Káosz van a fejemben. A gondolataim ide-oda csapkodva próbálnak rátalálni az útra, amely vezet is valahova. Ez a káosz pedig időszakosan megbolondít. Az egyik pillanatban az elmém teljesen leáll és nincs világ, nincsenek érzések, nincs lélegzet, nincs fájdalom. Semmi sincs. A másik pillanatban a fájdalom tombol és a hatalmas érzések rabja leszek. Én pedig élvezem a fájdalmat. Ez pedig a világnak soha sem lesz normális! Mert én érzésekre vágyok! Bármilyen érzésekre! Ezért pedig vállalom a keserű ízt a számban, a fájdalmat a szívemben és a fojtó félelmet is. Csak érezzek, csak legyek ember, ne legyek többé robot!
Annyi féleképpen próbáltam már élni az életemet. Megpróbáltam sodródni azzal, megpóbáltam megfelelni, megpóbáltam tudatosan élni azonban mindben elbuktam. A sodródás sosem volt nekem való. Nem tudtam egy test lenni, amit az áramlat ide-oda lögdösve taszigál, miközben önálló véleménye van a körülötte lévő világról. Nem tudtam az lenni, akinek mindenki látni akar, nem tudtam tökéletes és hibátlan sem lenni. Nem tudtam tudatos maradni és csak ésszel élni az egész életemet. Elbuktam!Elbuktam és újra csak elbuktam! Folyamatos zátony az életem, amiből fel kell állnom nap, mint nap.
Érted te mikor azt mondom hibázni akarok, pofára esni és fájdalmat? Hatalmas hibákat akarok elvéteni, történeteket megélni, amiket megbánhatok, amiknek nincs értelme, amely egy kalandnak számít majd az életemben? Azt akarom, hogy egyszer évek múlva visszanézve az életemre az egy színes regény legyen, amelyben minden helyet kapott, amely szélsőséges volt, őrült és végtelen! Egy élet, ami fájt, szenvedtetett és mégis csodálatos és boldog volt. Élni akarok! Aljas dög akarok lenni tele szenvedéllyel, elérhetetlen akarok lenni, de másoknak megkaparintható. Azt akarom, hogy a világ csupán egyetlen pillanat töredékére, de irígy legyen az életem egy foszlányára. Nagyot akarok álmodni, harcolni, szenvedni, nyílt kivérző sebeket kapni, zokogni és hangosan nevetni. Intenzitást akarok az életembe, amit igazán sosem élhettem még meg. Spontaneitásra vágyok, megtervezetlen őrültségekre. Kockáztatni magamat és az egész életemet. Fel rakni mindent az egyetlenre, a mindenre.
Amikor pedig elfáradok boldogan hátranézni minden élményemre és szenvedésemre. Csodálni minden kalandomat, minden érzésemet.
De nem lehet!!
A világ elvárja, hogy beállj a sorba, hogy hűséges légy egyetlen emberhez, hogy elfogadd a középszerűt. Elvárja, hogy hamarosan családot alapítsak, sikeres legyek és megtaláljam a saját, felnőtt életemet. De mi van akkor ha én nem a világ vagyok? Mi van akkor ha nem vágyok ezekre? Mi van akkor, ha nekem jó így? Ha szükségem van a szenvedésre, az elérhetetlenre, a titkokra, a szabad végtelenre, a soha véget nem érő, de mégis el sem kezdődött történetekre? Mi van akkor ha az én világomban más a "normális"? Ha nem olyan vagyok, mint sokan mások? Ha nekem más van megírva és én mást tudok nyújtani?
Mert ki kell mondani! A társadalom által meghatározott "normálisban" én megfulladok! Talán beteges vagyok, talán kegyetlen. Talán csak robot,de lehet, hogy sokkal inkább ember mint a nagy átlag, mert vállalom, hogy elcseszett vagyok és többre vágyok az átlagosnál! Mondjuk ki, hogy sosem leszek normális, de már megéltem, amit a világon csak kevesen:
ROHADTUL, ÖNZETLENÜL ÉS IGAZÁN SZERETNI.
MAJD BELEHALNI ÉS FELÁLLNI.
ÚJRA....ÚJRA....ÉS ÖRÖKRE BELEHALNI ÉS FELÁLLNI.
EGY NAPON PEDIG MINDENT HÁTRAHAGYNI.
További cikkek
