Te és Én, egyek vagyunk.
Az ember zömében külső forrásokra támaszkodik. Mesterséges vadonban él. Féli a hatásokat, védelmezni akar. Megmenteni magából valamit. Megmenteni azt, ami benne isteni. Ez is csak emberi vonás.
Ami testi, védelemre szorul, elveszthető. Ami benső, soha el nem veszhet. Mégis, ez a kettő olykor közös nevezővel él. És én, az ember, legalább annyira féltem láthatatlan világomat, mint a láthatót. Amit érzek, kézzel nem foghatom, mégis átadható; amit látok, kézzel fogható, és engem ad-vesz kényére, kedvére.
Messzebbről jövök, mint a felfogható világ. Így vagyok benne a létezésben. Emberi lénynek születtem, megtapasztalására a lényegi dolognak. Ezen lényegi dolog pedig: a látszatok elvesztése.
Látszat, ha szép vagyok. Látszat, hogy nő, vagy férfi vagyok. Látszat a mosoly az arcomon, a melegség érzete a kezemben. Látszólag könnyen azonosítható vagyok mind testileg, mind az érzelmek vonatkozásában.
Szemünk is a látszatra épít, s másodlagos az észlelés, ha az igazságról van szó.
Születésedtől fogva benned él csírája mindannak, aki ma vagy. Az akkor átjáró, éltető erő veled együtt született le ide. Testiség, öröklődés, hajlam - létünk túlmutat mindezen. Egyetemes energiánk állandóságával tart mozgásban minket.
Ez mind nagyon bensőséges dolog.
Kívülre is így látnál, ha másképp néznél.
Mikor kitekintek, és amit szemlélek, kiábrándítónak hat: cicomázok. Ékesítem azt, amit rombolni kellene, hogy felépülhessen; táplálom a kielégíthetetlent, hogy kövérre duzzadjon; s dicsérem azt, amin már csak az igazság segíthet.
Úgy viselkedem, hogy az természetem ellen való.
Kívánom a másét, míg magamét ostorozom; személyemből álalakká átlényegülök. Emberségem természetéből fakadóan takarom, ami hamis, mégis az enyém, és titkolom hazudva, ami gyarló, mégis én vagyok. Önmagamnak a jó bőséges részesedését megkívánom, és abból nem eresztek. Akkor sem, ha üres markom már a reménytelenséget fojtogatja.
Érdek ez, a nem látható s a birtokolhatatlan védelmének érdeke.
Önnön tárába forduló fegyverünk.
Az ember áldással született; élete, az azzal hozott gyönyörűség a legtisztább kincs. S épp ezért olyan nehéz erre a naiv tisztaságra vigyáznia: mert lelkének felülete még hatalmasabb, mint testéé, mégis leginkább csak ez utóbbit mezteleníti. Szemérmesen, szemérmetlenül.
Lelket az ember alig-alig csupaszít, s épp ezért ott felhalmozódik az élet. Átélés helyett folyton hátranéz, s puttonyába pakol.
Fér még, hiszi.
Vagy:
Belehalok, gondolja.
A lét közben mélyebbre vájja karmait benne, hogy felemelhesse a derékig érőből, melybe a súlyokkal együtt maga is belenehezedett.
A járás jussa a felemelkedés: s te felegyenesedsz, de mégis, nem könnyebb-e megtanulni menni, pont, ahogyan az előtted járók tették? Kitartott tempóban, körbe sem nézve. Vagy épp ellenkezőleg: önmagadra nem figyelve mások életét lesed.
Ez körülöttünk a mátrix. Nem-felébredésünk.
A dolgok valós természetének nem megnevezése.
És a hála teljes némasága.
Nem csend ez, hanem nem-létezés.
Önnön voltodnak ezerszínű arcát elfeded, ha kárpótlást és kielégülést vársz, mert egyetlen célod a létezés általi boldogság. A létezés pedig olykor fájni fog.
A létezés a dolgok valós természetének megnevezése.
Akár csendesen is.
Őszinte lét, igaz lét, valós lét.
Hogy elérhesd a jelzőkön túli létezést: élj.
Emberi vagy vonásaiddal együtt, ember önnön istenségeddel.
Még egyszer: a dolgok valós természetének megnevezése.
Ezek után beszéljünk a mámorról?
Beszéljen helyettünk a létezés.
Hamvas Béla emlékére
kép forrása: tradicio.org
További cikkek
