Az elmúlt hónapok izgalmasan teltek, attól függetlenül, hogy be vagyunk zárkózva. Bár gyeden lenni kábé olyan, mintha karanténban élne az ember, most csak az a különbség, hogy nem megyünk boltba. Na de az izgalom nálunk most a hozzátáplálásról szól. (Igen, nekem ez is kalandnak számít.)
Tehát 4 és fél hónapos korában elkezdtem a kisfiamat mindenféle más étellel etetni, az anyatejen kívül, és azóta jobb lett az étvágya. Sajnos, mostanra az anyatejről, már teljesen leállt, de hát előbb utóbb ez úgyis bekövetkezett volna. 7 hónapig cicizett, szerintem már ez is jó, fagyasztott formában pedig most is kapja, amíg van „mirelit” tejem. Jó lett volna még kábé 3 hónapot ráhúzni, főleg a vírus miatt, de mivel az ő szervezete nem kívánja már az anyatejet, gondolom jó tápanyagokat adok neki a rengeteg zöldséggel, gyümölccsel. Ráadásul adok neki immunerősítő vitamint is. Egyébként sem akartam 1 évig szoptatni, és most gondolhat akárki, akármit erről. Szerintem szükségtelen, de ez az én véleményem.
Természetesen a hozzátáplálás körül is rengeteg izgalom van: megfelelő adagot kap? Jó arányban? Biztos, hogy adhatok neki már glutént? Nem fog megfájdulni a hasa, ha zöldborsót adok neki? Vajon mire lesz allergiás? És még ezernyi kételyt feltudnék sorolni.
Személy szerint, saját kútfőből próbálom táplálni a gyerekemet, persze van babaszakácskönyvem, onnan veszek ötleteket, és csoporttag vagyok az egyik közösségi oldalon egy klubnak, ahol a hozzátáplálásban segítik az anyukákat. Szoktam is olvasgatni, miket írnak oda, és hát olyankor fogom a fejem, hogy hát én baromira nem így csinálom, és mégis teljesen jól van a gyerekem. Úgy érzem ez is túl van misztifikálva, mint minden más manapság a babák körül.
Persze van, amit én is szeretnék minél később adni a picúrnak, mint például a cukor vagy a tej, méz, ilyesmik, de az ezekről szóló rendeletek is évente változnak. Eddig az volt, hogy csak 2 éves kortól lehet tejet adni, aztán 1 éves kortól, most már egy éves kor alatt is lehetne adni. Jó, hogy egységes erről a vélemény! És akkor legyen okos az anyuka, első gyerekkel! Az idősebbek sem segítenek sokat a véleményükkel, mert akkor más volt az élelmiszerek minősége. Amit nagyanyáink, anyáink korában adtak a gyerkőcöknek, nem volt még tele szintetikus anyagokkal, színezékekkel stb. Vagy legalábbis jobban titkolták.
Szóval, van min izgulni mindig. Mondjuk én egyébként is paramami lettem, amióta anyuka vagyok. A múltkor is említettem már, hogy amit régen bevállaltam, azt most nem. Pár éve nem érdekelt volna ez a vírus, ahogy anno a H1N1 sem, most viszont alig merek kilépni az utcára nehogy bajunk legyen. Vagy itt van szegény macskánk, akihez kábé azóta nem nyúltam, amióta a kisfiam világra jött, vagy ha igen, akkor azonnal kézmosás! Pedig benti macska, tőle tuti nem lehet elkapni semmit, de hát ugye nyalogatja magát, meg hullik a szőre stb, stb…. A másik, meg ha tudom, hogy az egyik ismerősünk beteg, vagy nemrég beteg volt (csak egy kis megfázás), biztos, hogy nem megyek a közelébe, ha fizetnének sem. Egyszóval teljesen átalakult a gondolkodásom, bár szerintem ez természetes, ha kisgyereke van az embernek.
Csodálatos dolog az anyává válás, viszont ilyenkor ismeri meg igazán az ember az aggódás, bizonytalanság fogalmát és mondanom sem kell, hogy állati fárasztó! Sokszor érzem magam rossz anyának, hogy nem tudom rendesen ellátni a kicsikémet, hogy másként kéne csinálni bizonyos dolgokat, de aztán ránézek a tökmagra és látom, hogy vigyorog és látszik rajta, hogy nincs semmi baja, úgy fejlődik ahogy kell. Ilyenkor kicsit megnyugszom.
Ettől függetlenül állandó pánikban vagyok, főleg attól, hogy beteg lesz. Egyszer olvastam egy könyvet, amiben arról írnak, hogy már magzati korban örökölhetünk számos tulajdonságot, akár szorongást, akár félelmet. Anyukám kicsi korában nagyon sokat volt beteg, csoda, hogy életben maradt. Hipochonder is lett belőle felnőtt korában elég rendesen, úgyhogy valószínűleg ezt sikerült átörökítenie belém is.
Igyekszem nem túl izgulni mindent és nem óvni még a széltől is a fiamat, nem akarom, hogy tutyimutyi legyen. Még jó, hogy van egy apja, aki néha rám szól, hogy ne a téli sapkáját adjam már rá a gyerekre, amikor kint 28 fok van és tűz a Nap, elég csak egy napozó kalap. Szóval ilyen és egyéb izgalmakat élek át, mindemellett, nem győzök a baba után futkosni, mert már gurul, kúszik mindenhová, ahová nem kéne, de szerencsésnek mondhatom magam, hogy én így tölthetem el az itthonlétet.
További cikkek
