2019-09-21 09:43:08, Boldog névnapot Máté,Mirella !
Kereés az oldalon

Az éjszaka meséje

Laky Szintia - 2018-12-24 10:00:00
Elv/érzek szeretet félelem

2018_1224113811_csillagok.jpg

Felkeltek a csillagok is azon az éjjelen. Én a Lélek, miután porhüvelyem elszenderült, s én megszeretgettem; kiültem az ablakba. De hogy akartam-e többet tudni, mint máskor? Akartam-e érzelmeim, gondolataim világába visszamenni azon az éjszakán, már nem is tudom. Talán igen. De erő az nem volt hozzá. Sokszor kell erősnek lenni a test helyett. És bár lélekként ilyet mondani veszélyes, én mégis kimondom: Elfáradtam. Így hát azon az éjjelen én is megpihentem. Nem volt sok időm erre mostanában. Nem volt sok időm körbenézni. Én is megpihentem.

          Kiültem hát az ablakba. Az Éjszakát néztem. Néztem a színeit. Láttam a szemének opálkéken gyöngyöző tekintetét. Fekete palástját, ahogy ráborítja a csillagokra, védve őket. Láttam ezüstszínű karjait, ahogy megöleli vele a holdat. Aranyszínű talpát a lámpák fejének búbjain. A fekete haját ott fönn a magasban, a távolban, valahol a menny után. Hatalmas volt, egység volt, messze tőlem a távolban. Magamra leltem benne, hisz ő is távolságban él önmagával, mint itt mindannyian. Talán ő sem látja karjait, de érzi a hold szeretetét.

Aztán láttam az Éjszaka szívét. Tele volt azokkal a jól ismert fénylő mosolyokkal. És milyen boldogok voltak! A Csillagok ott ugráltak az Éjszaka szívén, és hívták őt játszani. Ő pedig csak mosolygott. Vibrálva, szökkenve, nevetve éltek a Csillagok az Éjszaka szívén. Vagy szívében? Nem is tudom. De együtt nevettem velük, ott a szobám ablakában, mikor az Éjszakába lógattam a lábam, hogy én is vele legyek.

          Ott ültem, mosolyogtam a Csillagokkal, mikor egyre hidegebb lett az Éjszaka. Olyan hirtelen jött az érzés, minden fénysugaram bele remegett. És annyira ismerős volt. Aztán valaki megszólalt. Emlékeztem arra a hangra még régről.

Talpam alatt szállt el az árnyék. A Csillagok arca is megváltozott, az Éjszaka is összehúzta karjait. Nem hallottam miről beszélnek. Kíváncsi voltam. Mi törte össze egy pillanat alatt a békességet és a mosolyt? Bebújtam az egyik Csillag háta mögé.

Kitekintve a fény mögül, megláttam ahogy az Irigység egyre nagyobb testet öltve, táplálkozva az Éjszaka sötétjéből; beszél. És elhitette! Elhitette az Éjszakával, hogy őt senki sem szereti. Elhitetette vele, hogy csak a Csillagokat szeretik az emberek. Rá nincs szüksége senkinek. A lelkek is csak a csillagok mosolyából élnek.

-        Nézd ott azt a lelket! – mutatott rám. – Az is a csillag mögé bújt.

Az Éjszaka pedig elhitte. Elhitte, hogy nincs szükség rá, elhitte, hogy a Csillagok kihasználják, hogy a lelkek nem szeretik, mert elfedi a mosolyok fényét. Elhitte, hogy félnek tőle. Akkor az Éjszaka keserves sírásra fakadt. Az Irigység beköltözött a szívébe, a vibráló fények pedig elbújtak az Éjszaka szíve mögé, és én sem láttam többé őket.

 

 

2018_1224114351_ablak.jpg

Visszabújtam porhüvelyembe, de a nappalok sem voltak többé ugyanolyanok. Minden este az Éjszaka könnyei mosták a lámpák fejét. Az Éjszaka sötét volt. Fekete! Egy csillag sem nevetett. Együtt sírtak az Éjszakával. A szíve mögött kérték a holdat, hogy tegyen valamit. De a hold csak várt. Lassan, lassan az ő fénye is elfogyott…

Én minden éjjel kiültem az ablakba. Minden éjjel lógattam a lábam az Éjszakába. De már annyira hideg volt.

Így vonult el az idő a Csillagok, az Éjszaka, a lámpaburák, a mosolyok felett. És így vonult el felettem is. Csak egyetlen öröm maradt: az Irigység öröme.

Aztán egyik éjjel már a szobám sarkából figyeltem az eget. Nem mertem én sem hozzáérni az Éjszakához. Mintha valami fényt láttam volna a fekete szív mögül pislákolni. Mi történhetett? Szaladtam az ablakhoz. Egyre több fényt láttam. Csak álltam és néztem, ahogy lassan, komótosan megmutatta önmagát a hold, megvilágítva a Csillagokat és engem. Annyira fényes volt. Fényesebb volt, mint valaha. Hozott magával valakit. Újra bebújtam egy csillag mögé és figyeltem.

Kitekintve a fény mögül, megláttam, ahogy a Születés egyre nagyobb testet öltve, táplálkozva az Éjszaka opálkéken gyöngyöző tekintetéből és a Csillagok mosolyából; beszél.

 

2018_1224113123_csillag.jpg

 És megértette! Megértette az Éjszakával, hogy nélküle nem léteznének a csillagok sem! Mert egyikőjük születik a másikból. És a másikból születik az egyik. Mert ők is, ahogy az egész világ mind, mind egy hatalmas, egyszeri születés részei. Így semmi sem létezhet egymás nélkül.

És a Születés elmondta, hogy Ő is úgy él testvérével, a Szeretettel, mint az Éjszaka a Csillagokkal. A Születés maga is a Szeretet szívében lakik. Csak együtt létezhetnek. Ugyanúgy ahogy az Irigység él az Ő testvérével, a Félelemmel. De az éjszakának választania kell, hogy kit enged magához közel! Ha a Félelmet és az Irigységet, akkor elfedi a Csillagok mosolyát.  Pedig a Csillagok az opálkék tekintettől ragyognak és „Éjszaka a szemed, csak az ő mosolyuktól”- mondta a Születés.

Akkor elhalkult az Ég, leengedte karjait az Éjszaka és az idő sem vonult tovább rajtunk, hanem velünk együtt várt. Egy lélegzettel, egy gondolattal hívtuk mi mindannyian, Éjszaka, Csillagok, Idő, lelkek a testvért, a Szeretetet. És ő jött.

Ott állt előttünk, és a bennünk lévő távolság önmagunkkal egyszer csak szertefoszlott. A Szeretet ölelésében megértettük a választ, amit mindannyian tudtunk, csak nem mertünk kimondani. A lelkek együtt súgták az Éjszakának, hogy „Te vagy nekünk a pihenés”, s a Csillagoknak, hogy „Ti a remény”.

Az Irigység elszállt, vissza testvéréhez, s a Szeretet együtt maradt a Csillagokkal az Éjszaka szívén, hogy a másik testvér, a Félelem ne férkőzhessen közéjük.

Az idő is elindult…

 

 

 

 

 

 

 

 

loading...


Szólj hozzá Te is!