Karapándzsity Kristóf cikkei rovat

Elérkeztünk egy olyan fejezethez, amit megmondom őszintén, szerettem volna csak szépen folytatólagosan írni. Tudjátok, olyan „...és akkor ott fejeztem be, hogy..., most pedig...” módon. Egy darabig ez menni is fog. Utána a jelenlegi helyzet kicsit más stílust fog megkövetelni tőlem, ami talán kevésbé lesz történetmesélős, inkább véleménynyilvánítás és érzelmi reakciók. Úgyhogy csak ilyen spoiler-jelleggel szeretnék szólni, hogy erre lehet számítani. Ami eddig történt: be vagyok jelentve sugárt

Erről majdnem megfeledkeztem, pedig egy pár szót azért illene ejteni róluk. Orvos nem vagyok, tehát a terápiáim hatóanyagai közül ide senki ne várjon ide most latin neveket – azokkal különben se lehet vitázni, azokat kapja az ember bent és kész. Most inkább olyanokat írnék le, amik engem végigkísértek az úton, és esetleg segítettek.

Térjünk vissza inkább a vidám, képeskönyves verzióhoz, ti mit szóltok? Talán tanácsos lenne már, jól belerondítottam itt a közepébe ezzel a kényes témával, de erről is beszélni kell, hiszen része az egésznek. Én pedig az egészet akarom megmutatni.

A depresszióról nehéz beszélni. Sokan nem is tudják mi az, csak a szót ismerik. Merem állítani, hogy én is ilyen vagyok, de legalábbis voltam biztosan. Mindenki egy letargikus, mindig szomorú állapotot képzel ide, de én úgy gondolom, hogy ez ennél kicsit azért több. Több és kevesebb is egyszerre. Egyfajta üresség. Üresség mindennel szemben. Amit az ember szeret, valaha szeretett, amit csinálnia kéne, amit jó lenne csinálnia.

A harmadik alkalom előtt már kissé több részletet elárultak a korábban homályos magyarázatukból az orvosok. Kiderül, hogy őssejt-terápiára várok, annak egy előkészítő terápiáját kapom most, három adagban.

Azt hiszem, lassan ideje folytatni a történet történet részét is, hisz még nem értem a végére. Ott hagytuk tehát abba, hogy szünet-időszak, utána ellenőrzés. A CT-n minden rendben ment, kisebb elváltozás csak, nincs miért túlzottan aggódnunk, de úgyis megyek még majd vissza. Kicsit korábban, mint szerettem volna, úgy gondolom így utólag.

A család mindenképp szerves része ilyenkor egy beteg történetének. Ők az első számú védőháló, segítőcsapat és mentsvár. Nyilván sok különböző eset állhat fenn, megjelennek a témában az olyan szavak, mint a sajnálat, szomorúság, biztatás, belebetegedés, depresszió, erőt adás, segítség, lelkiismeret-furdalás, fájdalom, ezekre nagyjából mind rátérünk majd még a későbbiekben. Most hadd meséljek kicsit az én támogató-csapatomról.

No, elég már a képeskönyvből? Bocsánat, az utóbbi pár fejezet éppen jól megengedte az illusztráció lehetőségét, aztán úgy gondoltam, mutatok minél többet, nem csak írok. Ebben a részben ez majd kevésbé lesz jellemző, ígérem.

2016. február közepén megkaptam a hatodik, utolsó terápiámat. Ezután kellett majd visszamennem kb. 2 hónap múlva ellenőrzésre, úgyhogy ez az időszak megkapta tőlem a „szünet” elnevezést.

Szerintem akkor itt ejtsünk néhány szót a kórházak megállíthatatlan harcosairól (nem mondok amazont, mert sok férfi ápolóval is találkoztam), akik többnyire lelkiismeretesen teszik mindig dolgukat, hogy a pácienseknek könnyebb legyen. Meg akkor arról, hogy én mit tudtam mellettük csinálni, mert ez még úgy ideillik.