Azt tapasztaltam, hogy döbbenet, rémület és kétségbeesés lett úrrá az egész világon a hír hallatán. Természetesen engem is megérintett, nem erről van szó. Elgondolkodtam. Milyen szerepet tölt be egy átlagos európai számára egy „templom”, amelyet talán még sosem láttunk csak fényképről? Miért annyira különleges?
Nem áll szándékomban kiselőadást tartani a történetéről, de néhány lényeges dolgot mindenképp kiemelnék. A párizsi Notre-Dame a világörökség része. A gótikus stílusú katedrális 200 éven keresztül épült. Miután sikerült beleásnom magam a történetébe, megtudtam, hogy a történelem során egyszer már majdnem megsemmisült. Végül a francia uralkodó Napóleon volt az, aki a Mi Asszonyunk megmentésére sietett. Valószínűsíthető, hogy személyes kötődése okán döntött így, hiszen 1804-ben itt koronázták meg. Milyen különös, hogy egy ember ennyire tud kötődni ehhez az épülethez. Viszont rá kellett jönnöm, hogy végeláthatatlan a sor a rajongói létszámát tekintve.
A II. világháború pusztításai ugyan nem használtak az impozáns hölgynek, de szerencsésen megúszta nagyobb sérülések nélkül. A háborút követően megjelentek szép számmal a segítők, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra a hozzá méltó pompában tündököljön. Aztán elérkeztünk napjainkig.
Kigyulladt. A tűznek az emberi történelemben óriási szerepe volt, van és lesz is. Segítségével fényt adunk, melegszünk és a lángja mellett szinte azonnal szeretetteljesebbnek érezzük magunkat. A tűzijátékot pedig nem kell bemutatni senkinek. Igen ám, de a tűz nem játék, képes a pusztításra is, ahogyan azt láthattuk.
Jómagam hiszek abban, hogy semmi nem történik véletlenül. Pont akkor, pont ott, pont úgy kellett megtörténnie. Hogy miért? Magam sem tudom, max sejtéseim lehetnek. Ha valamiféle összefüggést kellene keresnem, ezt mondanám. Egy felgyorsult világban élünk, azon vagyunk, hogy mindig több és több legyen, kihajtjuk magukat testileg, lelkileg, szellemileg. Ezért a legtöbb ember boldogtalanságban, társas magányban és kiszolgáltatottságban él. Elfelejtettük a mi kis „Notre-Dame”-unkat, a belső templomunkat, ahol még helye van jóérzéseknek, a segítőkészségnek, a bátorságnak, a szeretetnek. Ha nem vigyázunk magunkra mind egészségileg, mind mentálisan mi is azon kaphatjuk magunkat, hogy öngyulladunk és nem vagyok biztos benne, hogy lesz olyan szerencsénk, mint ahogyan a Mi Asszonyunknak volt. Gondoljunk csak bele, mily erős, kitartó egy Némber ( a legnagyobb tisztelettel élve persze), aki megannyi megpróbáltatást túlélt. Azt hiszem erőt meríthetünk belőle és azokról a bátor, nagyszerű emberekből, akik részt vettek a tűz oltásában. Megindító érzés volt látni az emberi összefogást, az utcán éneklő és imádkozó férfiakat, nőket . A fohász megtette a hatását. Példája megmutatta, hogy léteznek még a világon önzetlen, jólelkű emberek, akikben a megannyi probléma, fájdalom ellenére sem hunyt ki a szeretet lángja.
Egy idézet jutott eszembe az eset kapcsán. „ A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjászületéshez. „ Talán itt lenne az ideje a személyes újjászületésünknek.
További cikkek
