Mérgező istennők
A szerelem az egyetlen olyan érzés, mikor ténylegesen elhisszük, hogy az idea megegyezik a valósággal, akkor is, ha éles ellentétben állnak, ez az, amit igazán csodának élünk meg benne. Mert az ideát ilyen esetekben nem képzeljük, hanem megtalálni véljük, és a végtelen tökéletesség érzését éljük, csak gyakran boldogan szívunk be minden mérget, amit úgy tálal fel nekünk a nő, mint a legízletesebb vörösbort, és élvezettel szívjuk hozzá a testes pipadohány füstjét, és egyenesen élvezzük, mikor a méreg elárasztja a bensőnk minden részét. És persze akkor vesszük észre csak, hogy valójában ártalmunkra volt ez a bor, amikor már a méregtől megsavanyodott, és teljesen kifejtette a toxikus hatását, és úgy érezzük, hogy végünk van, és az esetben igazunk is van. Az utolsó kortyok lesznek a legkeserűbbek. Ha nem válogatunk kellő alapossággal, nem kérünk belőle kóstolót és nem ízleljük meg előre, mielőtt az egész üveggel kérjük, több mint valószínű, hogy elrontjuk vele a gyomrunkat, és a füst sem fog hozzá úgy ízleni, mint ahogy terveztük a könnyed, meleg, langyos szélben, és este kellemében elköltött vacsorát. Talán nem véletlenül hasonlítják a nőt a borhoz, ami a korral nemesedik - tartja a közhely.
Csak hogy vannak eleve rossz évjáratok, amelyből sohasem lesz nemes bor, ha nem nevelték a szőlőt kellő gondossággal, vagy akár a viszontagságok ilyenné tették az idei termést. A viharok, a szárazság, a rosszabb minőségű termőtalaj, akár a bajok, a nyomor, a fájdalom, mind kihat sajnos a gyümölcsre, és az ital nemességére is. Rossz szőlőből sohasem lesz finom, és jótékony hatású ital. Mondhatnánk, hogy ezért bizony nem a szőlő a felelős, ahogy a nő sem, akit értek a viharok, és a fájdalmak, de az ember pontosan ettől könnyen kerülhet egy mérgező lénnyel kapcsolatba, és óhatatlanul a szervezetébe jut az ártó folyadék, ha nem figyel oda, mit enged meg. Mert ha magunkba fogadjuk őt, akkor magunkat tárva- nyitva várjuk, amit kapunk, és nem törődünk a sebezhetőséggel. És mire feleszmélünk ebből az emberőrlő lázból, addigra már késő, átfordul az egész egyfajta végjátékba, egy borús haldoklásba. A méreg elszívja az életerőt, és az ember elgyengül, míg a keserű szőlő asszonya megerősödik, és keres más testet, hogy ő maga tovább kúszhasson.
Nyilvánvalóan nem véletlen, ahogy a mitológiákban megjelennek a pozitív nőalakok, és amellett megjelennek a pusztító és bajt hozó mindig vad és szipolyozó viselkedésű szeszélyes istenasszonyok, démonok, kísértetek, és más entitások. Morrighain az ír mitológia bosszú istennője, vagy akár a halál hírnöke, a sikító női szellem, a banshee, Nemezis istennő, az éjszaka leánya, a Fúriák, számtalan példát sorolhatnánk. És miképpen a mitológiákban, úgy a valóságban is az anyák, mint a teremtés allegóriái, éppen ugyanúgy válhatnak pusztítókká, gyakran amit adnak, azt el is veszik, gyakran a kiválasztott férfi hőseiket is elpusztítják, de akár a gyermekeiket is. És bizony, jaj annak, védelem nélkül találja szemben magát velük. A szociáldarwinizmus ezt mindig az evolúciós túlélési ösztönökkel magyarázza, ami az utód minden áron túli reprodukcióbeli tökéletességéről, és jólétéről szólna. Igen ám, de a szőlőre visszatérve, mi van akkor, ha a nevelés gondatlansága miatt a betegségek, mutációk is ott maradnak. Ott maradnak a lelkekben és a túlélési ösztönnel együtt egy egészen pusztító erő is elszabadul? Igen.
Nos, ezekből áll majd össze később a mindent elpusztító keserű szőlő asszonya. És a gyermekeikben, a tőről metszett hajtásokban is ott marad, nem lehet belőle nemes fajtát nevelni, ha kezdetben már ott volt a méreg is, mert öröklődik, mert nem engedi, hogy a kis hajtás más legyen. Öröklődik a minta. Belőlük lesznek a rossz anyósok, akik anyagi és érzelmi energiaforrásnak, felhasználható életerőnek tekintik a kérőt, a férfit, és jól megbetegítve a lányaikat is örökítik ezt a rossz mutációt. Az eredendő jót szipolyozzák le az emberből. Egészen pontosan azt, amivel ők maguk híján vannak: az önzetlen jóságot, mennyi esetet átél az ember élete során, amíg megtanulja elkerülni ezt, bizony a borhoz is elég finnyásnak kell lenni. Ha nem tesszük, ez beindít olyan körkörös, ismétlődő folyamatokat, amelyekkel életeket lehet eltölteni, és odaadni önként és dalolva.
Hogy milyen is ez a mi szemszögünkből? Első ízlelésre, mindig megnyerő, szinte varázslatos ízt ad az ilyen ártó ital, csakúgy, mint a leány is ártatlan angyalként, mint valaki rossznak az áldozata jelenik meg, és úgy érezzük szinte kiváltság, hogy nekünk jutott a megmentése osztályrészünkül. Valójában pedig ő is éppúgy elkezd belőlünk inni, és táplálkozni, és eleinte bíztat, alkalmazkodik, a szánk íze szerint tesz a kedvünkre, nagyon szemfülesnek kell lenni, hogy észrevegyük a lecsengésben megbúvó utóízt. Azután kezd el szépen lassan manipulálni, hogy elkezdjünk mi tenni az ő kedvére, először mindig keveset, aztán pedig egyre többet. Így kezdünk el mi is egyre nagyobb kortyokban inni a mérgéből. Végül már, amikor kezdünk nem odaillőt is érezni, akkor már nem is tudunk leállni, isszuk megrészegülve az ő kedvéért, és az üdvösségünket is szótlan odaadnánk, egészen a földet csókoljuk meg érte, még egy kis ízért, még egy kis csókért. Akár halálig is ihatjuk magunkat, hacsak ő nem elégeli meg az életerőnket és viszi máshová a mérgét, de minden áldozattal csak növelni akarja a hatalmát. És mindebből a folyamatból még a rossz anya sem józanít ki, hiszen a szerelemnek hitt részegségtől igazán legyőzhetetlennek érezzük magunkat, a világot le tudjuk győzni, hiszen az ő szerelme a miénk. De azzal nem számolunk, hogy lelke a megrontójáé, az anyósé, az édesanyjáé, aki ellen az ital okozta álvértezet mit sem használ. Ezután ragad el a végzetünk menthetetlenül hánykolódva a szeszély zavaros tengerén, és védtelenek vagyunk teljesen. És ezen a tengeren a vihar két hurrikán egyszerre, az anyós és a leánya maga, az önérdek kegyetlen, semmit sem kímélő viharai, amik elől nincs menekvés, épségben sosem érünk partot. És minden ismétlődhet, annyi balvégzetű tengerész járt már így a legcsendesebbnek tűnő vizeken is.
Mert ezek az anyósok és leányok is meglévő körfolyamat részei, amelybe belekerül a rossz szerencsével járó legény is. Kevés történet végződik jól, ahol az anyósok ellenzik a választottat. És ha a románc, az érzelem elkezdi a leányt a jó felé változtatni, és nem csak az életerő nektárját adja át a legény, akkor bizony a beteg lélekkel bíró anyák közbelépnek, és mindent megtesznek, hogy az örökített lényt visszarántsák a fájdalomba, a fenyegetve érzett hatalmat rendkívül kegyetlen módon tudják megtorolni. És sajnos a vége mindig ugyanaz: a torz értékrenddel alkalmatlannak ítéltet könyörtelenül el kell távolítani, szinte nincsen az az erő, amely ellenállhatna ennek. Így a végeredmény adott: a lőre, lőre marad, az is, amit a metszetből préseltek később. És ez rossz a boldogtalan anyósnak, a megbetegített leánynak,, habár gyakran ők sem értik meg a maguk testében lévő méreg hatását, de legrosszabb természetesen a férfiúnak, aki életerejétől fosztva vegetál tovább, és szembesül az idea és a valóság szakadéknyi különbségével. Ezeknek a folyamatoknak, háborúknak és csatáknak nincsenek győztesei, csakis kizárólag vesztesei.
Összességében csak azt tudom mondani: én mindenkit sajnálok.
További cikkek
