Nyáriesti Fülledt Merengés

A remény balladája.

Sohasem tudtam, hogy a vidámabb nyári esték miért váltanak ki belőlem valami egészen átható melankóliát. Éppen, amikor önfeledten mulatni kellene, vagy hazaérni az este italmámorban úszó emlékeivel, olyankor kezd az ember belegondolni a tegnapba és a holnapba, a minket körülvevő világunk nyomorába, ahogy a kis megmaradt kelet-európai paneltömbök közt vészjóslón sötétlik be az árnyék a lámpafénybe. 

Éjszaka van. 

Néma nyári melegben tanúskodik a narancsos-vöröses színű lámpafény az utca betonján, és szellő mozgatja a levelek árnyékát halk suttogással, ahogyan a fák lombjai beszédbe elegyednek egymással. És a titokzatos arcot simogató suttogás olyan kísértetiesnek hat. Talán régmúlt idők embereinek lelkei táncolnak az ágakon. Még a legbarátságosabb csendet is úgy töri meg a szellő, hogy a misztikuma egyenesen borzongató. És ezen az elgondolkodtató kísértetiességen nem enyhít semmit a júniusból visszamaradt hársfaillat. Némán ásítanak a panelablakok a sötétben. Csak elvétve találni egy-egy fényeset, jelezve ezzel, hogy a lakói még nem alszanak. Csak néznek az emberre ezek az ablakok is mintha az önmagunknak feltett kérdésekre válaszokat várnának, esetleg megrónának a helytelenért. De az ember csak bámulja, miközben hallgatja a fuvallatot, és nézi az árnyékjátékot. Mindeközben igazán csend van, az edzőcipő is egészen ódon koppanásokat hallat. 

Ballag a csend az utcán.

Még találni nyitva levő kocsmákat, ahol még néhány vendég beszélgetve issza a barna színezett üvegben, hideg párától lecsúszott címkéjű olcsó sört. Az üvegek mellett magukra hagyott féldecis poharak. A fogyasztóik talán békésnek tűnnek. De azokon a helyeken ilyenkor csak a látszat békés. Ahogyan a panelek alvó ablakai is ordítozásokat, gondokat, és gondterhelt arcokat rejtenek, úgy az éppen sört ivó fogyasztó sem más talán, mint egy bűnöző, esetleg drogdíler, vagy strici. 

A látszat mindig harmonikus és békés. 

De ki tudja, időnként talán lehet hinni a látszatnak is. Most úgy tűnik, minden rendben. Tanúskodik a mély, fülledt csend. A szellő is elállt. A tücskök ciripelése hallatszik most az illatok mellett. Mindez olyan megnyugtató. Az ilyesmi miatt tökéletes romantikára egy párnak a nyári éjjel hívogató öle, amely segít elhinni, hogy éppen tündérmese szereplői vagyunk. Szeretném is hinni. De, ha az ember foglalkozásában tudja, az a sötét ablak mit rejt, vagy, hogy az az ember ott sörrel a kezében, egy alvilági figura, már nemigen tud hinni a puha éjjelnek sem. A borút a meghitt éjszakai nyugalom sem tudja eloszlatni, de éppen a hold ijesztően sápadt fénye sem tudja feledtetni némi kísértettörténetbe illő borzongatással, jóllehet a parkkal szembeni elhagyott ház fenyegetően sötétlik most, egy fél órával éjfél után. Mert ez a látvány bizony még a kellemes fülledtségben is barátságtalan. De az ember rendre csak arra tud gondolni, ki lesz az újabb áldozat. Ki kerül újra veszélybe. Mi következik majd hétfőn, ami folytán újabb életek mennek tönkre. Lehetetlen kikapcsolni a borúlátást, még ilyen földöntúli romantikus környezetben is. Az átsétáló csókolózó szerelmes pár már nem ébreszt ábrándokat. Már nem a reményteljes boldogság csillan fel egy-egy szerelmes csókban, hanem a csúnya szakítás üzenete, amikor a rózsaszín köd paradicsoma rég lehullott már, és csak a kiégés, a veszekedés, vagy netalán a pofonok maradnak. Mert ha valamit nehéz ésszel felfogni az az, hogy egy angyalian tiszta érzelem ilyen borzalmakba tud átfordulni. Ahogy az egész világunk már réges-rég borzalmakba fordult át, hiszen minden termék, és műanyag körülöttünk. 

Nincs rosszabb dolog felismerni az egyénnek a pótolhatóságát. Különösen ebben a sérült, kifordult világban, ahol mindenki sérült, mert a világ teszi azzá. Az előző generáció is öntudatlanul teremtette meg a sérült világot, ami sérült embereket szül. Így ebben a szép éjszakában is egyre több és több lesz az árnyék, a fény pedig egyre kevesebb. Ahol kihuny a világosság, ott sohasem lesz újra. Ami egyszer elromlott, az ebben a világban már nem javítható. Így az embereknek is csak árnya lesz nagyobb, a fény pedig kihuny a szemekben. A remény fénye eltűnik. És marad a kiégett, reménytelen borzalom, amivel nap, mint nap meg kell küzdenünk. Nekünk. 

Aki többet látja az emberek árnyoldalát, már nem biztos, hogy hinni tud egy romantikus nyári este üzenetében.

Nem, már nem tudok hinni.

Inkább hazamegyek.