2020-10-26 13:18:35, Boldog névnapot Dömötör !
Kereés az oldalon

Szofi legjobb barátnőből asszonnyá avanzsál

Németh Klaudia - 2019-11-21 10:00:00
Elv/érzek

Szofi és én mindig is jó barátok voltunk, bár nem mindig ilyen nyugodtak. Sőt, egészen új, hogy ennyire nyugodt és felnőtt életünk van. Magam sem tudom mikor változott meg minden és nőtünk fel, de megtörtént egy csettintésre. Először csak elhalkultak a hétvégi partik, a kegyetlen szenvedős afterek és a közös csacsogós, kocsmázós délutánok száma leredukálódott lényegében nullára. Megszűntünk önfeledtek és kamaszok lenni. Csökkent a beszélgetéseink száma és már nem mindig tudtunk mindent megbeszélni. Elmentek egymás mellett a céljaink, a közös tervezések, a gyerekként megálmodott szomszédos ikerház fogalma. Mások lettünk és szépen lassan az egyetlen közös, ami maradt bennünk az egymás iránt érzett szeretet volt. 

Nehéz volt megtanulni elfogadni a tényt, amit évekig nem láttunk be, hogy sosem leszünk egyformák semennyire. Aztán Szofi élete tényleg egészen más irányt vett. Szerelmes lett. Úgy vetette bele magát az érzései tengerébe, hogy néha csak reménykedtem nem fullad bele teljesen ebbe a mély vízbe, mert hát lássuk be, nem az úszás mestere. Magányos estéimen sokat tűnődtem vajon van-e kapaszkodója, vajon megtanulta-e a rengeteg gyötrelem után azt, amit mindig szajkózni próbáltam, hogy te vagy az életed origója és minden más csak utána jön. Vajon tudja-e már szeretni magát annyira, hogy a legfontosabb az legyen, ami neki jó? Megkérdőjeleztem őt és az ítélőképességét ezerszer, bármennyire is nem akartam. Sokszor és tényleg nagyon sokszor éreztem úgy, hogy sokkal jobban tudom, mint ő, hogy mi jó neki. Máskor pedig annyira mélyre kerültem én, hogy nem is igazán érdekelt mit fog kihozni a sorsából. Mert ő, azaz ember, akinek tényleg hiába papolsz. A saját elképzelései oly erősek, hogy bárhogy próbálja megfogadni mások tanácsát néhány nap után visszatalál ahhoz, aki ő maga és nem az, akit néha én és számos ember még rá akar vetíteni. Mindig is egy felnőttbe bújt gyerek lesz, aki olykor dívát játszik, olykor csövest, de egy dolog kizárt, hogy megtörténjen vele, hogy elvessze azt a gyermeki csodát, ami életben tartotta őt az évek alatt. 

Mert néhányan magunkba kapaszkodunk, néhányan értéktárgyakba, luxusba mások a párjukba, és vannak, akik az álmaikba, abba a folyamatos kényszeres érzésbe, hogy még mindig nem elég jó, hogy még mindig lehetne több és jobb, még nem érem be ennyivel. Persze az utóbbi hatalmas mozgatórugó, de sokszor megkeseríti a jelent és megkeserítette már rengetegszer az övét is, de lehet ez jobban zavar minket, mint őt magát. Vagy csak zavart, mert már ritkán látom. Elköltözött.

Jól emlékszem hányszor mondta nem így lesz, mert ő képtelen lenne elmenni még egyszer. Aztán a szerelem minden elvét átírta. A találkozásuk száma szaporodni kezdett. Kéthetente jöttek-mentek, majd hetente, végül minden szabadságuk erre ment el és egy napon arra eszmélt fel mindenki, hogy nagyvárosi lány lett valahol az ország teljesen más pontján. Emlékszem mennyire büszkék voltunk rá, még akkor is, ha hamar hiányozni kezdett a lénye, a gyermeki gondolkodása, az állandó eszmefuttatása, amit persze sosem mondott ki és az a hangos röhögése, amit annyian utáltak én mégis a legjobban azt imádtam benne. Úgy hajtotta a boldogságot, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Minden héten egy óra a miénk volt, ahol facetime-on beszélgettünk mi is történt a másikkal. Milyen az új munkája, vannak-e már újabb barátok, idegesítő-e az anyósa, szereti-e a rozét az apósa és, hogy mennyire boldog. Csupa közhelyek, amelyekkel megtöltöttük a barátságraktárunkat. Néha őt nagyon bántotta, hogy távol vagyunk egymástól, máskor rám is felejtett napokra az élet körforgásában. Én meg jól tudtam, amit ő sosem értett meg, hogy ha közel lenne, sem lenne ez máshogy. Mert bár rutinos róka nem voltam, azért talán egy fél fokkal mégiscsak volt, amiben nagyobb volt a tapasztalatom, az pedig a párkapcsolatok. Mennyi, de mennyi munka van abban, ami miatt az élet teljesen átértékelődik. Eleinte csak nem érzünk olyan görcsös vágyat a barátaink állandó csacsogására, mert mi mással csacsogunk. Aztán beszűkül az egész világ és csak azon tudunk tűnődni, hogy mikor láthatjuk a másikat. Az első hetekben nem csak a barátokkal való viszony, de még a munka minősége is romlik, mert nem tudunk koncentrálni másra, csak a kiszemelt férfire. Aztán valami kialakul. A kezdeti buszon történő hajigazítások, szemgödörből való szemceruza kiszedés és a gyors bekapok egy rágót folyamatok reggeli kócos ébredéssé és összebújos reggelekké alakulnak. Belefulladunk ebbe az érzésbe, ami annyira könnyed és rózsaszín, amennyire egy kezdeti románc tud csak lenni.  Csendes reggeli mosolygós szemezések, egymás simogatása, másikban való gyönyörködés még alszik, apró szerelmes csókok, közös reggeli készítés, ágyba hozott kávé, délelőtti pizsamás matiné nézés, hatalmas séták, kirándulások, közös élmények. Az emberlánya pedig elfeledkezik arról, hogy létezik külvilág. 

Amikor pedig feltöltjük a régen porosodó szerelem raktárunkat és megtelik a szívünk és az elménk is azokkal az élményekkel, amire később emlékezni vágyunk, elkezdődik a rutin. A valódi párkapcsolat, mikor beledőlünk az állandó fogalmába, készpénznek vesszük valahol a másikat és az életünket visszakapjuk és rájövünk, hogy az már sosem lesz ugyanaz, mint előtte. 

Eszünkbe se jut, hogy három hete nem hívtuk fel a szülőket, nem beszéltünk öt napja a húgunkkal és a facen is csak a felületi beszélgetések sorakoznak a barátokkal arról, hogy minden oké a másikkal. Egészen az első veszekedésig, amikor is teljesen elbizonytalanodunk, hogy valóban kell-e ez nekünk. Belefulladunk a kétségbeesésbe, amiben pont annyira mentjünk a menthetőt a lelki szemeink előtt, mint amennyire megfojtanánk a másikat, hogy mégis mit képzel, hogy megemelte a hangját, hogy ellenkezik velünk. Miközben pedig megfogadjuk, hogy nem szólunk ma már hozzá, ráírunk a családra, és a barátokra. Nem, persze hogy nem mondjuk el, hogy épp összevesztünk, elvégre ez a friss kapcsolat tökéletes, egyenesen hibátlan. Csak megkérdezzük, hogy vannak, mikor jönnek erre vagy mikor érnek rá, mert úgy hazanéznénk kicsit és belebújnánk abba a gondtalan, de kevésbé boldog időbe, ami már annyira távolinak tűnik.

Szofiéknál Roli az engedékenyebb ez nem is kérdés. A barátságunkban is mindig én engedtem. Sokkal haragtartóbb csaj Szofi annál, mint hogy eldobja az egoját. De igazi szappanoperás nagy gesztusokkal, hosszas észosztással, ami bőgésbe torkollik, hamar visszatér a normális önmagához. Szinte hallom, ahogy megbocsát. „ Én is szeretlek te hülye.” Istenem, esküszöm még a fintort is látom, amit vág hozzá. Persze kell párperc, de előbújik a barlangjából, de már hoz magával valamit, egy újabb tanulságot. 

Nos, az ember lánya ilyenkor ér révbe és kerül minden a helyére a polcon. Mindenkinek az eddig felborult rendszere normalizálódik és átértékelődik. Rendeződik a viszony az anyjával, mert nem mennek mindig egymás agyára és örülnek, ha látják egymást. A barátok, akik tényleg valódiak és eddig kitartanak, azok pedig tényleg barátok lesznek és nem a párkapcsolatok hiányának magányos kitöltői, akikkel túléljük, hogy egyedül vagyunk. De nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ez nem ennyire könnyű. 

Egy szoros barátságról leválni pont annyire gyászmunka, mint elköltözni otthonról. Jobb esetben, de lehet akár nehezebb is. Egy igaz barátnak pedig tudnia kell, mikor vonuljon hátra, hogy teret adhasson valaki másnak, még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy újra ő ül oda vissza és tölti be a hiányt. Elvégre egy barát ilyenkor a legrosszabb, amit tehet, hogy véleményt nyilvánít. Mert ő bármit mond, az formálja a képet és ez pont úgy lehet rossz, mint jó, de nem lehet valós. Elvégre nem a barát választ párt a másiknak. Annak egy feladata van, várni és én mindig is tudtam várni. 

Szofi egy éve ment el. Idén pedig még egyáltalán nem volt itthon. Persze beszélünk, de már nem mindennap és valójában ez egyikünknek sem annyira rossz, mint ahogy, akkor hittük, mikor friss volt a kapcsolata. Mert a beszélgetéseink sokkal tartalmasabbak, mélyebbek és értékesebbek lettek az idő múlásával. Persze pont úgy hajtja a boldogságot, mint ahogy gondoltam és valahol ő is gondolta. Pulzusszám az egekbe és rohanás a végtelen felé. Még egy éve sem voltak együtt, mikor megérkezett az esküvői meghívó tőlük. Már megvan a szállásom is és örök hálám neki, hogy nem öltöztetett habos-babosba. Az esküvő jövőhéten lesz és én leszek a tanú. Persze meseszép letisztult szertartás lesz. Pont Szofi ellentéte. Sosem értettem, hogy egy olyan csaj, mint ő hogy vágyhatott erre, de mindig is így volt. Rezgők, halványrózsaszín rózsa, amit a sok év alatt sem sikerült megjegyeznem milyen fajta, bézs árnyalatú díszlet, a tökéletes fotós és videós, ami nélkül nincs értelme férjhez menni se és mi, a család, a régi és az új életének barátai. Persze ő már hetek óta hajtja, hogy majd becsípünk, ha már a lánybúcsúja elmaradt, de valahol ő is tudta, hogy nem így lesz. Most meg már biztosan, mert az előbb írt, hogy ő bizony a szertartáson nem ihat, mert 7 hetes terhes. Persze tudjuk, hogy korai örülni és még nincs is publikálva, de akkor is. Sikerült, amire mindig is vágyott, anya lesz. Tehát nincs más hátra, mint előre és én készítem a facem a rengeteg kismama és baba fotóra, ami vár rám a közel és távoli jövőben és megtelik a szívem azzal az érzéssel, hogy ennek a boldogságnak én is a részese vagyok, és meghatározó szerepem van benne. Az pedig, hogy velem mi történt ez idő alatt. Az egy másik történet, amit talán soha sem tudtok meg. 

 

loading...


Szólj hozzá Te is!