2021-09-20 06:11:21, Boldog névnapot Friderika !
Kereés az oldalon

Rögzített történelem (Majnik László: Barázdák között, 2017)

Radnai Dániel - 2017-08-29 10:00:00
MűvészetKönyvajánló
Illés rock beat zene zeneelmélet magyar rock könnyűzene pop Szörényi Bródy Illés Lajos

Idén tavasszal újabb nagyigényű – és ahogy a könyvajánlókban említeni szokás – „hiánypótló” kiadvánnyal gazdagodott hazánk pop-irodalma, Majnik László, eme kiváló tollú, ismeretlen zenebarát, hobbi-publicista első kötete által. Felmerülhet a kérdés, hogy egy könyv, mely Illés zenekar törtnetét, Magyarország első és legnagyobb hatású beatzenekarának históriáját dolgozza fel, mégis hogyan lehetne hiánypótló, hiszen Illésékről már kevéssel 1973-as megszűnésük után könyvet írtak, nem is az utolsót; napjainkra pedig a történetük hasonlatosát vált a hun-magyarok eredetmondáihoz – szájhagyomány útján él tovább, visszafolyván a zenekedvelő nép vérébe… 

(Kis memória-serkentés: Koltay Gábor jóvoltából 1980-ban jelent meg az első Illés-könyv „Szörényi-Bródy − Az első 15 év” címmel, s a frissdiplomás filmrendező róluk készítette egyetemi vizsgafilmjét is. Egy év, és 1981 márciusában a Budapest Sportcsarnokban lezajlott „A koncert” c. szuperprodukció is, melyről ugyancsak Koltay írt könyvet és rendezett filmet azonos címmel; ezt követte az 1983-as „István, a király” újabb sietősen összekapott filmváltozattal és riportkönyvvel. Az 1990-es, sorrendben második, persze nem utolsó Illés-búcsúbuli alkalmából újabb füzetnagyságú kiadvány ismertette a zenekar múltját s jelenét, mígnem 1999-ben megjelent az együttes történetét részleteiben feldolgozó monográfia Kocsis L. Mihály tollából: az „Énekelt történelem”. Eme igényes, diszkográfiát, névmutatót, képjegyzéket egyaránt tartalmazó könyv megjelenésével egy időben tízrészes televíziós riportfilm készült az egykori zenekar tagjaival, akik egy hosszú út során – egyenként elmesélvén nosztalgikus emlékeiket a zenekarról – még Londonba is elrándultak. Újabb részletekkel gazdagodott az Illés legendárium a Bródy Jánosról 1994-ben Vámos Miklós tollából készül regényes életrajz, majd 2003-ban készült Gréczy Zsolt és Retkes Attila által jegyzett könyvecske által, Szörényi Levente pedig 2005-ben jelentette meg összegyűjtött írásait, s vele készített interjúk nagy-nagy csokrát „De ki adja vissza a hitünket?!” címmel, amit tavaly – Stumpf András segedelmével −, egy újabb életrajzzal fejelt meg. Csak mellékesen említem meg, hogy Varjas Endre 1992-es Koncz Zsuzsa életrajzán, az „István, a király” 2008-as jubileumi kötetén, vagy az összes létező magyar rocktörténet fejezetein kívül is rengeteg információ ismeretes az együttesről, hiszen a nemrégiben elhunyt Nagy György „Rocklexikon” c. riportsorozatában Szörényi Levente és Koncz Zsuzsa is szerepelt a 2000-es évek közepén, valamint az egykori Filmmúzeumon futó „Privát rocktörténet” c. műsorban kétrészes hosszú összeállítás készült a zenekar még élő tagjaival 2010-ben – utóbbiak mindegyike elérhető DVD-n is.) 

 

2017_0814230318_szorenyi.jpg   2017_0814230806_a-koncert2.jpg   2017_0814230318_istvan-a-k.jpg   2017_0814230318_covers_361303.jpg   2017_0814231053_vamos-broy.jpg   2017_0814230318_brody.jpg   2017_0814230318_de_ki_adja_vissza_a_hitunket.jpg   2017_0814230318_istvan-a.jpg   2017_0814230318_privat-rock.png 2017_0814230318_rohan-az-ido.jpg

 Válogatás az Illés-kalendáriumból (1980-2016)

Visszakanyarodva tehát a könyvhöz: noha az Illésről újdonságot írni 2017-ben szinte lehetetlen, ebben a kicsiny kötetben valamelyest mégis sikerült, mely meglátásom szerint sokak okulására válhat, kik valaha zenével szeretnének – ha csak a billentyűzet gombjai mögül is − foglalkozni. Majnik könyve azért egyedülálló, mert elsőként a zene, konkrétan az Illés által megjelentetett nagy- és kislemezek, s a rajta szereplő dalok hangtani, formatani, stilisztikai, tartalmi elemzése felől közelít ennek a végtelenül sokat citált együttesnek az életművéhez. Erre utal a mű címe is: a „barázdák között” megbúvó igazságot, a poly-vinyl-klorid hanglemezek redőiben lakozó valódi muzsikát juttatja szóhoz végre ez az írás, ellentétben a hazai könnyűzene-történet eddigi paradigmájával. Ugyanis egészen mostanáig magyar popzenetörténet, ha jól belegondolunk, többnyire kimerült a zenekar-históriák/előadói életrajzok álcájába bújtatott kultuszgyártásban és leleplező hangvételű (időnként botrányszagú) sztori-kreálásban; a műfaj történetét elbeszélő kétrészes monográfia (Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János: „A magyarock története” 1-2.) pedig az anyag átfoghatatlan volumene miatt legfeljebb stilisztikai mintázatok regisztrálásáig, egyes irányzatok precíz elkülönítéséig merészkedett; fel sem merült egy-egy szerző vagy együttes elmélyült, zeneelméleti igényű bemutatása. Ezt a sort töri meg − sikerrel − Majnik László könyve. 

Az idő szakadatlan múlását és a zene kétségbeejtő kulturális státuszát mutatja, hogy a szerző egyébként kifejezetten könnyen érthető, olvasmányos dal-elemzéseit a biztonságért (nem megalapozatlanul) alapvető zenei fogalomtár segíti, ahol a szinkópától kezdve, a verze-refrénen át az üres kvintig mindent megtalál a kedves olvasó. Nem mintha egy rövid fogalomtár a képjegyzék és a kimerítő diszkográfia mellett ne lehetne része egy zenéről szóló, ismeretterjesztő kiadványnak, de ez is jól jellemzi, hogy a zenéről való diskurzus magyar viszonylatban milyen mértékben sekélyesedett el az elmúlt 20-30 év során. Míg a ’60-as évek legendás beatzenekarait többnyire a muzsikához alig konyító fiatalok (technokraták, bölcsészek, munkások stb.) alapították, s vitték sikerre, manapság – ilyen fényes hagyományokkal a hátunk mögött – elvesztettük azt a marginális, igen-igen szűk fogalmi keretet is, amivel le tudnánk írni zenét, képesek lennénk beszélni róla. Utóbbi tendenciáról egyáltalán nem az elmúlt évtizedek anekdotázó, önkultuszban fürdőző rock-sztorijai tehetnek – azok még egy szebb világ naiv gyermekei voltak –; sokkal inkább egy olyan kultúra, ahol a rádióadók, youtube-csatornák (úgy tartalmilag, mint technikai előállításában) sablonokra épülő fröccsöntött, „fast-listen” track-jei elveszik a teret a valódi zene megismerésének lehetőségétől; valamint egy olyan oktatási rendszer és művészetpolitika, amely ezt nem veszi észre. Az, amit hagyományosan egy középiskolai ének-zene órán megtanulhatna a 14-16 éves, napjainkra egy réteg-kulturális, funkciótlan készséggé vált. 

Csak remélni tudom, hogy Majnik könyve, ez a szerény, ámde megvilágító erejű könyvecske, ha nem is okoz gyökeres paradigmaváltást, de elindít valamifajta pozitív tendenciát a poptörténet magyar recepciójában. Szeretnék optimista lenni, de egy-két üdítő kivételtől (pl. Ignácz Ádám: „Műfajok, stílusok, szubkultúrák”, 2015) eltekintve úgy érzem, soha nem teljesülő kívánalmakat fogalmazok meg.

2017_0814230318_majnik_laszlo-barazdak_kozott-konyv-2017.jpg

Hogy ne a fenti pesszimista tudatfolyam adta rossz szájízzel távozzék az olvasó a képernyő romlott fényérőt, még megjegyezem egy s mást Majnik László könyve javára. Azon túl, hogy a kötet a szó szoros értelmében az Illés zenéjével foglalkozik, dal-elemzései közepette számos olyan pozitív jellemzőt felvonultat, amivel más hasonló kiadványok nem feltétlenül jeleskednek. Legelőször is – a jól ismert Illés-kánon szorítása ellenére – nemcsak a slágerdalokra, rajongói kedvencekre, hanem ismeretlenebb, elfeledett dalokra is ráirányítja a figyelmet. Továbbá a dalok zeneisége: ritmikai, hangtani vagy éppen hangszerösszetétel-béli vizsgálata mellett kitér a szövegek tartalmi (szimbolikus, képalkotó stb.) vonatkozásaira is, hála az égnek szerencsésen kerülve el a cenzúra-hajhászás zsákutcáját, s mindezekhez stilisztikai értelemben párhuzamokat is keres éppúgy a magyar muzsika történetéből, a nemzetközi popipar kalendáriumából. Példának okáért, elsőként megvilágítva minden magyar rocksztori legelső közhelyét, miszerint „az Illés a magyar Beatles”, több helyütt mutat fel (újra hangsúlyozom!) zenei párhuzamokat a brit aranycsapat és Szörényiék szerzeményei között. 

Lényegtelennek is mondható apróság, hogy tekintettel a fent felsorolt kiterjedt Illés-irodalomra, talán felesleges volt a szerzőnek a könyv jelentős részét nem kevés életrajzi adatot sorjázó lábjegyzettel ellátni, mely némileg megtöri az elbeszélés / elemzés fonalát. Jóllehet ebben a pillanatban kell e sorok írójának önkritikát gyakorolni, hiszen amikor 2017-ben már fogalmunk sincs mi az a nagyterc, miért várható el egy fiataltól (aki netán egészen véletlenül vette kézbe Majnik László könyvét), hogy névről ismerje az 1960 környékén alakult Illés-együttes mindenkori tagjait, vagy a hőskor más szereplőit… Jobban átgondolva, kell az oda. 

Többet beszéltem erről a könyvről, mint kellett volna; ha úgy vesszük, elegendő lenne annyi is, hogy „egyszerű és nagyszerű”. Azonban e mögött a külső egyszerűség mögött rengeteg munka, élettapasztalat és analitikus érzék lakozik, ami egyedülállóvá teszi a kötetet és szerzőjét, így olyan művet tart a kezében a kedves olvasó, amit nem akármilyen feladat lehet a maga közegében megismételni. Én azért szorítok minden kedves zenebarát nevében, hogy a magyar poptörténetnek ha nem is minden jelentős figurájáról, de legtöbb elemzésre érdemesült szereplőjéről (Omega, LGT, V’ Moto Rock) szülessék ilyen igényű munka. Ha pedig az ilyen célkitűzésű próbálkozások száma egyszer talán megközelíti legalább a fent felsorolt Illés-bibliográfia volumenét, azt mondhatjuk, nemhiába íródott ez a könyv, s végre megismerhetővé vált a magyar könnyűzene „rögzített történelme.” 

(Majnik László: Barázdák között. Az Illés Zenekar története hanglemezeik tükrében. Szerzői kiadás, 2017) 

loading...


Szólj hozzá Te is!