Záróakkord

"Ha mondjuk bármi lenne, mielőtt ezzel végeznénk. Ugye arra megkérhetlek, hogy kiadod a dolgaimat és ha nem túl morbid és illetlen a kérés, hogy írsz egy utószót? Ezt beszéljük most meg kérlek komolyan, utána nevessünk rajta egyet!" (Kristóf)

Záróakkord

Valahogy így indult a mi közös munkánk. Mind a ketten kaptunk valamit és mind a ketten erősen kapaszkodtunk a hitbe, hogy éveken át szövetségesei leszünk még egymásnak. Bár ne kellene most ezeket a sorokat írnom és még mindig a te újabb és újabb történetedet olvashatnám erőről, küzdésről, szeretetről, kisebb kudarcról és a talpra állásról. De mára megtanultam, hogy az élet minden csak nem kívánság műsor. Az élet osztja a pofonokat, és adja a leckéket. Pedig nem kértünk ekkora leckét soha sem! Mert ez a történet nem happy end. Ez a történet lett maga a nyers valóság, ami mindent átformál. Azt pedig nem is sejthetem a szeretteidnek, közeli barátaidnak mennyire fáj ez az új világ.

Mert ez keservesen fáj! A szív megszakad és apró cafatokra hullik szét. A felépített tervek, az elképzelt nagy álmok, a nagybetűs élet, amiért az ember nap mint nap küzd egy pillantás alatt hullik szét. Ott állsz a csendben, megsemmisül minden és azon a napon, amikor elveszted a szerettedet te is vele mész. Már nem leszel az, aki mellette voltál. Mert ilyenkor az élet kicsavarja belőled a reményt, a jövő képeit és a helyére költöztet egy új valóságot, amit te sohasem kértél. Amiben az ember él és létezik, de a hiány minden alkalommal élesen nyilall bele a szívébe, felszakítva az összes sebet és meg nem élt pillanat képét. Az élet legnagyobb paradoxonja ez. Minél jobb voltál, minél többet adtál a világnak, minél inkább szerettek, tiszteltek, annál jobban fáj azaz űr, amit hátra hagysz.

Te pedig végtelennek tűnő űrt hagytál magad után. Arra pedig, amit most érzünk nincsenek kifejezhető és jó szavak. Megfogalmazhatatlan érzés ez, ami beépül az emberbe és vele él. Azonban arra, hogy milyen voltál, mit adtál nekünk rengeteg tökéletes szó létezik. Emberséges, mindig mosolygó, nagyokat álmodó, élni akaró, küzdő ember voltál, aki mert és tudott is szárnyalni. Aki kimerte nyitni a lelke legféltettebb kapuit és átadni mindent, amit megtanult az életben. Egy nagybetűs ember, akinek csilingelő hangja minden szívhez odaért, aki kitörölhetetlen nyomot hagyott az életben. Képes voltál mindenben meglátni a szépet, elmélyülni az életben és mindenből csak tanulni, amit át kellett élned. Eközben pedig nem csak te, hanem mi is napról-napra tanultunk tőled.

Tudom, nem akarod azt, hogy könnyekkel emlékezzünk, de azt is tudod, hogy ez képtelenség. Mert bár megígértem a záró sorokat te tudod, hogy nem tehetek és senki sem tehet pontot életed történetére, hisz az még mi élünk és emlékezünk rád nem érhet véget. Hisz' te mertél nagyon szeretni, képes voltál az üres teret dallal, az unalmas hétköznapokat élettel megtölteni. Elmondhatatlanul fog hiányozni az, amit minden alkalommal sugároztál magadból, a hangod, a tehetséged, az önzetlen szereteted és végtelen kedvességed.

Tudjuk, hogy végig küzdöttél és nagyon akartad. Számtalan terved és célod volt még és még ennél is többet akartál adni az embereknek, de hidd el sikerült! Százezrek hallottak, olvastak és tanultak tőled az elmúlt évek alatt. Megtanítottad nekünk, hogy merni kell élni és minden pillanatért hálásnak kell lenni. Megtanítottál minket beletemetkezni a szép pillanatba és a küzdeni az álmokért. Bár látnád mennyien szeretnek és akarom hinni, hogy mindvégig tudtad is ezt. Talán még most is tudod, mert hiszem, hogy az olyan csodalelkek, mint te örökké élnek és itt vannak köztünk. Te nem mentél el, a hangodba zárva itt vagy velünk. Minden alkalommal felnyitod a lelkünk és az megtelik a szereteteddel. A nehéz napokon rád gondolunk és abba a reménysugárba kapaszkodunk, hogy itt vagy és még mindig terelgeted az életünk. Egyszer még találkozunk, de akarom, hogy tudd minden percért, amit veled tölthettünk örökké hálásak leszünk!