2019-11-19 08:17:17, Boldog névnapot Erzsébet !
Kereés az oldalon

A gyermekem története

Lipták Márk - 2019-10-15 10:00:00
Beszéljünk másról Gyermek Szülő Élet Betegség

A gyermekem története

2019_0917093454_52948700_2011300968991543_7929793407025676288_n.jpg

I.fejezet- 2009.október 6.

- Nem tudom elhinni,hogy elment.- István lehajtotta a fejét és kezeit az arcába temette.
- Csalódtam benne, fiam- mondta István anyja, Mariann és nagyokat sóhajtott.
- Mit fogok tenni? Mi fog történni? Mi lesz Gáborral?- István az előttük álló babakocsiban szundikáló kisfúra nézett.
- Juli sosem volt való anyának, se feleségnek- mondta Mariann növekvő dühvel- Már a legelején megmondtam neked, hogy az a ribanc...
- Elég legyen,anya!- István fölpattant. A kisfiú megmoccant, de aludt tovább.
- Akkor is anyádnak volt igaza, mint mindig, Madár István!- üvöltötte Mariann- Most meg itt hagyott téged, meg az egyetlen gyerekét. Egy anya sose csinál ilyet, főleg nem akkor, amikor beteg a fia. Szégyellem magam, Júlia miatt.
- Majd én szégyellem magam, anya. Nem te vetted el, nem neked szült gyereket...
- És hagyta el a gyereket.
István mély levegőt vett, majd lassan kifújta azt. Nem veszítheti el a fejét minden egyes pillanatban. Pedig túl nagy feladat hárult rá, amióta a gyereke megszületett. Amióta a kezében tartotta a szülőszobában, attól fogva az életét csak neki szánta, és a betegség gyógyítására. A gyógyszer, ami megválthatná az ő, és a kisfia életét. A gyógyszer, ami levenné a hatalmas terhet a válláról, és megszűnne a fájdalom, a sok veszekedés, és a gyerekük halálának gondolata.
Az őszi hideg még nem jött el, bár a szele esténként megerősödött, mintha jelezné, hogy a hideg, a fájdalom, halál immáron közeleg. István megrázta magát. Másra akart gondolni; a játszótéren vidáman játszó gyerekeket figyelte, és próbált örülni a szüleik helyében is, hogy milyen boldognak és egészségesnek látják őket. Mintha ez a pillanat egy örök emlékké állítaná meg az életet, a gyerekeik életét, és mikor majd felnőnek, és persze megöregednek, a szüleik emlékében akkor is ez a pillanat él. Örökké.
Gábor mocorgott. Mariann cumis üvegért nyúlt, gondolta, hogy éhes lesz, mert alig evett valamit már napok....szomorúan kimondva, hónapok óta. A kisfiú kinyitotta szemeit, és az apjára pillantott. Látta István azokat a szemeket, amik a legszebbek és egyben a leghalálosabbak voltak. Halvány szürke, és tengerkék.
Fia és apja nézték egymást. István majdnem elsírta magát, nem tudta mit is mondjon a fiának, hogy anyja csak úgy elment. Elhagyta őket. És, hogy miért? Mit is válaszolhatna egy három éves gyereknek? Még igazából ő maga sem tudta, de talán még Júlia sem. Valahogy mégis magyarázatot keresve ez lehet az ok: Nem bírta tovább.
Mit nem bírt tovább? A beteg gyereket? A gyógyszerek költségeit? Az eladósodást? Az anyóst? Az érzelem eltűnését?
- Ana?- visította Gábor, és fejével kereste az anyját.
- Anya most nincs itt- mondta István- Apával és a mamával vagy.
Mariann a játszótér felé fordította a babakocsit. A kisfiú vidáman mosolygott. Apró kezeivel megakarta érinteni a mászóka csöveit. Beléjük akart kapaszkodni; mászott volna, csak mászott volna, ki tudja meddig...István a babakocsi mellé lépett és mosolygott.
- Tudod hol vagyunk?- kérdezte
A kisfiú bólintott. A tengerkék szeme eszeveszetten csillogott az örömben. A másik szeme semmi fényt nem adott.
- Menjünk fagyizni? Éhes vagy?
- Igeeen!- kiáltotta a kisfiú.
- Nem hinném, hogy egy ilyen korban lévő gyereknek, meg amúgyis már ősz van...
István fogta a babakocsit és elindult. Az anyja paprikavörös lett, mérgelődött egy darabig magában, majd futva utánuk loholt. István élevezte a maradék nyár idejét, és a fia is osztozott benne. Jobb oldalról a Balaton egyre fodrozódó vizét lehetett látni. A szél, az ősz hírnöke közeledett. A Nap lassan eltűnt. A Hold fényesebb lett az égen.
Megálltak egy bódé mellett. Az ablaka zárva volt, ezért István bekopogott. Anyja zihált. Pár perc múlva kinyílt az ablak, és egy fekete ember feje bújt elő. Hatalmas tengerkék szemeivel lenézett a kisfiúra, majd hatalmas mosolyával, és vakító fogaival a gyereket is mosolyra bírta.
- Neked, kiskirály mindig nyitva vagyunk- mondta a férfi, érződő akcentussal- Máris itt a szokásos csokis-vanilíás- a bódében, miközben beszélt a kezei jártak, és már adták is a kész fagyit a kiskirálynak. Gábor kacagott, majd jóízűen nyalni kezdte a fagyit.
- És maga mit kér, király?
- Elég a citromos- válaszolta István
- Elég letört vagy- a férfi komor lett- Hol van, Juli?
István nem válaszolt, Mariann szúrós tekintettel méregette a fekete férfit.
- Sajnálom.
Kiadta a fagyit, és visszazárta az ablakot. A kisfiú lassan végzett a sajátjával.
- Anya, nem tudom mi lesz. Ha nem fizetem ki a hitelt, kiraknak minket a házból.
- Akkor hozzám jöttök. Tudod, hogy bármikor van nálam hely, és én igazán boldog lennék, ha a kisunokám velem lenne.
- Eddig is túl sokat segítettél.
- És? Az anyád vagyok, és Gábor az unokám. Az a szemét,Juli...arakom mondani nem kár érte.
István elmerült újra a gondolataiba, ahogy a part mellett sétáltak, már az estében. A hideg szél feltámadt. A Nap teljesen eltűnt a horizonton túl. Istánt kirázta a hideg. Nem a fagylalttól, de nem is a széltől, hanem attól a gondolattól, hogy mostantól egyedül kell végig csinálnia. Persze, ha ő sem adja fel. Nem! Ilyet tényleg szörnyű gondolni is!
Bár nagyobb szörnyűség az, hogy el kell mondania a fiának, hogy az anyja elment. Feladta. Elhagyta, hány szinomímát lehetne rá mondani? Elszakadt tőle. Elszakadt, csak úgy három év és nyolc hónap után. Mérhetetlen düh vagy inkább csalódottságot érzett István, maga sem tudta. Szereti Júliát, mindig is szerette, attól a pillanattól fogva, hogy csókolóztak. Ő volt a legelső lány, akivel csókolózott, és azt hitte az utolsó is. De fordítva is igaz volt. Egy igazi romantikus regény szereplői voltak, a legtökéletesebb pár az egész világon. Igaz, Mariann, István anyja sosem szerette meg őt, a végén csak belátta, hogy igazán egymásnak valók, egészen az örökkön-örökkéig.
- Örökkön-örökké...-suttogta István az orra alatt. Mariann hallotta, amit mond a fia, de éppen a kisfiúra adott rá egy újabb pulcsit, ne hogy megfázzon.
Júlia és Romeó, egyszer még el is gondolkoztak, hogy megváltoztassák István nevét tényleg Romeóvá, és így a szerelmes végzet beteljesedik. Hogy elhagyja végül. Itt hagyja élete első szerelmét, az első gyermekét. Itt a semmiben, egy gyógyíthatatlan betegséggel, amit fia szenved el.
Még most sem fogta föl, hogy ennyi év után, ennyi szerelem után, sőt ennyi minden után elment. Igen, csakúgy összepakolt egy bőröndbe és elment. Éjszaka. Napok óta kiabálta, hogy elmegy, de nem hitte el senki sem, hogy őszintén gondolja. Még magának Júliának sem volt őszinte terve ez, ez idáig a ma reggelig.
A nappaliban talált rá az anyja. Összetört, lehúzott pár sört, beszedett a kisfia gyógyszereiből és sírva elaludt. Gábor ordított, amikor Mariann belépett hozzájuk. Órák óta nem vette fel a telefont se a fia, se a menye, így kénytelen volt autóba ülni és eljönni ide. A halála napjáig tudta, hogy jól döntött, és ha nem is gyógyította meg az unokáját, vagy tette boldoggá fiát, akkor is a legnagyobb segítséget adta számukra, és bár mennyire is volt egy természete, jöl döntött. És igaza volt Júliával kapcsolatban is, bár legmélyen belül bánta, hogy igaza lett.
Istvánt összeszedte a nappaliból, a gyereket rendbe tette, megnyugtatta, megetette majd elaltatta. Addig István visszatért a normálisnak mondható életébe, és az anyja vállán sírt. Majdnem mindennap sírt, főleg a kisfiáért, de a mai napon a feleségéért ejtett könnyeket. Az egyetlen szerelme után, aki ki tudja merre járt már. Messze a gyermekétől. Messze tőlük. Messze a haláltól, István megrázta magát. A haláltól félt. Nem is a sajátjától, hanem...igen, félelmetes kimondani, de a fia halálától félt. Bármikor a kisfiára nézett, a boldogság és egyben félelem fogta el, és ez a vegyes érzelem az idegösszeroppanás széléhez lendítette el. Agyturkászhoz jártak nemcsak a gyerek miatt, hanem maguk miatt is. A kapcsolatuk, a maga rendjén működő házasság elromlott, megszűnt, de István akkor is szerette őt, élete végéig szerette volna, még ha rémálom is volt az életük, igyekezett romantikát, szexet is bele vinni az életükbe. Elhidegült Júlia, olyan két éve kezdődött.
- Ülj be a kocsiba, fiam!- mondta Mariann az autóban- Ne aggódj a gyereket már beraktam, már csak te hiányzol.
István beült az anyós ülésre.
Két éve derült ki, hogy Gábor betegsége... nincs ma konkrét gyógymód rá, és így haláloskimenetelű. Nem hogy nincs rá gyógymód, a világon eddig csak három gyereknek volt pontosan ilyen jellegű betegsége. Ez a betegség a legeslegújabb fajtákhoz tartozik, ami több ismert betegségből tevődik össze.
- Ana? – visította Gábor- Ana? Hol van?
István megdermedt. Nem tudta még most sem, hogy mit is válaszoljon. Félelemmel figyelte fiát, de akkora öröm és büszkeség fogta el, mert annyira szép és kedves volt, és ami a legfurcsább, hogy igazán okos. A betegsége összetettebb, de az intelligenciája átlagon felüli.
- Elutazott, anya- mondta végül István- Pár napig csak ketten leszünk otthon, de ne aggódj apa is van olyan vicces, mint anya- és bandzsított.
Gábor felkacagott. Az egyik szeméből az élet fénye csillogott, a másik szeméből a semmi látszott csak, a betegség vége.
Két éve derült ki, hogy gyógyíthatatlan beteg. Júlia teljesen kikészült, jó pár hétbe telett míg feldolgozta a hírt. Utána jött a nehezebb feladat. A gyógyszerek, a kezelések, a vizsgálatok, mindennek a költségei, a lelki erő kettőjüknek, hogy együtt végig tudják csinálni. István halálra dolgozta magát, Júlia minden idejét a gyerekükre szentelte, minden hitét és szeretetét ő rá szánta. De a betegség megfertőzte őket...lelkileg. A fájdalom, a haláltól való rettegés kiölte belőlük az érzelmet egymás iránt. Valóban a szép álom romba dőlt; hogy hatalmas házban fognak élni, lesz egy tucat gyerekük, lesz földjük és abból fognak megélni, vesznek egy hajót, és életük végéig szerelmesek lesznek egymásba. Tény és való, hogy nagy álom is volt itthon, de a szeretet és a kitartás meghozta volna a gyümölcsét. Ez az álom, amint megdőlt, vagyis Gábor születése óta, veszett oda a szerelmük, és jutottak el idáig. Először is Júlia nem szülhetett többet, másodszor is, amikor a karjába adták a fiát, és lepillantott rá, nem sírt örömében, hanem elborzadt a szemek láttán. Idegen lényt tartott akkor a karjaiban, idegen szemekkel, amik sem az apjáé, sem az anyjáé nem voltak. Persze István agyon csókolta őket, és Júlia feleszmélt, hogy immáron édesanya lett, hogy egy családdá váltak...
Megérkeztek. Mariann segített a fiának; kivette a gyereket, megfürdette, megetette, beadta a gyógyszereket és elaltatta. István csak a nappaliban ült, és itta a kis sörét, és üresen tekintett ki az ablakon. Mariann komolyan aggódott fiáért, ahogy rátörtek ezek a bambulások, és egyre gyakrabban. Ilyenkor kikapcsolt a külvilág felé, és csak a saját gondolataihoz beszélt. Kívülről látva ezt, igen rémisztő volt, mintha a fia a teljes idegösszeroppanás felé haladt volna. Vagy már ott volt? Csak néha-néha visszatért a való világba, hogy elhitesse mindenkivel, hogy minden oké emberek, itt vagyok, lássátok beszélek is hozzátok, hát nem normális? Most meg abnormális volt.
- Most már beszélhetünk,fiam- mondta Mariann- Az a szemét ribanc....
- Ne beszélj így róla, anya! Szeretem őt!
- Mi az, hogy szereted? Ezek után?
Mariann a fia előtt állt, derékra tett kézzel kiabált. Minden egyes újabb mondatnál vörösebb lett a kerek feje, ritkuló göndör haja izzadt. Nagy teremtés volt Mariann, egy idegesítő természettel megáldva, bár a két fia iránt mindig is szeretettel érzett. Ha bármikor is kiabált velük sosem utálatból, haragból tette, csakis szeretetből. A féltő, szerető anya tette ezt a szíve szeretetéből. Az anyai feladatait teljesítette kisebb-nagyobb hangerővel.
- Azért, mert elhagyott, nem azt jelenti, hogy már nem is szeretem- István fáradtnak érezte magát, szemeit dörzsölgette, hogy eltűnjön az álom- Szeretem, és nem tudom megtenni azt, hogy reggel szeretem, este pedig már nem. Ezt nem is lehet megcsinálni, nem? A szeretet nem játék, vagy egy gyorskaja, vagy pénz, amiből ezeket a dolgokat vesszük meg.
- Ha ő már nem szeret téged? Se Gábort?
- Akkor nem szeret engem, sem a fiát. De én igen. És a fia is.
- Örülljön az a szemét liba, hogy te mindig ott voltál mellette! Hogy egy jól menő, tehetős ember lettél, aki mindent megadott a segge alá. És igazán szerette, amikor megszületett a beteg gyerek. Hogy nem léptél le, hanem felvetted a harcot a betegséggel, mert egy igazi szerető apa vagy. Ez meg csak elmegy! Nem te, hanem ő!
- Sokat veszekedtünk, tudod jól. Rengeteget dolgoztam, ő egyedül volt a nap huszonnégy órájában...
- Mert a te dolgod az anyagi biztonság, fiam, ne viccelj! Ezek a gyógyszerek, meg a kezelések, meg az utazások nem ingyen vannak, bár Júliát túl kényeztetted, és elfelejtette a dolgok árát.
- Az utóbbi időben kicsit ittam...
- Ki a fasz tiltja meg, hogy egy férfi nem ihat sört? Mi van, Júlia családja talán egy úri család volt, ahol fontos volt az etikett és a tökéletesség? Vagy ő sosem ivott? Soha életében?- alig kapott levegőt Mariann,hadart- Vagyis szégyellje magát ez a liba! Az első csókja óta kinyaltad a seggét, felelősséget vállaltál a beteg gyereked iránt, halálra dolgoztad magad, és ennyi a hála a részéről? Milyen nő ez? Milyen anya ez? Te meg,fiam... nézz magadra, mint valami agyroncs... csak nézel ki a fejedből, magadban beszélsz, és azt sem tudod hol vagy, vagy ki vagy.
- Őrült vagyok?
- Még nem, de idővel. Júlia inkább kiszakadt ebből, nem akart őrült lenni. Összepakolt és elmenekült. Önző némber, egy aranypinájú tyúk!
- Múlt héten megütöttem...
Mariann csendben maradt. Lefagyott a mondat hallatán.
- Múlt héten többet ittam, és szokás szerint veszekedtünk, de annyira bántott a szavaival, hogy megütöttem...nem tudtam elviselni, ahogy beszél velem, ahogy beszél rólam...sajnálom, anya... tudod, hogy most is szeret...
- Haza megyek,fiam. Holnap hívlak. Ha bármi baj van, azonnal hívjál és úton vagyok...de csak Gábor miatt...
- Anya...én sajnálom...
- Jó éjszakát...pihend ki magad, figyelj a kisunokámra...
Mariann paprikavörös színű feje falfehérré változott. A dühe, a természetéből eredő mérges ereje elillant. Csalódott volt. Csalódott az egyik legfontosabb emberben, a fiában, Madár Istvánban, aki még hat évesen is cumizott, meg nyolc évesen pelenkában aludt, mert este mindig bepisilt. Az első szülött fia, aki megváltotta anyává, igen, ő benne csalódott. Mariann nem szeret csalódni senkiben, bár ki szeretne, de ez végzetes érzelem volt számára. A bizalom és a szeretet helye eltűnt.
Először nem is mert elhinni, amit a fia mondott. Megütötte? Mit a húst a kloffolóval? Vagy a dvd lejátszót, amikor akadozott a film? Nem, sajnos nem, Júliát ütötte meg. Akár milyen is volt most a helyzete, akkor is nő volt. Nőnek született lény volt, emlőkkel, vaginával, petefészekkel, és igen erős emocionális érzésekkel, empatikus, és mindig hű szerető. Hiszen a férfiak a hűtlenek, bár kicsit érdekes felvetés, hogy hozzá nő is kell, hogy a férfi megcsalja párját, de ez már részlet kérdés volt igazán. Mariannban előjöttek az emlékképek; a volt férje hazajött az erdőről, baltával a kezében, ordított, üvöltött részegen, dugni akart a konyhában, ahol a gyerekek ették a borsós nokedlit. Mariann, mint nő megtört, de mint anya erősen talpon állt. Ellenszegült ismét a férje viselkedésének, de ekkor történt meg az a dolog...megütötték, megütötték, mint nőt. A balta nyelével kapott a fejére, ami egész éjjel vérzett.
István jól emlékszik erre, és az utána következő verésekre, ahol már ő is kapott apja kezétől, meg az öccse, Róbert is.
Mariann, mint aki karót nyelt, úgy ment ki az autóhoz. Bezárta maga mögött az ajtót, István nem kísérte ki. Kint az éjszaka volt az úr. A szél egyre hidegebben és erősebben fújt, a Hold fényesen ragyogott a csillagok tengerében. Felnézett az égre, könnyek gyűltek a szemébe. Kezei remegve keresték a női táskában a kulcsokat. Pár percbe tellett míg beült az autóba. Hideg volt.
Fázott.
Reszketett az emlékektől. Reszketett a borzalomtól, amit meg kellett élnie nőként, és sajnos anyaként eltűrnie a gyerekei előtt. Zokogott.
Megígértette a fiaival, hogy soha, de soha nem fognak nőt megütni. Nemcsak azért,mert a Pokolba jut az ember, hanem mert soha többé nem lesz férfi az illető. Ha egy férfi megüt,megver egynőt, az többé nem férfi, többé nem férj, többé nem apa. Egy örök kárhozatra ítélt, senki lesz, amíg meg nem hal. István megígérte az anyjának. Csak ezt az egy dolgot kérte az anyja. Semmi másba nem szólt bele, nem szerette sose Júliát, de elfogadta, hiszen a fia szerelme volt.
Mariann könnyek közt ment haza a főúton.
István szembesült saját magával.
Az édesanyja egyetlen ígéretét megszegte. A szerelme elhagyta. Az anyja csalódott benne. A beteg fia pedig a kiságyában alszik.
Eldobta a sört. A fürdőbe rohant; meglátta a táskás szemeit, véreres szemgolyóit, sárga fogait, megfakult, töredezett arcát. Barna haja a hónapok során erősen őszülni kezdett. Borostás arca szúrt.
Megmosta az arcát,majd zavarodottan bement a fia szobájába. Karjába vette az alvó gyereket, és átvitte a saját szobájába. Az ágy hatalmas volt, mégis szorosan mellette feküdt, őrizve az álmát, és rettegve attól, vajon hány álma lesz még az életben. Homlokon puszilta a kisfiát. A kis keze megfogta apja nagy hüvelykujját, és erősen szorongatta.
István tett egy újabb ígéretet.
Fia mellett mindig ott lesz, ha kell az életét adja számára.

loading...


Szólj hozzá Te is!