Egy évvel korábban nem gondoltam, hogy cikket fogok írni a "kalandjaimról"...
Eredetileg - pont a komfortzónám elhagyása végett -, majdnem elmaradt ennek a cikknek a megírása. Eléggé sokat vállaltam be az utóbbi időben a munka terén, de van az a mondás, hogy munka nélkül nincs sikerélmény... Nos mivel a mai valóságban nem feltétlen elegendő "egy lábon állni", így van egy-két olyan elfoglaltság, amivel a maradéknak nagyon nem mondható, inkább a családtól elcsípett időt ki tudom tölteni. Más ezt hobbynak mondaná, én szerencsésnek érzem magam, mivel azt csinálhatom, amit egyébként szeretek is.
Nem olyan régen, körülbelül 5 éve az egyik ismerőssel beszélgettünk egy lehetőségről. Ám akkoriban igencsak a komfortzónám rabja voltam, szóval érdekesnek találtam, de előre lépés nem volt az ügyben. Mai tudásommal és tapasztalatommal már azt mondom, hogy jóval ezelőtt a beszélgetés előtt kellett volna meglépni azt, amibe belevágtam.
Az az igazság, hogy az "irodai munka" igencsak kényelmessé teszi az embert. Aztán eljön az a pillanat, mikor már muszáj lépni. Amikor azt érzi az ember, hogy össze csapnak a feje fölött a hullámok. A munka, család, anyagiak, időhiány stb. Gondolom, nem kell bemutatnom...
Szóval adott a lehetőség, amiről korábban beszélgettünk, és mivel "nincsenek véletlenek" (ez a mottóm is egyben), újra összefutottunk azzal az ismerőssel és újra szóba került téma. Aztán mondta, hogy van egy terület, ami alkalmas lenne a tevékenységre, és jóval az értéke alatt hozzá juthatnék. Nem volt hosszas morfondírozás, itt a lehetőség, meg kell ragadni az alkalmat, neki kell állni. Ez azonban magával hozta azt a temérdek "lemondást", ami a munka gyümölcséhez vezet majd. Kemény fizikai munkát vállaltam be, amihez azelőtt nem voltam hozzászokva. Kint a tűző napon, az erdőben, és olyan eszközök használatával, amikről azelőtt csak hírből hallottam. És működik, és meg tudom csinálni! Motiváció, nem feltétlen a pénz. Megtanultam a tavalyi évben, hogy nem minden a pénz, van annál fontosabb mérce is a világon. Főleg akkor, amikor a pénzkeresés a család rovására megy. Az egyik munkahelyet, akkor hagytam ott, amikor a munkából hazaérve a kisfiam szájából kishíján az hangzott el, hogy "megjött a bácsi". Akkor mondtam azt, hogy nincs az a pénz a világon, ami megéri azt, hogy a gyerekem úgy nőjön fel, hogy távol vagyok és naponta, csak akkor látom, amikor lefekszik aludni, vagy már alszik, és mikor mennem kell dolgozni még, alszik...
Szóval a komfortzóna elhagyása többször is megtörtént részemről a tavalyi évben. De azt mondom, hogy ahhoz, hogy most ott tartsak ahol, ahhoz mindenképp kellett az a tapasztalás, amit akkor megszereztem. Ma is azt mondom, hogy nem bánom, hogy akkor ott voltam, ahol. Mindennel csak több lettem, és ezt fel tudom használni, és másként tudok a világra nézni. Nem volt könnyű megválni a napi megszokott "kényelmes" rutinoktól. De ha valaki ezt nem éli át, akkor el se tudja képzelni, hogy hogy nyílik ki a világ a szeme előtt. Inkább azt mondhatnám, hogy az ember belefásul a mindennapokba. Aztán a végén az adott munkahelyen, munkakörön kívül megszűnik a világ... Számomra mindig sokat jelentett a család, és az, hogy a munkám során kihívások legyenek. Az, hogy ne legyen két egyforma munkanapon, sokat számít. Így nincs az, hogy beleun az ember a hétköznapokba és úgy érezné, mókuskerékbe került. Mert akkor, az egyenlő a komfortzónába ragadással, és a "nincs kiút" érzéssel. Igen, tudom, hogy "kockázat nélkül nincs győzelem", de lehet ezt ésszerűen és jól is csinálni. Megalapozni, kicsit kitekinteni, más nem profilba vágó dologgal foglalatoskodni. Ezt régebben hobbynak nevezték volna, de miért is ne lehetne valakinek a hobbyja a munkája? Egy a fontos, érezd jól magad a bőrödben, és azt tedd, amit szeretsz. Nem mindenkinek az az álma, ami neked! Szóval légy bátor!
Száz szónak is egy a vége! Mindenkinek nagy lelki erőt és kitartást ahhoz, hogy merjen magának célt kitűzni, és a cél érdekébe mindent megtenni!
További cikkek
