2019-06-17 21:06:49, Boldog névnapot Laura,Alida !
Kereés az oldalon

A sötétség félelme

Lipták Márk - 2019-05-25 10:00:00
Beszéljünk másról Gyerek Sötétség Félelem Egyedül

2019_0425091646_little-boy-1635065__340.jpg

 

A sötétség félelme

Ott rejlik a reményünk, ahol a legnagyobb félelmünk is.
John Ronald Reuel Tolkien

Lehajtottam a fejem. Újra egyedül voltam itthon, a sötét és hideg nagy házban. Nyakig betakaróztam és becsuktam a szemeimet. Nem akartam látni semmit. Amúgy sem láttam sok mindent a sötétben, de még véletlenül sem akartam látni egy még sötétebb árnyat. Egy szörnyet!
Mindenki kinevetett engem. Bolondnak, kisgyerek néztek, mert féltem a sötétben. Pedig majdnem tizennégy éves voltam, a következő hónapban töltöm, már minden barátom csajozik, cigizik meg iszik, és bulikba járnak, én meg a szobámban rettegtem. Anyám sokat dolgozott, apám éveként egy hétre visz el csak.

A barátaim kiröhögtek, a felnőttek bolondnak néztek, anyám pedig agytukászhoz akart küldeni. Kemény kézzel nevelt; ha kellett a szíjat is elővette, szókimondó volt, és kedve volt állandóan nevelni. Sosem volt jó neki semmi, és senki. Nem tudtam megfelelni számára; egy elcseszett fiúnak mondott, aki semmihez sem ért, sose fogok dolgozni, és a saját szegénységemben fogom meghalni. Ritkán azért tényleg kedves is volt, általában karácsonykor és a szülinapomkor, olyankor puszit adott és valami kis ajándékot, mert elkényeztetni nem akart. Egy cégnek az igazgatónője volt, így mind anyaként, mind a munka világában kemény, határozott és kegyetlen volt. Rettegtem anyámtól, ám valahogy mégis szerettem. Inkább velem született ösztön volt ez a szeretet, mintsem kedves, és gondoskodó neveléséből fakadt.
Elhittem neki mindent. Orvoshoz kellett járnom, hülyének éreztem magam, úgy mond egy szabadon járkáló vén bolond egy serdülő testében. Féltem a focitól, a kosártól, a gyerekektől, a lányoktól és anyámtól. Magányos voltam; a szobámba zárt önmagam rabja. Könyveket bújtam minden időmben; ifjúsági regények, sci-fi regények, romantikus regények, ezeket faltam folyamatosan. Igazság szerint én is elkezdtem írogatni; novellákat, kisebb regényeket, amikben a főhős én voltam és meg kellett harcolnom egy csomó földönkívülivel, hogy megmentsem a királylányokat.
Mark Tallw és az ezer arcú Mars.
Mark Ary és a menekülő űrhajó.
és hasonló dolgok.
A papíron, a betűkben éltem igazán, nem voltam hülye, nem faggatott az orvos, nem csúfoltak; ilyenkor egy új Mark lehettem. Egy olyan Mark, aki nem félt a sötétben. Egy olyan Mark, aki nem volt magányos.

Éjjelente hangokat hallottam. Kopogást, susogást, sőt a leghalkabb suttogásokat egy másik dimenzióból. Tegnap este a folyosón lévő fürdőben a csapot nyitogatták-zárolgatták. Be is pisiltem. Tudom, hogy volt ott valaki vagy valami. Magától ilyet nem csinálhat egy csap, igaz? Van itt egy vízszerelő?
Ma este is, mielőtt berohantam az ágyamban, suttogást hallottam. Az összes lámpát le kellett kapcsolnom, hiszen ha égetem feleslegesen a villanyt, anyám elővesz a szíjat...és azt még jobban nem akarom.
Ma este is suttogtak. Suttogtak az árnyak a sötétben. Reszkettem, teljesen átizzadt már a pizsamámat. Már könnyek gyűltek a szemembe. Valóban beteg lennék? Egy bolond?
Az orvos nem mondta még sosem, hogy bolond vagyok. Ő más szavakat mondott; lelki sérült, trauma, fájdalom, rossz emlékek. Nem igazán értettem sosem.
Anyám ilyenkor üvöltött, csapkodott, sőt a szíj is előkerült. A felnőttek viselkedését sem értettem. Mit is akartak valójában az életben?
Pénzt, házat, autót, nőt, férfit? Egy tökéletes életet? Rangokat, elismerést? Nyomot hagyni a történelemben? És gyereket egyáltalán akarnak? Vagy csak a szex hátránya?
Én nem tudom, hogy anya és apa szerették-e egymást? Lehet a szex hátránya voltam, mert apámat kiskoromtól kezdve csak egy évben egy hétre látom.
Nagy darab, szőrös, és sokat iszik. Vedeli a sört, és rengeteg csaja volt. Minden évben új nővel volt, így számtalan ilyen új nevelő anyám lett. Apám erdőben dolgozott, egy saját cége volt. Pénze, háza, autója, nője, elismerése meg volt, ez kétségtelenül, de hogy a gyereke? Én?
Akart apám engem?

Most is hallottam a suttogásokat, egyre hangosabbak, de nem értem a szavakat. Rémisztő, félelmetes. A szívem nagyokat dobbant, kezeim remegtek. Hinni akartam benne, hogy a takaró megvéd engem. Ha magamra húzom, és kizárom a külvilágot, ezt a sötétséget, akkor megélem a reggelt. Nem hiszi el senki nekem. Én hallottam, amiket hallottam. Láttam az árnyakat. Éltek ott a sötétben valamik.
Elkezdtem utánuk olvasni. Szellemek, démonok, mumusok. Zombik, vámpírok, farkasemberek. Lidércek!

Igyekeztem nem gondolni ezekre. Nem hallani a hangokat, nem látni az árnyakat. De ebben a pillanatban is hallottam a suttogást...és a nevemet mondta...Mark...Mark...

Uramisten! Anya, hol vagy? Apa te is hol vagy ilyenkor? Amikor nálad voltam sosem hallottam ezeket a hangokat, nem féltem a nagy házadban sosem! Mégis miért?
Miért vagyok más? Miért voltam idegen a saját barátaimnak? Miért idegenek a felnőttek? Anyám is idegen, nem szerető lény.
Egyedül fogok meghalni. Tudtam jól. A suttogás csakis a nevemet hajszolta. Mark...Mark...Árny...Sötét...
A csapot megnyitották. Folyt a víz, de nem mertem kikelni az ágyból, hogy elzárjam. Kezdek megőrülni? Mikor lesz őrült egyáltalán az ember? És főleg egy gyerek!

Elmondhatatlanul féltem. Ez a félelem; a legősibb volt, a teljes kétségbe esés, a halál tudata. Kapkodtam a levegőt, lüktetett a fejem, fájt mindenem, és be is pisiltem!
Anya, hol vagy? Verjél meg vagy százszor vagy ezerszer, nem érdekel, de legyél itthon! Védj meg engem, a te gyerekedet, akit nem is akartál, legyél anya, egy szerető lény!
Miért sírtam? Folytak a könnyeim, ziháltam.
A félelem legyőzött.
A sötétből megjelent az árny, és a suttogás normális szavak lettek. Nem láttam szörnyet, szellemet, démont, mumust, vámpírt, semmit sem, csak egy árnyat a sötétségben.
Hallottam, ahogy beszélt hozzám.
Mark. Mark. Árny vagyok. Csap. Félsz.
Tágra nyíltak a szemeim, és sikítani akartam. De hang nem jött ki a számon. Elnémultam, a félelem elvette az eszemet, a testemet, a hangomat, és az életemet.
Rémálom volt csupán ez? Rémálom ez, mint ahogy az a fiú is átélte a családja tragédiáját?
Ez az én tragédiám, önmagam félelme.
Tizennégy éves leszek, de belül, a lelkem még kisgyerek volt. Nem hülye voltam, hanem csak gyermek, egy naiv és kiváncsi fiú. Befolyásoltak. Anyám verése, apám érzéketlensége, a barátaim viselkedése, a felnőttek lenézése és az orvos beszédje, mind átverés volt számomra.
A telefonért nyúltam, ami az éjjeliszekrényen volt. Tárcsáztam az orvos számát, és vártam, hogy felvegye.
- Halló? Ki az ilyen idő tájban?
- Éjfél előtt két perccel van!- a hangom igen vékony volt, kapkodtam a levegőt, mert mindeközben zokogtam- Itt van megint!
- Mark, kérlek...na jól van! Add ide a kagylóba az árnyat!
- Tessék?
- Add már ide, ha felhívtál és akarod, hogy segítsek, add ide az árnyat, elküldöm az anyjába és te már aludhatsz is. Nem vetted be az altatókat megint, igaz?
- Nem.
- Kelj ki az ágyból, add ide az árnyat, nem figyelsz az emberre, Mark, elkalandozol mindig.
Kikeltem az ágyból, alig álltam a lábaimon. A telefont magammal vittem, és bátortalanul lépkedtem az árny felé.
- Hallja, amit mond?! A nevemet mondja! Meg fogok halni!
- Csak menj oda és add át a kagylót!
Azt hittem elájulok. Ahogy az árnyhoz közeledtem, ő távolodott. Majd megpillantottam magamat a fali tükörben. Olyan tisztán és élesen láttam magam; egy kis vézna fiúgyerek, izzadt és pisis pizsamában, falfehér arccal, vérvörös szemekkel.
- Elmenekül az árny...
- Mit látsz, Mark?
- Mark.Mark. Árny vagyok. Csap. Félsz.
- Mark, ide figyelj rám, kérlek!
- Csak magamat látom a tükörben...Mark.Mark.Árny vagyok...
- Átadtad a telefont...saját magadnak, Mark. Te suttogtál végig a telefonba. Te vagy az Árny, akitől félsz.
A tükörben bámultam magam. Teljesen összezavarodtam. Teljesen megsemmisültem.
- Mark, itt vagy még? Válaszolj, most válaszolj!
- Bolond vagyok?
- Nem vagy bolond, fiam. Se nem hülye.
- Akkor mi vagyok? Ki vagyok?
- Nagy trauma ért kiskorodban téged, amikor apukád meghalt...Éppen nála töltötted a nyári szünetet, hajóztatok, és olyan részegre itta magát, hogy az éjszaka közepén bele esett a sekély vízbe.
- Apám...apám él, minden évben egy hétre elmegyek hozzá...
- Nem, Mark, öt éves voltál mikor meghalt apukád. Nagyon szeretted őt, és nem bírtad a mai napig feldolgozni a halálát.
- Anya? Anya előveszi a szíjat és...
- Anyukád egy összetört, magányos negyvenes nő. A fájdalmat és haragot rajtad tölti ki. Nem megfelelőek a nevelési módszerei, lelkileg még sérültebbé tesz téged. Tudod jól, hogy hónapok óta megy a vita a gyámüggyel.
- Gyámügy?
- Igen, Mark, te kérted meg, hogy hazavigyelek téged. És a feleségem azonnal igent mondott, így hát érted harcolok azóta.
- Én...én...én nem értem...
Összecsuklottam, és a földön bőgtem. A tudat, hogy apám meghalt, hogy anyám vert engem, és hogy lelkileg összetörtem...az az éjszaka...most már emlékeztem...az éjszaka múltjában éltem a mai napig.
- Mark, minden kezelésnél elmondtam, hogy apukád meghalt. És ahogy haladtam a lelked felé, rájöttem, hogy anyukádnál rossz helyen vagy. Tőlem kértél segítséget, és én igent mondtam...
- Nem emlékszem, hogy apám meghalt?
- A traumát tudatosan nyomod el, a sok verés, a kitaszítottság, a magány egy ötéves gyerekben ragadt meg...
- Végig önmagamtől féltem? Nem a sötétben félek, hanem attól, hogy elő jön az emlék?
- Pontosan! Mindig te suttogtál...nem más vagy más valaki. A csapot is te nyitod meg, és zárod el, de a félelemben nem emlékszel erre. Egy ötéves gyerek van bezárva egy tizennégy éves fiú testében.
Felültem, abbahagytam a sírást, és újra a tükörbe néztem.
- El akarok menni innen...
- Mark, a gyámügyön folyik a tárgyalás, de nem könnyű.
- El akarok menni innen! El akarok menni önmagamtól. Emlékezni akarok, és felismerni a félelmet...hogy saját magamtól féltem.
- Pakolj össze, és ott vagyok érted kábé negyedóra...
- Nem kell összepakolnom. Egy teljesen új életet akarok.
- Mark, te vagy az? Tudod mit beszélsz?
- Igen...nem félek, nem akarok félni...fel akarok nőni... én voltam az árny, de már Mark Polland akarok lenni.



Szólj hozzá Te is!