2024-02-22 01:31:47, Boldog névnapot Gerzson !
Kereés az oldalon

Depresszió

Karapándzsity Kristóf - 2017-12-04 10:00:00
Sors-szinkópa
depresszió betegség üresség tehetetlenség kedvtelenség düh harag mondatok megbocsáthatatlan szakember segítségkérés antidepresszáns sírás dolgok amik megviselnek

A depresszióról nehéz beszélni. Sokan nem is tudják mi az, csak a szót ismerik. Merem állítani, hogy én is ilyen vagyok, de legalábbis voltam biztosan. Mindenki egy letargikus, mindig szomorú állapotot képzel ide, de én úgy gondolom, hogy ez ennél kicsit azért több. Több és kevesebb is egyszerre. Egyfajta üresség. Üresség mindennel szemben. Amit az ember szeret, valaha szeretett, amit csinálnia kéne, amit jó lenne csinálnia.

Én egy idő után azt vettem észre magamon, hogy reggelente nehéz az ébredés. Pontosabban nem is az ébredés, az a része megvolt, szem kinyit, agy bekapcsol. De a test nem mozdul. Sokszor inkább hosszú órákon át feküdtem tovább, hátha ismét el tudok aludni, mintsem, hogy felkeljek. Mert miért keljek fel? Felöltözni? Reggelizni? Még a mosdóba sem volt kedvem kimenni, nemhogy ezekhez. Egyszerűen semminek nem volt értelme. Csak egy üresség lebegett, aminek mégis hatalmas súlya volt, és nem engedte, hogy bármit is csináljak. Gondolkodni sem hagyott. Minden ötletemre kapásból mondta, hogy miért is nem fogom megcsinálni. Nem is csináltam. Felhagytam a rajzolással. Nem tudtam elkezdeni. Felhagytam a zenéléssel. Sem énekelni, sem beszélni nem volt kedvem. Sokszor csak úgy ok nélkül sírtam, fekve. Kínomban, tehetetlenségemben. Az ágyam nem sűrűn hagytam el, de még ott sem foglaltam le magam. Még a laptopom se érdekelt.

2017_1108175053_depr7.jpg

Néha aztán egy pici lendülethullám el tudja kapni az embert. Mikor valaminek hirtelen lesz értelme. Azt gyorsan érdemes kihasználni, mert nem tart sokáig. Gyorsan visszatér a letargia, hallgatagság, és sokszor a veszekedés is. Düh. Indokolatlan, iránytalan, céltalan. Sokszor, és sokakat bántottam ebben az időben. Csak szavakkal. Olyasmikkel, amiknek nem szabadna elhangzania. Hogy hagyjanak békén. Hagyjanak menni. Belefáradtam. El sem tudom képzelni, ezekkel mekkora sebeket ütöttem akkor. Talán jobb nem is belegondolni. Láttam sírni apámat és anyámat is. Láttam sírni a barátnőmet is. Borzasztó lelkiismeret-furdalás mardosott minden ilyen után. Mert akkor én bántottam őket. Bántottam magam, de még jobban őket, amit soha nem szabadott volna megengednem magamnak. Ezeknek a szent embereknek, akik éjjel-nappal csak rám vigyáztak, nem szabadott volna ilyen szavakat hallaniuk tőlem. Soha. Ez az, amit az ember sosem tud majd igazán megbocsájtani magának. Csak igyekezni jóvátenni. Jobbá tenni. Mert később a mosoly sok tüskét jól kezel.

Hogy egy kicsit a konkrétabb esetekbe menjünk bele, azt hiszem, a szabadkai kezelésem előtt volt egy ilyen kirohanásom. Akkor hárman sírtak felettem, Réka pedig nem bírta tovább, és elviharzott, pedig úgy volt, hogy megnyugtatásul velem alszik. Visszajött később. De akkor és ott megígértem, nekik és magamnak is, hogy ilyennek soha többé nem teszem ki őket. Magamban ez még akkor azt jelentette, hogy bármennyire fáj is, soha többé nem fogom így kimondani, remélve az enyhülést. Nem okozok vele kárt másban, csak magamban. Ez még egy rossz hozzáállás, de lesz ebből még majd jobb, csak haladjunk kicsit előre.

Szabadkán ugye meg is mondták, hogy depressziós vagyok. A papíromon is rajta van. Megkaptam az örömbogyókat, a nővérek kevesek voltak végig, hajrá, innentől az én feladatom összeszedni magam – meg ugye a pszichológusé. Nagyon-nagyon lassan itt kezdtem el felállni. Szinte még csak alig, de megpróbáltam. Játékokat kértem Rékától és az öcsémtől, ők pedig elhozták a Sims-et, meg hoztak sudoku-t. Nevetséges, banális kis ötletek, de valamerre el kellett indulni.

(Bocsánat, ha ez a rész itt kicsit most zavaros lett. Talán a legfrissebbek közül való, mégis a legködösebb időszak, így nehéz jó leírást adni róla. Próbáltam azért leírni mindent, amit éreztem, és érzek.)

A lényeg az, hogy ilyen esetben én szakembert javaslok.

Magam részéről a dolog valamennyire bevált, rontani pedig nem igazán ronthat. Akár a beteg, akár a hozzátartozók bátran keressenek ilyenkor fel pszichiátert, pszichológust, nem szégyen és nem ciki dolog ez. Ez egy komoly betegség komoly mentális szövődménye lehet. Senki se akarja elveszíteni a szerettét, vagy önmagát, de ebben a harcban sokszor érzik úgy a felek, még ha fizikailag nem is történik ez meg. Fogadjuk el, és keressük a segítséget, legyünk ennyire nyitottak, még ha pokolian is fáj, és nem tűnik először hasznosnak. És ne zárkózzunk be teljesen! Ez a legnehezebb minden közül, ezt elmondhatom. De nem maradhatunk lent. Engedjük magunkat felvinni, sőt, ha képesek vagyunk, ússzunk mi magunk is felfelé. Van kiút. Még ha nem is látni mindig, mindenhonnan.

2017_1108175053_depr3.jpg

Ó, és már sokat emlegettem, beszéljünk most róla konkrétabban. A sírás. Nem szép dolog. Általában eltorzítja az ember arcát ilyen görcsös fura helyzetbe. De van, amikor azt érezzük, ki kell engednünk egyszerűen a felgyülemlett feszültséget. Ilyenkor szabad sírni. Pszichiáter mondta nekem egyszer, szabad szomorúnak lenni, elégedetlennek, szabad sírni – ezek negatív érzelmek ugyan, de gyógyítóak. Nem szabad viszont dühösnek, idegesnek, letargikusnak lenni. Ezek a roncsoló érzelmek.

Úgyhogy sírtam én bátran és sokszor, 23 éves férfi létemre, igyekezve ennek komikus mivoltát nézni most már. Amikor úgy éreztem, nem fogtam vissza. Volt egy eset, mikor új kanült kellett kapnom. Nem volt váratlan a dolog, tudtam, hogy ez lesz. Nem kellemes, de elfogadtam. A lehető legjobban beadott volt, amit odáig kaptam, legalábbis semmilyen fájdalmat nem éreztem, mégis elkezdtek folyni a könnyeim. Ki tudja miért. Szipogva szabadkoztam a nővérnek, hogy nem fáj a világon semmi, csak a fejemben van ez most, ez a minden, ez a nagy kavarodás, az jön most ki. Megértett. Tudta ő is, hogy nem a fájdalom miatt van, ahogy rám nézett. Azt mondta, csak nyugodtan sírjak. Legalább kijön, aminek ki kell. Szép gesztus volt ez akkor tőle. Tehát én azt mondanám, hogy az idegesség-sírás egy igenis általános tünet, ami sűrűn előjöhet, a beteg ne lepődjön meg rajta szerintem. Inkább csak fogadja el és engedje ki. Persze nem szabad túlzásba se vinni – azt hívják úgy, hogy hiszti, de egészséges keretek között nincs semmi szégyellnivaló a dologban.

Bocs, megint ugrálnom egyet, témában és időben is, mert ez fontos. Szabadkáról hazajövet már írtam (erről majd később), és az ottani állapotom még nagyon-nagyon instabil volt. Így született aztán három privát írásom is, két rövid elbeszélés, és egy vers, amit eddig sosem voltam képes összehozni. Akkor viszont ömlöttek belőlem a szavak. A témákba nem nagyon mennék bele, legyen elég annyi, hogy ebben az időben foglalkoztatott a gondolat, hogy mi lenne akkor, ha reggel nem kelnék fel. Nagyjából ekörül forog ez a három rémes szerzemény is, melyek nem is olyan rosszak írói szempontból, témájukat illetve viszont annál borzasztóbbak. Nem mutattam meg őket senkinek, csak Raptor barátomnak. Ő sírt. Majd volt itthon egy viszonylag nyugodt, elmagyarázós beszélgetésem az öcsémmel, mikor beszéltünk ezekről a dolgokról, és rendkívüli ötletként előálltam azzal, hogy olvassa el a verset. Én nem láttam még az öcsém sírni. Így biztosan nem. Valami olyat törtem el benne, ott és akkor, amit azóta is úgy érzek, nem tudok már pótolni. Örökre kísérteni fog az a pillanat, de legalábbis sokáig nem fogom elfelejteni. Megtörtem az én erős öcsémet. Erre még nem tudom, hogy lesz-e bocsánatom valaha is, önmagamtól.

2017_1108175054_depr11.jpeg

De akkor szedjük is össze az összes vidám témát ide egy csokorba, minek tartsam vissza még ezt, van még itt egy történetem, essünk ezen is túl. Kamenicai esetről van szó, legutóbbi – amikor tulajdonképpen csak bent tartottak hétvégére, és a komisszió eldöntötte, hogy sugárkezelés lesz a továbbiakban (lásd. később). Nyugodt hétvégét töltöttem bent a kórházban, elfoglaltam magam, írogattam (szintén lásd a későbbiekben), majd a hétfő közeledte egyre idegesebbé tett. Döntést vártunk ugyanis, ez azért mindig izgalom kicsit. Egyedül voltam a szobában egész hétvégén, és hétfőn is, még ez sem zavart túlzottan. Kedden aztán szobatárs érkezett. Egy nagyon öreg bácsi. Megszokott látvány, valahogy mégis rossz érzés kapott el vele kapcsolatban, és már kezdettől nem volt szimpatikus. Ideges is voltam, ő pedig elég hangosan nyöszörgött, nyögdösött. Próbáltam kizárni, saját magamra figyelni. Délután észrevettem, hogy a nyögdécselés nem csak tartozék, a bácsi alig tud felkelni fekvő helyzetből. Csak nagyon-nagyon nehezen. Egyszer segítettem neki, hogy kimehessen a mosdóba. Este infúziót kaptunk, hiány volt, egy állványon mindkettőnké. Nem baj, tudjuk mi a dörgés, ha valaki megy, viszi a sajátját és kész.

A bácsi csak nyögött, egyre hangosabban. Sikerült felülnie valahogyan, most papucsáért igyekezett lenyúlni, hogy kimehessen. Ebben a pillanatban lefordult az ágyról, beverve a fejét a szekrénybe, megrántva az infúziókat. Megijedtem. Először is, mit csináljak? Honnan tudjam, hogy mozgathatom-e? A bácsi kelt volna fel, az ágyamba kapaszkodott és nyújtotta a kezét. Első közben akkor tehát megpróbálunk neki segíteni. Hiába, be volt akadva a keze is, esélytelen volt, hogy egyedül felsegítsem. Hívtam a nővért. A bácsi közben nem szólt egy szót sem. Csak kitartóan próbált felkelni. Kértem, hogy maradjon, mindjárt jön a nővér. Ez egy nagyjából 15 perces időtartam lehetett, addig többször is győzködnöm kellett az urat, hogy ne akarjon felkelni. Ő nem szólt, nem kiabált, csak kelt volna. Három nővér érkezett, felmérve a helyzetet kijelentették, hogy márpedig itt mászkálás több nem lesz, felteszik szépen az ágyra, kicserélik az ágyneműt és a pizsamát (a bácsi közben bepisilt, többször is), és pelenkát kap estére. Ez meg is történt úgy újabb 15 perc után. A felfektetés viszont nem tartott sokáig, a bácsi egyszer csak ismét ült. Kértem, könyörögtem, hogy ne mozduljon, nem szabad. Hallgatott. Egy idő után aztán megindult volna. Újra könyörögtem, fogtam vissza, leültettem. Ha lett volna hangom, kiabálok vele. Ő viszont nem kiabált. Még csak nem is szólt. Csak ment volna.

Egyszerre voltam dühös, mérhetetlenül szomorú és tehetetlen. Akkor és ott nem tudtam, mi tévő legyek. Olyan érzés kerített hatalmába, mint még soha. A nővérek később helyreraktak mindent, majd még egy kis könyörgésre a bácsi nyugton is maradt, de azon az éjszakán nem nagyon tudtam aludni. Egy apró esemény volt ez, de rendkívüli módon megviselt. Azóta is megvisel, ha rá gondolok.

Talán ezt a vidám részt akkor le is zárhatjuk, nem gondoljátok? Nekem azt hiszem már elég volt belőle, de ha eszembe jut még valami, szólok, megígérem.

loading...


Szólj hozzá Te is!