"Jubileumi" ötödik cikkem sorait kezdem. Amikor belecsöppentem ebbe az egészbe, fogalmam sem volt arról, hogy mit várjak ettől a magazintól és a cikkírástól. Tudtam azt, hogy szeretek írni, szeretem közvetíteni a gondolataimat mások felé, és különös örömmel tölt el, ha visszacsatolások, értelmes és építő kritikák érkeznek válaszul. Sok segítséget nyújtott az, hogy már több mint két éve vezetek blogot, ahol legfőképp színikritikákat jelentetek meg. Ez azonban mégis egy teljesen más világ. Hiszen míg eddig a blogomon olyan menetrendben írtam ahogy akartam, és arról, amiről akartam, addig itt egy olyan csapatba szálltam be, aminek teljesen összehangoltan kell működnie ahhoz, hogy elérje a célját, és eljuttassa a tagok írásait a közönséghez.
Nálunk a Hashtagben (mint már szerintem sokan tudjátok) minden hónapban van egy aktuális havi téma. A főszerkesztőnk egyetlen kérése az ilyenkor, hogy az egyik cikk ehhez kapcsolódjon, egyébként pedig az összes többi arról szólhat, amiről az író beszélni akar. A felmerülő témalehetőségek száma természetesen a legmeghatározóbb: tök véletlenszerű az, hogy épp rengeteg ötlet jár a fejemben amit megírnék, vagy egy se jut eszembe. Ilyenkor kicsit lehiggadok, keresgélek. "Google is your friend" - megnézem tehát a Wikipédia naptárán hogy van -e közelgő évforduló, vagy ünnep. Lecsekkolom a saját naptáram, megnézem mikor megyek színházba, moziba, koncertre, vagy bármilyen más kulturális élményre, ami említésre méltó lehet. Viszont a felmerülő témák számától függetlenül (számomra) mindig keserves a témaválasztás - vagy kaparok, hogy meglegyen a 3 cikk, vagy tolom és tolom az ötleteim következő hónapokra , mert nem bírom kidobni őket az ablakon. A hóvégi értékeléskor azonban mindig úgy érzem, hogy jól döntöttem az aktuális havi cikkek kiválasztásakor, és a lehető legjobbra törekedtem a megírásukkal.
A témaválasztás után ki kell választani, hogy milyen stílusban írjuk cikkünket. Én javarészt kulturális és népi témákkal foglalkoztam eddig, a blogom is színházi előadásokat tárgyal, így mindig inkább a hivatalosabb és szaknyelvibb stílust használtam eddig, elkerülhetetlen azonban az, hogy kibukjon emögül az író személyisége is. Ha nem is ordít, a nüanszokban akkor is látszik, hogy kik is vagyunk mi valójában. Amikor például erről a cikkről egyeztettem a főszerkesztővel (természetesen elsőre nem ezt a témát írtam be), és fontolgattam mit írjak, azt mondta (remélem ilyen topsecret titkok megosztásáért még nem tesznek ki): "Amúgy vicces is lehet. Nem feltétlen kell mindig komoly szakirodalom minőség." Ez teljesen igaz. Muszáj néha kicsit lazulni, és megmutatni más oldalunkat, illetve azt, hogy nem csak egy adott témát tudunk ugatni érthetetlen nyelven, hiszen közben mi is emberek vagyunk. S noha szerintem a céltalan káromkodás és nyílt trágárság borzasztó és elrettentő az ilyen cikkekben, mégis jó egy kis csipkelődést és humort beleszőni - pláne, ha olyan az író maga is!
Nagyjából megírtam a vázlatot, már a főbb bekezdések is készek. El kell kezdeni gondolkodni - mi legyen a képekkel? Hát ugye ez sem olyan egyszerű, mint ahogy én azt gondoltam, mielőtt elkezdtem az egészet... ma már mindent jogdíjak védenek, így csak olyan oldalakról lehet szabadon keresgélni, ahol ez fel van tüntetve. Egyébként minden egyes kép megjelenítéséhez a tulajdonos személyes engedélye kell, azoknál a cikkeknél pedig, melyek ilyen képeket használnak fel kell tüntetni a fotós nevét illetve az adott kép forráshelyét. Eléggé kötött kezekkel kell tehát olyan képeket keresgélni, amik ugyanakkor mutatósak, színvilágában passzolnak a témához, és közvetítenek valamit - ez számomra talán az egész munka egyik legnehezebb része.
Én a lazaság és a sajátos stílus megtartása mellett azért (maximalista emberként) mindig törekszem a tökéletességre. Nem mondom hogy mindig elérem...., de legalább törekszem. Nagyon fontos számomra az ellenőrzés, így a kész cikket 2-3 alkalommal átolvasom, a nem gördülékeny mondatokat cserélgetem, javítgatom. Emellett már a cikk írásának kezdetétől állandóan nézem az oldal előnézetét, hogy lássam hogyan is mutat majd a kész cikk, a képek pedig olykor már egy-egy fejezet előtt a helyükre kerülnek.
Nem tudom, hogy aki eljutott idáig a cikkben, mit érez most. Lehet, hogy úgy látjátok, hogy arról győzködlek titeket, milyen nehéz is a cikkírás - valóban vannak nehézségeink. Ugyanakkor nagyon felszabadító és örömteli érzés, amikor a magazin felületén látod, hogy megjelent egy újabb cikk, amikor a főszerkesztő vagy a lap tulajdonosa megdícsér, vagy segít valamiben, vagy amikor a havi statisztikán csak egy hangyányi fokkal jobb helyen állsz, mint utoljára. Így tulajdonképpen a cikkírás egy önző dolog - hisz míg az ember másoknak üzen vele, közben azért magának is jókora adag energiacsokrot ad. És lehet hogy ez valóban önzőség. De én akkor is imádom.
További cikkek
