2021-05-13 10:21:47, Boldog névnapot Szervác,Imola !
Kereés az oldalon

Fejezetek az 50 éves magyar pop történetéből – 6. rész: 1972

Radnai Dániel - 2017-10-06 10:00:00
Művészet
rock zene beat Illés Omega LGT Zalatnay Sarolta Kovács Kati Koncz Zsuzsa Demjén Ferenc Bergendy 1972

Folytatódik hát a „supergroup”-ok időszaka az 1972-es esztendőben is. Talán túl sokszor teszek hasonlóan elfogultnak és bombasztikusnak tűnő megjegyzéseket, de ezúttal is le kell szögezzem: az 1972-es év (hasonlóan talán az 1968-ashoz) rendkívül fontos határköve (amolyan korszakváltás előtti végpontja) a magyar beatnek. Eme rövid intervallumban összegződik a hatvanas évek közepén létrejött itthoni könnyűzene minden tartalmi és formai vívmánya, mely után okvetlenül egy zűrzavaros átmenetnek – mint majd látni fogjuk, ilyen lesz az 1973-as év – és egy új periódusnak kell következnie. Még működnek (több-kevesebb sikerrel) hazánk első igazi beatzenekarai: az Illés, Omega, s rövid ideig a Metro is; a könnyűzene legelső hivatalos „fórumát”, a Táncdalfesztivált ez évben rendezték meg utoljára hagyományos formájában, élén a három beatlánnyal, Kovács Katival, Koncz Zsuzsával és Zalatnay Saroltával. Hátuk mögött pedig a második beatgeneráció tagjai (Generál, Corvina stb.), akik a nyugatról beáramló pop és az avítt magyar tánczene közti ártérben keresik az érvényesülés, megszólalás lehetőségeit. Miközben az angolszász popkultúrában olyan nagylemezek jelennek meg, mint a Led Zeppelin legendás (kimondhatatlan) IV. albuma (1971) Deep Purple legsikeresebb korongjai (Fireball, 1971; Machine Head, 1972, Made in Japan, 1972) vagy az Eagles debütáló lemeze (Eagles, 1972); valamint olyan együttesek, előadók mutatkoztak be, mint Mike Oldfield vagy a Queen együttes – addig nálunk az Illés elkészíti utolsó eredeti dalokat tartalmazó stúdióalbumát, a Taurus képében bemutatkozik az első igazi magyar hard rock zenekar, s az LGT (egy szerencsés fúzió nyomán) elkészíti Zalatnay Cini talán legjobb lemezét, az Álmodj velem-t.      

 

          2017_0929230538_taurus.jpg                                 2017_0929230538_taurusujsagcikkzorannal-band.jpg

                                                    A Bika jegyében (még Som Lajossal)                                                                                                                   ...itt pedig már Zoránnal.

 

Talán úgy igazságos, ha a „fiatalokkal” kezdünk, térjünk hát rá a magyar rocktörténet egyik legparányibb, ám annál kultikusabb passiótörténetére, a második supergroupként bemutatkozó Taurus históriájára. Az ugyancsak négytagú, kompakt szupercsapat, a Radics Béla fémjelezte Taurus EX-T 25 75 82  − melynek teljes nevében a hat számjegy Brunner Győző mint állandó szervező-menedzser telefonszámát jelölte volt − eleinte valóban olyan babérokra volt hivatva, mint az egy évvel korábban alakult LGT. (Zenei értelemben legalábbis.) Az „első magyar hard rock együttesként elhíresült csapat, kezdve 1972. május 1-i Budai Ifjúsági Parkbéli bemutatkozásuktól, eleinte sikerteljes koncerteket adott mind itthon, mind külföldi vendégszereplések során. A zenekar repertoárját részint külföldi klasszikusok (B. B. King, Jimmy Hendrix, Led Zeppelin stb.) feldolgozásai illetve néhány saját szerzemény alkotta. Balázs Fecó korai szerzői szárnypróbálgatásainak gyümölcseként született meg az „Anyám, vigasztalj”, a „Szólíts meg vándor”, „A kőfalak leomlanak”, valamint a Radics Béla szerepét és későbbi kultuszát tökéletesen megalapozó „Zöld csillag” is. 

Hosszú cikkek, visszaemlékezések és könyvfejezetek (pl. Ómolnár Miklós: R.& B. kapitány avagy pengék és halak, 1986; Balázs Fecó–Fábián L. Gyula: Évszakok, 1999) születtek a tiszavirág életű Taurus szerencsétlen sorsáról és hanyatlásáról, melyek tanúságait itt esélyem sincs részletesen ismertetni; történetük fő motívuma leginkább a hanglemezgyár elutasító magatartása volt, melynek okán – a jelentős közönségsiker ellenére is – megtagadták tőlük a nagylemez lehetőségét. Ilyen körülmények között – miután ’72 végén a Metróból futva menekülő Zorán is megérkezett a csapatba mint basszusgitáros(!) − az együttes kevéssé tudta megtartani eredendő arculatát, pláne olyan célzottan slágernek szánt dalokkal, mint „A lány, akire szerelemmel nézhetek”. Nem elég, hogy RB Kapitánynak ez a stílus már nemigen volt ínyére, ’73-ban a zenekart jugoszláviai turnéjuk során egy kámforként elszelelő (s a tagok pénzét is elsüllyesztő) producer kíméletlenül meglopta és cserbenhagyta. Balázs Fecó és megtépázott bandája csak a Jugoszláviai Magyar Nagykövetség segítsége és Zorán nyelvismerete révén tudott hazaevickélni, s ez az élmény elég volt ahhoz, hogy a zenekar 1973 végére fel is perzselődjön. Radics Béla, csalódottságában, meg nem értettségében tehetségével együtt visszasüllyedt a „föld alatti” zenekarok (Alligátor, Nevada) és az alkoholizmus világába. A zenekar többi tagja (Brunner, Som, Balázs Fecó) rövid ideig vendéglátó muzsikával töltötték idejüket, majd különböző zenekarokban tevékenykedtek (Korál, Piramis) – ki több, ki kevesebb sikerrel. 

 

                     2017_0929230538_aluborito.jpg                   2017_0929230538_omega_-_elo_omega_joo.jpg

                                   "Aki ki tudja venni szűkre méretezett borítójából a lemezt,                                                                        Az újranyomott papírtokos változat. 

                               az lejátszhatja, de oda többé vissza nem teheti..." (Tardos Péter)                     

 

Mint az előző részben utaltam rá, a Taurus (és az átalakuló félben lévő Neoton) történetével függ össze a ’72-es év másik kifejezetten jelentős eredménye: az új Omega talpra állása. Miután a Neotonból elszármazott Debreczeni Ferenc (Ciki) dobossal – Debreczeni Csaba, a Bergendy dobosának öccsével – ’71-ben összeállt az új csapat, gyökerestül változtattak addigi stílusukon, ami már első kislemezeiken is érződött. A főként Mihály Tamás (basszusgitár) és Molnár György (gitár) szerzőségével és Sülyi Péter szövegíró együttműködésével új repertoárt kialakító zenekar országos turnén mutatta be első Presser utáni lemezanyagát, mely egyfelől összekovácsolta az Omega új közönségét, illetve – amit kevesebbszer szoktak említeni – a Taurus sikertelennek is mondható próbálkozásai után elsőként honosította meg kishazánkban az angolszász hard rockot. A különböző riportokból, emlékezésekből jól ismert legenda szerint Benkő Laciék már év elején készen voltak leendő nagylemezük dalaival, ám a hanglemezgyár – sokkal kevesebb bizalmat szavazva a viseltes Omegának, mint az újonnan alakult LGT-nek – nem biztosított stúdióidőt a hanganyagok felvételére. Oda se neki, a dalokat az országos turné során néhány magnetofon segítségével vették föl, majd a nyers szalagokat (állítólag késsel, villával) maguk vágták kész lemezanyaggá. Az MHV – újabb nem várt fordulatként – papírhiányra hivatkozva nem tudta vállalni a lemezborító elkészítését, ám a zenekar tagjai ez alól is furfangosan bújtak ki: Molnár György „Elefánt” egyik ismerőse nagy mennyiségű alumínium lemezt bocsátott az együttes rendelkezésére, így sikerült végül az album kiadása, melynek kissé karcolékony, merev fémborítójára a következő címet szitázták négyféle színnel: Élő Omega.  

A második magyar koncertalbumnak tekinthető, kétféleképp (tényszerűen és szimbolikusan) is érthető elnevezésű nagylemez az MHV várakozásait fölülmúlva akkora sikert aratott, hogy rövidesen újabb szériát préseltek belőle, immár papírtokban – ebből adódik, hogy a későbbi példányok legnagyobb részén 1973-as évjelzés szerepel –, s az LP angol, német és csehszlovák licenszkiadását 650 ezren vették meg. Az Élő Omega legnagyobb slágerei a korábban már publikált „Régvárt kedvesem” és a” Hűtlen barátok” lettek, de ezen kívül is található kiváló nóta az albumon jószerivel: az újrakezdés nehézségeire emlékező „Egy nehéz év után”, a kemény rock nagyjait idéző „Törékeny lendület”, „Eltakart világ” és „Blues”, illetve a lemez lírai vonala: az „Emlék” és az első 100%-ban közös szerzemény, a „Varázslatos fehér kő”, melyet talán az Omega „Child in Time”-jának is lehetne nevezni.

 

                                                                                         2017_0929230538_get_image-php1.jpg

                                                                                                         Az utolsó album Frenreisz Károllyal (Ringasd el magad, 1972)  

 

Kevéssé fogadta kitörő érdeklődéssel a közönség a nagy reményekkel indult Locomotiv GT második albumát. A Ringasd el magad, mely hangzásában ugyan sokkal kidolgozottabb, mívesebb volt, mint a debütáló Loksi-lemez, tulajdonképpen a hosszú hangszerszólókkal kitöltött és megnyújtott „Kotta nélkül” c. dalon kívül nem hozott slágert. Hiába érződött az albumon a tehetséges hangszervirtuózok és dalszerzők (Presser, Frenreisz, Barta) minden munkálkodása, és a sok-sok külföldi vendégszereplés zenei élménye, a lemez még angol és csehszlovák exportkiadásával együtt sem hozott megújhodást. Ettől az évtől kezdve a Loksira egyébként is rájár a rúd – Frenreisz Károly jövő év elején (különböző háttérkonfliktusok és más zenei elképzelések miatt) kiszáll a zenekarból, s az LGT tagjainak fokozatos kicserélődését eztán már nem lehet megállítani. ’73-ben a régi Omegás barát, Somló Tamás érkezik Frenreisz helyére; az 1974-ben Amerikába disszidált Barta Tamást Karácsony János „James” (ex-Generál) gitáros váltja; ’76-ban Bartát Laux József is követi a tengerentúlra, őt Solti János követi a dobok mögött, mellyel 1977-re kialakul az LGT végleges felállása. A zenekar későbbi – változó színvonalú – albumairól egész könyvet lehetne írni, itt csupán arra a tendenciára hívom fel a figyelmet, hogy míg Presser dalszerzői karrierje (a vígszínházi munkák, illetve másoknak írt dalok nyomán) meredeken ívelt felfelé az elkövetkező időben, s lett a magyar könnyűzene egyik legfényesebb teljesítménye, addig saját együttese lassacskán csendes baráti alkotóközösséggé alakult, amely már nem mindig tudta (s akarta) tartani a lépést a gyorsan változó popzene irányaival. Na de ne szaladjunk előre!  

 

2017_0929230538_cini_almodj.jpg            2017_0929230538_kovacs-kati-autogram-helyett-2-ab.jpg       2017_0929230538_3151a.jpg

 

Ebben az évben még – az eladdig gyümölcsöző Presser–Frenreisz-fúzió révén – még egy albumot készítettek, Zalatnay Cini Álmodj velem! c. lemezét, amit az énekesnő talán sosem tudott túlszárnyalni. Az album dalaiból több is sláger lett („Szeress nagyon”, „Gyere vissza barátom”, „Könyörgés” stb.), s mindez ideig-óráig még konzerválni tudta a ’60-as évek babérjait lassacskán felélő mini-díva népszerűségét. Hasonlóképp maximális fordulatszámon száguldott Kovács Kati is, kinek ismertségét következő – még mindig inkább táncdalos, Koncz Tibor szerzeményei fémjelezte – albumának címe, az Autogram helyett is jelzi. Ekkor még nem tudta, hogy hamarosan ő is kollaborációra lép az LGT-vel, sokkal inkább lefoglalta az a gondolat, hogy 1972-ben másodszor is bezsebelhette a Táncdalfesztivál első helyét, ezúttal az „Add már, uram, az esőt!” c. dallal, melyet a Juventus kísért. 

A harmadik beatlány sem tétlenkedett: a Kis virággal már 1971-ben lemezmilliomosnak kikiáltott Koncz Zsuzsa elkészítette az Élünk és meghalunk c. nagylemezét, mely az utolsó olyan stúdióalbum, melyen az énekesnő kizárólag az Illés tagjaival dolgozott együtt. Az Illés-együttes ’71-es daláról elnevezett anyag méltatlanul veszett mostanra a feledés homályába, noha tulajdonképpen Koncz Zsuzsa első korszakának (1966-1973) legérettebb zeneanyaga. Egy-két dalocskát leszámítva valamennyi opusa kisebb remekmű, melyek között van 60-as évekből örökölt szelíd rock’n’ roll („Elbújtam és már nem találsz rám”), himnikus ars poetica („Vándorének”) s számtalan líraibb („Egy év elmúlt”, „Nemsokára elmegyek”, „Képregény”) vagy slágeresebb („Szentiván”, „Margarita”, „Kelepce”) darab. A lemez legjobban sikerült dala az „Egy lány sétál a domboldalon” c. Bródy-szerzemény, mely csak azért nem válhatott igazán sikeressé, mert címében a felelős szervek kábítószeres áthallást véltek felfedezni (Egy Lány Sétál a Domboldalon = LSD) – mint majd látni fogjuk, nem utoljára az Illésék történetében. Noha az érdemtelenül agyonhallgatott Élünk és meghalunk nem lett minden Koncz-rajongó napi evangéliumává, elmondhatjuk, hogy Koncz Zsuzsa különösebb hátrányos következmény nélkül vészelte át azt a korszakot, mely a korai magyar beatkultúra előadóit, zenekarait igencsak megtépázta. Jóllehet ebben az évben sem sikerült elnyernie a Táncdalfesztivál első díját – a „Mondd el, ha kell” c. Illés Lajos szerzeménnyel harmadik helyezést ért el –, a későbbiekben már nem is volt ilyesmire rászorulva, mi több: innentől datálhatók művészileg legnagyobb hatású albumai.  

Koncz Zsuzsával már menthetetlenül megidéztük az elmúlt két év során megtépázott Illés-együttest. Mármost, miután Szörényiék „letöltötték” az 1970-es év büntetését (kitiltás a fővárosból, nagylemez-tilalom), s eztán előálltak a visszhangtalan Human Rights-cal, 1972-ben egy igazán nagy dobással kellett megpróbálkozniuk a túlélés érdekében. Ennek szellemében el is készült a késői, beérett Illés talán legkimunkáltabb albuma – lényegében a magyar Abbey Road –, az Add a kezed. Nem mintha a dalok hangulatán, s szövegek apró jelzéseiben itt-ott ne lett volna érezhető a mögöttük álló időszak keserű utóíze és a belső feszültségek tünetei, mégis azt mondhatjuk, ekkor még több volt a bizonyítási vágy, mint a rezignáció. Illésék mindent megpróbáltak: az LP szokás szerint rögtön telitalálatos slágerrel indul („Kislány, add a kezed”), ezt követi Illés Lajos talán legszebb lírája, a barokkos stílusban elhangzó „Jelbeszéd”, majd egy hamisítatlan nyegle Bródy-nóta, „A tanárnő”, az Illés népies vonulatának legszebb éke, a „Virágének”, illetve az album legismertebb dala, a két évvel korábbi nagy-britanniai élményeket megörökítő rock’n’ roll, a „Good bye London”. A lemez B oldala ugyan nem üti meg ezt a szintet, de nem kevésbé kimunkált. A modern megszólalású, kissé blues-os „Nehéz várni”, Szörényi egyik legszebb kései szerzeménye, Illés Lajos „Szemétdomb”-ja a gondtalan ’60-es évek könnyed dalocskáit idézi (ám aktuális tartalommal), az „Emlék M.-nek” pedig egyfajta személyes, művészi reflexióként zárja le az albumot. Egyedül „A szó veszélyes fegyver” és a „Nekem oly mindegy” tekinthetők időkitöltő, töltelékdaraboknak, ám ha tartalmukat is figyelembe véve, a szövegre fókuszálva tekintünk rájuk, meglelik helyüket a „nagy egész”-ben.  

Ha úgy vesszük, az Add a kezed olvasható (hallgatható) az Illés-együttes romlástörténeteként is, az album majdnem mindegyik szövege ezt látszik megerősíteni. Az egyéves eltiltás és az állandó cenzúra általi elszigeteltség szólal meg a „Jelbeszéd” paradigmatikussá vált refrénjében („Engem már más nem ért, csak az, ki jól megfigyel”), a „Virágének” beszélője – kinek szájából halljuk „Gondok között alszom, nyugtalan az álmom” − mintha a zenekart magát féltené-őrizné kertjében; a „Szemétdomb” az egyre kontraproduktívabban működő magyar könnyűzene allegóriája is lehet; a „[…] szó veszélyes fegyver / és van, aki fegyvertelen” tovagondolásra sarkalló sort nem kell magyarázni, a „Nehéz várni” c. dalban pedig egy új utakra vágyó egyén (Szörényi Levente) kiútkeresése fogalmazódik meg („az én utamnak nincs vége még”), egy olyan egyéné, kinek szemében az Illés már „csak egy emlék”, mint a régi nagy szerelemnek, M.-nek szóló vallomás.

 

                                       2017_0929230538_14761a.jpg                     2017_0929230538_bergendy.jpg

                                                                                                                          Vég és kezdet: Illés és Bergendy... 

Nem akarom túlhúzni a dolgot, hisz az ilyen értelmezések megszületésük pillanatában sematikusak és leegyszerűsítők; tény az, hogy már itt érezhető volt az Illés lassú bomlása. Ezt a fokozatosan erősödő csak elősegítette az a tényező, hogy az Add a kezed – minden pozitívuma ellenére – nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Minekután Illésék egy évig száműzettek a könnyűzene agorájának közeléből, s egy sikertelennek mondható lemezzel számos rajongót veszítettek, 1972-ben már egy egészen más közönség fogadta az akkor már hét éve azonos felállásban működő beatzenekar utolsó igazi próbálkozását. Nem arról volt szó, hogy az Add a kezed ne lett volna jó zeneanyag – ami azt illeti, az egyik legjobb Illés-album (az Illések és pofonok után). Sok egyéb mellett arról, hogy mire visszatértek a popzene vérkeringésébe, annak személyi összetétele, csekély intézményi háttere, illetve művészi tartalma (stílus- és tartalomkínálata) gyökerestül megváltozott. Ezt igazolandó bőven elég lenne újra elsorolunk az 1970-es és ’71-es évad felfedezettjeit, hozzájuk véve a ’72-ben indulókat (pl. Cseh Tamás, Katona Klári, M7, Eszményi Viktória), ehelyett azonban csupán egyetlen zenekar szerepére hívjuk fel a figyelmet.    

1972-ben jelent meg ugyanis a korábban már emlegetett Bergendy, a Demjén fémjelezte „hetesfogat” első, saját dalokat tartalmazó lemeze, a Bergendy I., mely az igényes slágerzene legfrissebb alternatíváját nyújtotta a korszak közönségének. Bombasztikusnak hangzik, de a dixieland-repertoárok és sanzon-dalok világából érkező Bergendyék, a korai magyar underground világából feltörő Demjén Ferenc és a komolyzenei magaslatokban gondolkodó Latzin Norbert összeeresztése valami olyan elixírt hozott létre, amit soha senki nem játszott annak előtte Magyarországon. Első albumuk tömve volt friss, semmihez sem hasonlítható slágerekkel („Te is jársz néha tilosban”, „Jöjj vissza, vándor”, „Jelszó: love, szeretet!”, „Papírsárkány”), a Táncdalfesztiválon második helyezést értekel el az „Úgy szeretném”-mel, mely a következő évben az év dala lett, zenéjükben pedig – a nehézkesnek tűnő népes felállás ellenére – hosszú éveken át minden hang (szaxofon, furulya, fuvola, trombita, Hammond és miegymás) megtalálta a harmóniát. 

De hogy hogyan alakult a továbbiakban Demjénék diadalútja, mindez hogyan hatott vissza más együttesekre, így az Illésre is, s végül hogyan kerültek Szörényiék egy színpadra a Bergendyvel – ezekre már az 1973-as év krónikájában kell keresni a választ. 

 

loading...


Szólj hozzá Te is!