Sziasztok!
Az én nevem Lily, ázsiai elefánt vagyok. Egy cirkuszban dolgozom. Elmesélném a történetem, mert szeretném, ha megismernétek, a cirkusz és az egyéb állatokkal történő szolgáltatások és produkciók sötét oldalát. Szeretném, ha tudnátok, hogy az emberek szórakoztatásáért mi a szabadságunkkal, és nem ritkán az életünkkel fizetünk.
Ahogy már említettem, egy cirkuszi elefánt vagyok. Számomra ez kényszermunka. Senki nem kérdezte meg tőlem, hogy szeretnék e szerepelni és embereket szórakoztatni, de sajnos nincs más lehetőségem. Én nem tudok felmondani, mint ti a munkahelyeteken, ha ki szeretnétek lépni. Nem tudok beszélni az idomárokkal, bár próbálom más módon kommunikálni, hogy nem érzem itt jól magam, és nagyon boldogtalan vagyok, mert meg vagyok fosztva a szabadságomtól, bezárva és félelemben élek, de senki nem vesz tudomást róla. Én meg engedelmeskedem, mert különben bántanak. Már korán megtanultam, hogy nem szabad ellentmondani.
Még kiselefánt koromban elfogtak, elszakítottak az anyukámtól és egy megtörésnek nevezett ilyenkor szokásos hosszú és kegyetlen rituálé keretein belül megfélemlítettek, láncra vertek, ütöttek és még sok más kegyetlen módszerrel elérték, hogy behódoljak a fogvatartóimnak. Meg kellett tanulnom két lábon állni, tárgyakon egyensúlyozni. Azt mondják, ez tetszik nektek, embereknek. Pedig ezek a trükkök természetellenesek számomra. Négy- öt tonnás nagytestű állat vagyok, nem arra vagyok kitalálva, hogy ugráljak, és két lábon egyensúlyozzak. Egyébként mi elefántok rendkívül intelligensek vagyunk, durva módszerek nélkül is lehet tanítani minket. Tudtátok, hogy nagyon érző, és szociális lények vagyunk? Megérezzük, ha egy társunk szomorú, és ilyenkor megvigasztaljuk, és ha valaki közülünk elpusztul, meg is gyászoljuk. Illetve nem véletlenül mondják, hogy az elefánt nem felejt, hiszen rendkívül jó emlékezőképességgel rendelkezünk. Szomorú, hogy sok ember azt hiszi, nekünk, állatoknak nincsenek mély érzéseink.
Bár valamennyire még így is szerencsésnek mondható vagyok, mivel ez egy nagyobb cirkusz, vannak társaim. Vannak olyan cirkuszok, amelyek csak egy elefántot alkalmaznak. Ilyenkor elszorul a szívem, ha belegondolok, mennyire magányos lehet. A társaim hozzám hasonlóan kerültek ide, vannak, aki a cirkusz előtt más helyeken szerepeltek, például az utcán, vagy turistákat vittek a hátukon. Szomorú sorsaink a cirkuszi sátor alatt összefonódnak, mindegyikünk szemében félelem, bánat és szenvedés tükröződik. Azonban ennek ellenére igyekszem megtalálni az apró örömöket. Például, ha olyan helyen vagyunk, ami arre alkalmas, kiengednek minket és van lehetőségünk a szabadban legelni, bár legtöbbször láncra verve. Sajnos nem sok ilyen alkalom van, sokat utazunk ketrecbe zárva. Pedig rendkívül nagy a mozgásigényem, és szeretném érezni a fák, és a növények illatát, megártózni a hűs vízben, sütkérezni a napon és homokot szórni magamra. Mindehhez már csak egy nagy csorda kellene, és teljes lenne a boldogság. Már abban a korban vagyok, hogy utódom lehessen. Sokszor gondolok is arra, hogy milyen jó lenne egy apró kis ormányos, akit felnevelhetnék. De nem itt, ilyen körülmények között.
Holnap is előadás lesz. Lassan álomba merülök, mert a mai nap is kimerítő volt. Remélem, hogy megint a szabadságról, a hatalmas folyókról, a napfényről, és a friss, zöld fűről álmodok majd.
További cikkek
