak a gátoldalban a szánkóval be a fák közé és ne féljek semmitől.  Nem akarok látni egymást túllicitáló embereket! Mert ez után az év után én semmi másra nem vágyok, csak őszinte ölelésre és piszok nagy szeretetre. Csak most az egyszer.

 

Kérlek!

loading...


Szólj hozzá Te is!