2024-02-22 02:27:42, Boldog névnapot Gerzson !
Kereés az oldalon

Család

Karapándzsity Kristóf - 2017-11-22 10:00:00
Sors-szinkópa
család támogatórendszer támogatás segítség védőháló apa anya öcsém barátnőm nagymamám nagynéném barátnőm szülei barátok szerepek

Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ide jó helyre kerül ez a fejezet, de valójában az előző résznek egy felső foka, tehát muszáj lenne ide is kötnöm valahogy... Fenébe is, különben meg én mondom meg, hogy mi hogy lesz, ez az én cikksorozatom, szóval :)

A család mindenképp szerves része ilyenkor egy beteg történetének. Ők az első számú védőháló, segítőcsapat és mentsvár. Nyilván sok különböző eset állhat fenn, megjelennek a témában az olyan szavak, mint a sajnálat, szomorúság, bíztatás, belebetegedés, depresszió, erőt adás, segítség, lelkiismeret-furdalás, fájdalom, ezekre nagyjából mind rátérünk majd még a későbbiekben. Most hadd meséljek kicsit az én támogató-csapatomról.

1.) Elsőként a hős: APA.
Velem van a történet legeleje óta, mindig, mindenhol. Nyilván ez egy nyelvi nehézségeket kikerülendő mozzanat is, ugyanakkor én még mindig az ő kisfia vagyok, akivel a teljesen magyar nyelvű kórházba is ugyanúgy eljönne. Ha orvoshoz kellett menni, gyógyszert felíratni, nővért megkérdezni valamiről, mindig számíthattam rá. Erején felül cipelte a csomagjaimat is, ha épp befeküdni mentem. Megtanult elintézni minden papírt. Sokszor pedig ott ült mellettem, amíg csak tudott, és ideje engedte, hogy aztán elkezdődhessen a terápiám, ami viszont már ugye egyedüli meló. Sokszor viccelődtünk, beszélgettünk. Volt, hogy nem szóltunk egymáshoz aznap. Nem haragból, csak egyszerűen olyan volt akkor a hangulat. Olyan is volt, hogy kicsit összekaptunk valamin, vagy csak épp megsértődtem. De mindig ott volt, sosem voltam egyedül, ameddig nem volt muszáj. A hála még csak szónak sem minősül itt szerintem. Valami sokkal nagyobb kéne annál. De most szentimentalitás kikapcs, ez a helyzet, és kész, elmeséltem. A lelkizésre még egy másik fejezetet szánok (ajjaj).

2.) Ott van azután ANYA, az itthoni helytartó.
Ő nem mászkált velem orvoshoz, maximum vérvételre kísért el néha, neki más volt a dolga. Ő itthon vigyázott rám mindig. Sosem mondta, vagy csinálta feltűnően, de tudtam, hogy teszi. Figyelt, és igyekezett minden igényemet kielégíteni, még ha akkor ez nekem olyan természetesnek is tűnt. Sosem véletlenül lettem én először megkérdezve, hogy mi legyen a holnapi ebéd, mit ennék, mihez volna kedvem. Ő volt az otthon melegének őre, a kényelem fenntartója, és tette is mindig a dolgát, egyetlen szó nélkül. Ha pizzát kértem, másnap pizzát ettünk. Ha a boltból kellett valami, fél órán belül mindig megkaptam. Ugyancsak nincs jó szó, nem is írok tovább inkább semmit.

3.) ÖCSÉM egyfajta csendestárs szerepét vette magára, azt hiszem.
Legalábbis ilyet regisztráltam felőle. Segített mindig, ha kellett valamiben, szó nélkül hagyott dolgokat, amiket korábban biztosan nem tett volna, és elfogadta a fennálló helyzeteket, miközben élte a saját életét. És milyen jól is tette ezt. Tudott róla mesélni, mikor találkoztunk, kérdezni, még olykor segítséget is kérni. Egyszóval úgy viselkedett velem nagyjából, mint mindig máskor – talán csak kissé elnézőbb kiadásban. Számára ez volt a tökéletes szerep, nem is szerettem volna, ha mást látok rajta.

2017_1103183343_csalad.jpg

4.) RÉKA. A barátnőm.
Ebbe nem is tudom, hogy kezdjek bele. Először is, teljes vállszélességgel, mindig mellettem, soha el nem hagyva, bíztatva. Tényleg később szeretnék még rátérni a dolgok érzelmi részeire, de istenem, mennyiszer rettegtem én, hogy tönkreteszem azt a lányt. Erős, mindenkinél erősebb. De egyetemre jár, és hatalmas ütéseket kap sokfelől. Felőlem is. Néha együtt sírtunk. Néha eszembe jutott, hogy jobb lenne neki, ha legalább az én problémám lekerülhetne a válláról. De ez lehetetlen volt, erre nem volt megoldás. Mit kellett volna tennem? Szakítani? Az biztos mindent jobbá tett volna... Úgyhogy némán tűrtem, hogy sokszor szomorú mosollyal meséli, hogy ez is érdeklődött felőlem, meg az is kérdezte, hogy vagyok. És hogy ő nem mindig tud mit mondani. Olyan terhet kapott tőlem, amit embernek nem szabadna. Igyekeztem hát neki segíteni, amikor csak tudtam.

Kiemelnék azért egy történetet, ami mellett nem tudok ma sem elmenni. Szerintem soha nem is fogom elfelejteni.  Egy alkalommal Réka kicsit szomorúan újságolta nekem, hogy hát nincs most épp túl jó kedve. Megkérdeztem, miért. Vonakodva elmondta, hogy egy ilyen értékelős beszélgetés során az egyik tanárától megkapta, hogy az utóbbi időben nem igazán fejlődött szakmailag, és hogy kicsit jobban kéne igyekeznie. Ebben a pillanatban éreztem én azt, hogy a kb. fél órával azelőtt bevett nyugtatóm felkelt a helyéről, elköszönt a többiektől és kilépett az életemből. Valószínűleg semmi rosszat nem akart az említett pedagógus a megjegyzésével. De számomra az a tudat, hogy a barátnőm egy ilyet kapott, gyakorlatilag csakis miattam, és emiatt ő most szomorú, szétmarcangolt. Rögtön, abban a pillanatban. Vettem két mély levegőt, és ezt válaszoltam akkor:

„Akkor most beszéljünk meg valamit. Tudom, hogy ez nem így megy, de szeretném, ha ezt az esetet most amilyen gyorsan csak lehet, kitörölnéd az emlékeid közül. Ezt most csakis egyedül én fogom elvinni a hátamon, te pedig engedni fogod ezt nekem. Az, hogy van egy daganatos barátod, akinek te maximálisan ott vagy mindig, mindenben, jelenleg feljogosít arra, hogy neked ilyen élő ember most ne mondhasson, megértetted?”.

Így egyeztünk akkor meg (akinek valamilyen véleménye van a kissé túlzó megfogalmazásról, azzal majd ezt megbeszéljük egyszer egy kávé mellett, én ma sem fogalmaznék másképp). Sírtam akkor. Sírtam, mert akaratomon kívül, mégis én okoztam fájdalmat egy szerettemnek.

Huh, de azért vidámabb hangon zárjuk le szerintem ezt a bekezdést, hisz alapvetően Réka is mindig ezt hozta az életembe – vidámságot és szeretetet.

5.) Az én drága nagymamámék sem maradhatnak ki a sorból. Az autó először is mindig rendelkezésre állt, ha rohanni kellett valahova, és mama mosolya is mindig rendelkezésre állt, amikor csak meglátott. Bíztató szavak és támogatás, nem is várhattam volna többet tőlük sem. Amit csak tudtak, megtettek mindig, még ha a dolgok kicsit bizarrabb, vagy ezoterikusabb oldalát is sikerült néha megfogniuk. A segítő szándék hajtotta ennyire őket, ez az igazság.
Az én nagynéném is bekerült a képbe kicsit később már, de nem kevesebb fontossággal. Sok átbeszélgetett órát köszönhetek neki, amik után talán kissé nyugodtabban tudtam letenni a telefont. Támogatás és bíztatás, jó tanácsok. Ezekből sem kaphattam eleget, de ő azért megkísérelte mindig.
A barátnőm szülei. Ha kellett, hoztak-vittek bárhova, bármiben segítettek.

6.) Aztán van itt még egyén, nehogy valaki azt higgye, hogy a „család” ennyit takart. Nem, az ennél sokkal több. Családom volt nekem ebben az időszakban legalább négy jó barátom is, akik mindig támogattak, és sűrűn beszélgettek velem. Kiemelem közülük a saját kérésére Raptor álnevet használó illetőt, aki tényleg a nap minden pillanatában elérhető volt számomra. Érdeklődött, ha én nem írtam, írt, ha én kerestem, próbált nyugtatni sokszor, beszélgettünk – ott volt nekem. Az már más kérdés, hogy én mennyiszer zárkóztam el ezek az emberek elől, és bújtam a teljes csendbe, de ez már a saját lelkem dolga és hibája. A lényeg, hogy valahogy mindig visszataláljunk egymáshoz, ne veszítsük el azt a bizonyos köteléket.

2017_1103183406_csalad.jpg

loading...


Szólj hozzá Te is!