Smink fel. Csizma fel. Kabát is. Lépcsőn le. Harmadik. Második. Első. Földszint. Utca. Léptek. Ólomnehéz léptek. Hűvösben hömpölygő cigaretta füst. Megtelt tüdő. Kifúj. Néhány lépés. Nem is sejti, hogy milyen közel lakok. Egy szál cigit sem lehet elszívni rendesen. Be a kis boltba. Lila airwaves. Mindig kettőt veszek be. Csak nem mehetek füstösen. Parfüm a nyakra, jobbra, balra. Hajba beletúr. Szemem alját megtörülöm. Már leizzadtam a sminkemet. Telefon első kamerája. Szarul nézek ki. Ebben legalább nincs változás. Fel kell mennem. Találkoznom kell vele. Képesnek kell lennem rá. Meg kell tudnom tenni. Azt a rohadt első lépést. Meg kell nyílnom. Beszélnem kell magamról, de nem a múltamról. Pedig csak múltam van. Mosolyognom kell, nem tördelhetem az ujjaim félelmemben. Mesélnem kell, de mit mondok? Olvassa el. Ch, lehet már rég megtette. Meddő vagyok, anyámmal élek, nem tudok felmutatni semmit, van egy elég szar múltam és egy sikertelen jelenem. Kövér vagyok. Ja ezt látja is. Ennyit a "Just be happy" érzésről. Máris több kedvem van randizni. Nem.
Lassan mászok a lépcsőn felfelé, már-már cammogok. Legalább nem izzadok. Tessék végre egy pozitív gondolat. Első emelet. Mennyit jártam ide régen. Hangos nevetéstől zengett az aula. Kamasz csacsogások titkos tára ez a pad. Talán a nevem még mindig a padba van vésve. Második emelet, forduló. Itt láttam meg az első plátói szerelmemet. Vakon hittem neki, még ő hitegetett. Sosem voltam jó ebben a szerelmi izében. Majd a harmadik emelet. Most egy szinten vagyok az otthonommal. Hatalmas fényes fehér ajtó választ el a valódi első lépéstől. Megállok. Csend. Hallom, hogy bent van. Körbe sétálok az emeleten. Majd újra és újra. Itt vagyok. Képesnek kell lennem egy egyszerű kopogásra és onnan majd lesz valami. Talán majd meg sem szólalok, mint mikor elsőre próbáltam randizni. Csendben bólogatok és próbálok nem hasra esni a magassarkúmban, meg nem leenni a randi blúzomat. Legalább nem étterembe megyünk. Nem kell salátát kérnem kövéren, hogy ő azt higgye szégyellek enni, holott azt gondolja zabálok. Nekem meg nem kell negyven percig néznem az étlapot, hogy talán belemagyarázzam valamibe, hogy gluténmentes. De az is lehet majd mindenről beszélek, hogy tudatosan ne a múltamat vonzzam be. Macskatartás, egyetemi évek félbehagyva, kalandos részeg piás esték, barátok, szigorúan csak a nőikről. Elmesélhetem, hogy volt egy zenekarom, amiben énekeltem és majd legalább untatom, mint akinek ezeket meséltem. Nem mintha az a srác nem lett volna unalmas a bernoulli egyenletével. Rohadt nagy ez a fehér ajtó és bennem csak nő a kétely. Fekete lyukként vonz be a kétségbeesésem és csak úgy rohanok lefelé a harmadikról. Feltépem az ajtót, kirohanok az épületből és magamba szívom a friss őszi levegőt. A szabadság illatát. A városban bolyongok még kicsit a sötétben és eltűnök.
Nem akarok magyarázatot adni, miért nem mentem el. Nem akarok, de már leginkább magamnak nem. Nem akarom tudni, hogy a múltam vagy a jelenem a gát bennem. Nem akarom már tudni, hogy a saját belső vívódásom, és önmagam gyűlölete a probléma, a régről hozott hatalmas már varas sebek, vagy esetleg a jelen kételyei a blokk bennem. Beleszoktam a magányba. Ez a legrohadtabb. Langyosvíz életemben nem lehet tőrrel lyukat ejteni. Esélyt nem adok annak, hogy fájjon, miközben esélyt sem adok a boldogságnak sem. Sokszor pedig azt gondolom ez így van jól. Kivéve az esti órákban, amikor a magányos őszi sétákra, téli esti órákra gondolok, egyedül vacogva a takaróm alatt. Amikor azt érzem megint eltelt egy év és én képtelen voltam rendbe hozni egyetlen életet, a sajátomat. A nagy családi ebédeken még mindig csak én vagyok egyedül, én kapom meg, hogy nem vittem semmire, hogy félek, hogy nem lesz belőlem semmi. Csak én nem rettegek attól, hogy milyen lesz a szülőkkel az első találkozás, hogy működünk-e mint egy pár, hogy nézzük-e közösen az új év kezdetét, hogy vajon végig kísérsz-e életem legnagyobb harcában, hogy mellettem leszel-e amikor összetörten zokogok és gyengének, selejtnek érzem majd magam, hogy elég erős lesz-e a szerelmed ehhez, hogy egyszer ránk nevet-e a gyerekünk. Nem kell félnem, mert senkit sem teszek ki ennek. Azt sem, aki az ajtó mögött állt, azt sem aki már rég ideért a szívembe, és azt sem aki talán ideérhetne egyszer. Hátra dőltem a magányban és el akarom hinni, hogy így van jól. Élet kontra én. 1:0.
További cikkek
