2024-02-22 03:13:28, Boldog névnapot Gerzson !
Kereés az oldalon

Kamenica 3.0 és Szabadka 2.0 -folytatás

Karapándzsity Kristóf - 2017-12-01 10:00:00
Sors-szinkópa
őssejt-terápia várakozás előkészülő terápiák karantén 30 nap rosszullét depresszió kirándulás nyirokcsomók újabb terápia ICE ájulás otthoni rosszullétek Szabadka vérátömlesztés pszichológus antidepresszáns hivatalosan is depressziós

A harmadik alkalom előtt már kissé több részletet elárultak a korábban homályos magyarázatukból az orvosok. Kiderül, hogy őssejt-terápiára várok, annak egy előkészítő terápiáját kapom most, három adagban. Most akkor hülyézzen le először az, aki azt mondja, hogy nem, ilyenkor nem szabad utánanézni, hogy mit is jelent ez az őssejt-dolog, utána pedig az, aki azt mondja, márpedig ő is utánanézne. Én végül megtettem. Tudni akartam. A leírtak alapján a következő információkkal rendelkezem eddig: A páciens megkapja az előkezeléseket, majd egy adott ponton bemegy a kórházba (változó, 4-5 napot olvastam), ahol kap egy kanült a kulcscsontja fölé és a karjába, és egy géppel leveszik az őssejtjeit a véréből. Tehát kiveszik a vért, belőle a cuccot, majd a vért vissza. Ezután haza lehet menni, és várni kell a továbbiakat. A továbbiak alatt pedig a buli részt értem. Karantén. 30-40 nap átlagosan, amikor teljes steril közegben tartják a beteget a kórházban, miközben először gyógyszerekkel módszeresen legyengítik, majd visszaadják neki a saját őssejtjeit, hogy fel tudjon erősödni. Ez a kórházban töltött hónap után egy 100 napos otthoni karantén jön, ahol szintén óvni kell még a széltől is a beteget, és így érhető el a gyógyulás.

Nem mondom, bíztató metódusnak hangzik, ugyanakkor a részleteitől a hideg is kiráz a mai napig. 30 nap karanténban. Legalább. Egyedül. Közben rosszullét. És akkor valahol itt indulhatott el az igazi érzelmi mélyrepülésem. Az akkori állapotom, a sok hányás, és ezen információk megjelenése teljesen leblokkolta az agyam racionális részét. Nem tudtam másra gondolni soha, csak erre. Ezzel keltem és feküdtem. Az alvás volt talán az egyetlen menedékem. Ilyenkor még álmodtam, színeseket, valótlanokat, amit kitartottak a felébredés után pár másodpercig, csak, hogy ne kelljen rögtön visszatérni a rideg világba. Alig tudtam felkelni és csinálni valamit – éreztem, hogy ez már lassan a depresszió jele lesz.

A harmadik terápiámat még valahogy végigcsináltam ilyen állapotban, aztán vártuk a fejleményeket. Kiderült, hogy elutazhatok Tarára Rékával és a szüleivel. Ezt igyekeztem feltöltő forrásként megélni, valamennyire sikerült is, de ott is gyakran voltam rosszul. Már a fejembe mászott be a dolog, főképp azért. Sokat sírtam. Néha magam se tudtam, miért. Csak jött.

2017_1104214715_tara.jpg

Visszaérve a hegyekből várattak. Ez azért nem volt túl jó döntés, mert az őssejt-terápia kezdéséhez viszonylag jó állapotban kellett volna, hogy legyek, ami pedig egyáltalán nem volt igaz. Időközben hatalmasra nőtt a jobb oldali nyirokcsomó-rész, így biztosan nem kezdhettük el a kezelést, ezt tudtam. Közben a magamba fordulás oly mértéket öltött, hogy a szabadkai doktornő egy törökkanizsai pszichiáterhez utalt, mert már szükséges volt.

Oda is ellátogattam, összesen kétszer. Kaptam Lorazepam nyugtatót, hogy szedjem, ha ideges vagyok, amúgy pedig beszélgettünk. Úgy éreztem, ez a két beszélgetés azért segített valamennyit az állapotomon, igyekeztem kicsit erőre kapni. Megígértem, hogy még felkeresem.

Ezután jöhetett újra Kamenica, ahol valóban nem kezdhettem a terápiát a hatalmas nyirokcsomó miatt. Azt előbb el kell tüntetni. Új terápia tehát, sorban már a harmadik. ICE. Az előzőhöz hasonló lesz, négy nap, segíteni fog. Az egész eset előtt pár nappal viszont új problémával is szembesülnöm kellett. Nemcsak, hogy az éjszakai alvásom nyugalma szűnt meg teljesen, de megjelent egy olyan tünet, ami az éjszaka közepén felébresztett arra, hogy melegem van, ki vagyok melegedve. Majd elindult a szédülés. Ezután rendszerint jött a hányás, még egy kis szédülés, és ha szerencsém volt, vissza tudtam aludni. Ez ment minden este. A szabadkai doktornő szerint nem kellett, hogy nagyon aggódjak miatta, próbáljak többet inni meg bevenni egy Paracetamol-t, majd a terápia kezdetével elmúlik a dolog.

Mikor bementem a kórházba, nem kaptam el rögtön az ICE terápiát. Az első este tehát várt a mindennapos vendégem. Egy durva búcsúval. Szokásos kezdet, majd szédülés. Hányás, eddig minden, ahogy eddig. De a szédülés nem maradt abba. Abban a pillanatban lefordultam az ágyból, és elájultam. Ki tudja meddig. Mikor felkeltem, újabb szédülés lett rajtam úrrá, és hányinger is, úgyhogy megpróbáltam eljutni a mosdóhoz. Ott estem össze másodszor. Miután magamhoz tértem, és feküdtem kicsit még a hideg kövön, megpróbálkoztam felkelni. Sikerült eljutnom az ágyig, ahol a lavór fölött görnyedve hívtam a nővért és vártam a megváltást. Ő érkezett is, kicseréltük a ruhámat, majd nagyon lassan sikerült újra elaludnom. Ekkor vesztettem el a hangom is, amit azóta se kaptam még vissza.

Másnap mindenkinek magyarázhattam a briliáns szerbtudásommal a tegnap esti eseményeket, el is küldtek rögtök MR-re, hogy rendben van-e a fejem. A kép szerint igen, mehet tehát a terápia. Illetve mehetne, ha nem lenne már eléggé hétvége (péntek volt), mi lenne, ha hétfőn kezdenénk. 

2017_1104215610_depr4.jpg

Ekkor sírtam talán másodszor a doktornőnek, hogy ha van rá mód, hogy máshogy legyen, akkor miért kell ezt csinálni velem? Végül beleegyeztek, hogy elkezdhessem a terápiát még aznap, hogy hétfőn hazamehessek (amúgy hétfőn kezdtem volna, hogy esetleg csütörtökön hazamehessek). A vita, kötözködés soha nem jó megoldás, de itt a kétségbeesés, és a már bennem lappangó depresszió egyszerűen nem hagyta, hogy ezt csinálják velem. Nem tudtam belenyugodni. Pedig csak kórházban kellett volna maradnom, ilyen egyszerű. Valakinek biztosan.
A hazaérkezés sem töltött el igazi örömmel. Tulajdonképpen innentől kezdve már nem nagyon éreztem örömöt, erről még majd később. Rettenetes ideg- és köhögő rohamok kaptak el sűrűn, ami egyaránt megviselte a családomat és engem is.

Ekkor bántottam először őket igazán.

Mondtam olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, és nem is gondoltam komolyan. Réka egy alkalommal el is viharzott. Sose bocsájtom meg magamnak, hogy akkor úgy bántottam.

De maradjunk a sztorinál, nincs még itt sem vége, legalábbis van még egy kicsi az átkötésig. A köhögés és egyéb állapotaim miatt szüleim felkeresték a szabadkai doktornőt, aki szerette volna, ha bemegyek hozzá. Tudtam, hogy ennek nagyjából mi lesz a vége. Beérve még megúsztam egy hazaküldéssel, de rögtön másnap reggel jelentkeznem kellett, és be kellett feküdnöm.

2017_1104214855_blood-2169514_1920.jpg

Olyan rossz vérképet produkáltam, mint még soha. Antibiotikumra, vérre és trombocitákra volt szükségem sürgősen. Így aztán vendégeskedtem egy hetet a szabadkai kórház onkológiai osztályán is. 

Ez lenne itt akkor valahol a mélypont mélypontja. Pszichológust küldtek hozzám beszélgetni, akinek őszintén válaszoltam. Elmondtam, hogy én elfáradtam ebben az egészben. Elmondtam, hogy ha tehetném, néha szeretném, ha vége lenne. Olyasmit is elejtettem, hogy végül is a hetedik emeleten vagyunk. Ekkor ő mosolyogva mondta, hogy várjak kicsit. Majd visszatért az osztályvezetőkkel, és elmondták, hogy le fognak vinni a földszintre, ha ilyeneket mondok, de legalábbis azonnal felírnak antidepresszánsra, mert kezdenek szuicid gondolataim lenni. Kisírtam, hogy maradhassak a szobámban, de ígéretet kellett tennem még a jóistenre is. Ekkor a sírás már mindennapos volt, az a rész nem is volt érdekes. Hozták viszont a vért, a trombocitákat és a gyógyszereket naponta, hogy javuljon az állapotom. Az antidepresszáns beütési ideje 2-4 hét, ezt az információt kaptam. Ki kell hát addig tartani, de szedni kell. Közben sűrűn-sűrűn látogattak is. Réka szülei, anyuék, Réka és öcsém, még egy pap is benézett hozzám, és minden nap eljött a mosolygós pszichológusnő is, meditálni. Nem mondom, nem kedveltem annyira – lehet máshol, más körülmények között igazán szimpatikusnak találtam volna, de ott, a letargiában nem segített a mosolya. A mosoly, ami akkor már nekem nagyon régóta nem volt.

2017_1104214715_antidepr.jpg

loading...


Szólj hozzá Te is!