Fáradtan és közömbösen feküdtem le aludni. Késő éjjel alig vártam, hogy leoltsam a lámpát, és végre ne tudjak magamról reggelig. Ezekben a nyirkos, hideg napokban az ember legszívesebben fel sem kelne. Elégedetten hunytam be a szemem, ám egy pillanat múlva felébredtem... Egy padon. Félálmosan fogtam fel, hogy arcomba tűz a nap, és hol vagyok. A parkban, a cseresznyefa alatt. Nyár van, kellemes, szellős, meleg, napsütötte. Buja zöld volt az egész park. Hallom a szél zúgását. Mikor felültem, akkor vettelek észre. Ott állsz velem szemben, megszokott elgondolkozó halvány mosolyoddal. Dobálta a szél a hajadat. Nem szóltál, csak mosolyogtál. Észre sem vettem, mit tartasz a kezedben. Az első rózsádat, amit kiszárítottál, szinte fekete volt. Előrenyújtod akkor, és én a kezed felé nyúlok. Abban a pillanatban, mikor a rózsán összecsuktam a kezem, elrepültünk messze. A kezdetekhez, minden emlékhez. Láttuk az első csókunkat, randevúinkat, örömeinket. Láttuk magunkat szembenézni a nehézségekkel, gyötrődésekkel. Láttuk azt ami veled volt, és ami utánad maradt. A nyár közben elmúlott, elhervadt. S újra ott álltunk a padnál. Te továbbra sem szólsz, de szívből mosolyogsz, és hátrálni kezdesz. Elengeded a kezem, de hívsz, hogy menjek veled. Közben kezd elnyelni a novemberi köd. Ne menj! Nem akarok itt maradni! Elindulok én is. Újra megfogom a kezed, és együtt tűnünk el a ködben....Megértettem, hogy nélküled nem létezhetek, és azon a napon, meghaltam veled...Nem maradt más utánunk csak a padon árválkodó elhervadt fekete rózsa, és fújta a szél a sárga leveleket.....
További cikkek
