Többször nekiálltam írni az elmúlt hetekben, de mindig becsuktam a wordöt mentés nélkül, mert egyszerűen néhány mondat múlva üresnek éreztem magam, a fejem, mindhiába valónak azt, amiről írtam volna. Lehet, hogy most sem lesz másként.
Néha van, hogy a saját létezését is mihasznának érzi az ember, főleg már ilyenkor, tél végéhez közeledve, amikor eddig kitartott, miközben utálja a telet…és most már fogy a szufla. Előjön a borúlátás, a kis depresszió, a szeretetlenség érzése (holott nem így van) és még az is csak ideig-óráig dobja fel a „pácienst”, hogy fél évvel későbbre lefoglalta baromi jó áron a baromi jónak ígérkező nyaralását, egy baromi jó helyen, külföldön. No ’iszen, hol van még az, bárcsak már ott tartanánk, nem itt, ahol szakad a hó – pedig már azt hittem van hatása a globális felmelegedésnek és nem lesz többé normális tél. De lett.
Úgy írtam volna valamelyik barátomnak valami kis hülyeséget, de bármelyikükre is gondoltam…legalább egy ellenérvet fel tudtam hozni, hogy miért ne írjak neki. Elszomorodtam. Aztán – mint általában – végigfutott az agyamon mozaikok sorozata, amikből a végén a másodperc töredéke alatt összeállt bennem egy érzés, egy olyan kép, amelyből arra döbbentem rá, hogy „nincs barátom”. Nincs legjobb barátom. Ez a felismerés olyan borzalmas arculütés volt, amely az elmúlt néhány nap önkénytelen és értelmetlennek látszó vívódásaira egy pillanat alatt megadta a választ.
A patakokban folyó könny és a hihetetlennek tűnő igazság kiderülése után tovább emésztettem magam: vajon kinek mondjam el, hogy nincs barátom? Hogy fordulhatott ez elő? – amikor mindig az adta a lelki nyugalmam egy jelentős részét, hogy tudtam, számítanak rám és számíthatok rájuk: a barátaimra. Ez nekem többet ért családnál, párkapcsolatnál. Jó ideje érzem, hogy ez a „trend” kezd megváltozni bennem és kezdek inkább a családom felé fordulni, az ő társaságukat keresni, és ebben az egyensúlykeresésben döbbentem rá arra, hogy a mérleg egyik tálcája és róla a súlyok hiányoznak.
Más utat választottam
…még pedig azt az utat, ami nem illeszkedik bele a még ma is 70%-ban elfogadottnak gondolt magyar mintába: nem akartam 30 éves koromig gyereket, nem akartam 30 éves koromig férjet (még most 31 évesen sem), nem a gyermekvállalás és a férjhez menés az életem célja és feltétlen velejárója, valamint következménye és eredménye sem. Más utat választottam. Pontosan megterveztem, hogy mikor lesz gyerekem – mert (Hálelujaaaa) nem fogok utód nélkül maradni, ám erről egyedül határoztam és őszintén örülök, hogy olyan korban élek, amikor ezt megtehetem. Hogy miért mondom el ezeket? Hogy jön ez ahhoz, hogy nincs legjobb barátom?
Úgy jön, hogy azok az emberek, akiket a barátaimnak hittem, már olyan hasonszőrűekkel barátkoznak, akik az ő mostani fiatalházas, gyermekvállalás előtt/vagy közben lévő életükbe illenek bele. Akik hordozzák azon társadalmilag sokra tartott értékeknek a zömét, amivel én nem rendelkezem. Ilyen a már említett akarjunk gyereket, a menjünk már férjhez, mert nem tudom mi lesz, ha nem. Ilyen a csináljunk páros randikat és utazásokat olyanokkal, akiket amúgy kurvára kibeszélünk a hátuk mögött és a társadalmilag el nem fogadott kívülállónak (nekem) elmondják, hogy mennyire szar a másik pár kapcsolata (közben persze nem látják, hogy az övék a legszarabb…na mindegy…), de azért bandáznak, mert hát az mekkora klafa.
És akkor én, a lelki szemetesnek azért még néha jó, a szokásokat súlyosan károsító eretnek rájövök, hogy hoppá, ezek nem is barátok. Sem egymásnak, sem nekem. A könnyeim elapadnak, s ahogy az ember életében sokszor teszi, talpra állok és azt mondom bekaphatjátok. Kapjátok be mind az egy kaptafa életeteket.
A végén úgyis én nevetek
A korábbiakban már említettem, hogy az emberi kapcsolatok nagyjából bekategorizálhatók. Nos, ezt nem szokták szeretni azok, akik azt hiszik, hogy ők, a kedves párjuk és úgy unblock ők ketten egyedüliek és megismételhetetlenek. Rossz hírem van: ez nincs így. Főleg a mai világban már néhány mondat után 90%-os sikerrel meg lehet mondani két emberről, hogy mi a helyzet náluk, takargatni tök felesleges, millióan vannak ugyanúgy. De most ez nem is tartozik annyira ide. Az viszont igen, hogy mennyire kirekesztik ezek a jóemberek azokat, akik nem ezt a viszonylag unalmas és kiszámítható életet választják. Miért? Talán azt hiszik, hogy káros a társaságra, ha valaki nem viszi a pasiját, nőjét? Mi történik akkor, ha nem viszi? Valakinél lesz ciánkapszula, hogy azon nyomban elégtételt vegyen magán az illető, aki merészelt egyedül érkezni és nincs oldalkocsi? A végén úgyis az jár a legjobban, akit nem hagynak el.
A felnőttek óvodája
Ez egy olyan láthatatlan intézmény, ami azóta működik, amióta világ a világ. A férfiakat undorítóvá teszi, a nőket meg szintén, hacsak nem áll ellent. Nos, nekem sikerült az ellenállás egy olyan helyzetben, amikor az egyik ilyen mintapáros életében kis bökkenőnél a hím tag - tudván, hogy nekem is épp fasirt időszak van a Zurammal - úgy döntött: megpróbálkozik nálam. Sikerrel ugyan azóta sem járt, viszont a róluk és a hasonló emberekről alkotott elméletemet tökéletesen alátámasztotta, és segített elhelyezni a saját társadalmi ranglétrámon a magukfajtákat. Ami az óvoda szintjén található körülbelül. No és persze őket is sokáig a barátaim kategóriába soroltam, de rá kellett jönnöm, hogy ez nagyon nincs így. Csalódás? Persze, hogy az. Sosem öröm rádöbbenni, hogy amiben addigi életedben hittél, az másoknak nem ugyanarról szól, nem ugyanolyan fontos, és otthagynak egyedül a fájdalmaddal, vagy épp képesek lennének játszani veled. Ezt az űrt persze majd betölti más barát idővel, de vajon bízhatunk-e benne? Vagy neki is csak pár évre leszünk jók? És mondjuk utána majd az lesz a kirekesztés oka, hogy te nyugdíjas vagy, ő meg nem?
Félretéve a viccet, ilyenkor jön rá az ember, hogy a legfontosabb dolog önmagunk megismerése és megtanítása arra, hogy bármi is legyen körülöttünk, mindig maradjunk meg őszintének, maradjunk meg annak az embernek, aki saját magunknak nem fog csalódást okozni. Mert mindenki más fog.
További cikkek
